Negyedik ok - Telefon

Sziasztok!:)

Nemsoká új, tőlem meg-nem-szokott design jön, addig is itt egy új rész, remélem tetszik nektek! :) Köszönöm az újabb feliratkozókat, kommenteket, illetve a pipákat is. :)

xx Chloe

zene

Mosolyogva integettem a négy fiúnak, és megvártam, amíg kifordulnak a másik utcára, majd beindultam a házba.

Bementem a házba, a nappaliban pedig ott voltak a nagyiék.

– Megjöttem! - mondtam vigyorogva, ölelésre nyitva a karjaim.

– Jaj, Aida! - sietett oda hozzám a nagyi, a nagyapa pedig mosolyogva pillantott rám. - Kikkel jöttél? Néztelek titeket, milyen társaság ez? Női ruhában voltak!

– Nagyi, én adtam nekik azokat! - csitítottam egy kicsit. - Kellett nekik, keresték őket.

– Milyen bűnözőkkel jöttél?

– Nem bűnözők – vettem őket védelembe.

– Jhaj, mindegy, itthon vagy, ez a lényeg – fújta ki a levegőt. - Csináltam egy kis vacsorát mire megjössz, a kedvenceid – nézett rám, mire egy „kajaaa” kiáltással a konyhába siettem.

Amíg ettem addig a nagyi sokat mesélt a helyről (na nem mintha nem mesélt volna róla eddig, csak egy kicsit elmagyarázta hol vannak különböző helyek), és, hogy az egyik barátjának az unokája velem egyidős, megismerkedhetnék vele, mert nagyon aranyos. Jó, ezt én sem értettem.

Mivel még a tanév előtt jöttem, ezért az el kell kezdenem tanulni, ami szerintem hülyeség, elvégre az már nem oszt, nem szoroz semmit. Ha lemaradok az első félévről, már nem teljesen mindegy?

– Nagyi, megyek kipakolni, megmutatod melyik szobában leszek?

– Persze, Kincsem, gyere!

Az emeleten kaptam szobát, balról a másodikat. Egyből beleszerettem. Egyik oldalon fürdő van benne, és szekrények helyett egy minigardrób. Tuti nem megyek haza innen...

Már egy csomó mindent kipakoltam, örömmel konstaláltam, hogy nagyon jól haladok. Egy óra alatt majdnem mindent elpakoltam. Wow. Tapsot nekem.

Lementem a konyhába, hogy felvigyek magamnak valamit inni, mondjuk egy dobozos barackot, vagy amit találok. A nagyi épp a rádiót hallgatta, amiben a hírek mentek, jöttömre pedig egy mosollyal reagált.

– Aid, menni akartam a boltba, hozzak valamit?

– Ha van itthon egy barackos üdcsi, akkor semmit.

– Hát az pont van a hűtőben – intett a konyha túlsó felébe. - Nemsoká jövök. Vagy van kedved jönni?

– Hát, még nem fejeztem be a pakolást... - húztam el a szám.

– Ráér az – legyintett. - Csak vegyél fel egy cipőt, és mehetünk.

– Jó – adtam be a derekam. Az emeleten kikotortam a kedvenc Vans cipőm, és már indulhattunk is a közeli szupermarket felé.

Bent a boltban a tejtermékek közül kezdtünk válogatni. Szétnézve a viszonylag nagy boltban, rájöttem, hogy nagyon hangulatos. A hangszórókból épp egy pop dal ment, a termékek szépen sorban voltak, ár és fajta szerint, és az itt dolgozók is kedvesek voltak. Ketten észre is vették, hogy még nem láttak erre, mire a nagyi büszkén ecsetelte, hogy az unokája vagyok, és most járok itt először. A nagyi szeretett áradozni rólam és Ashlyn-ről, a suliban sok szép és jó eredményt értünk el, sok versenyen vettünk részt, ráadásul én dalszövegeket, novellákat, regényeket, és ilyesmiket szoktam írni, míg Ash a rajzolásban, festésben, és hasonlókban jeleskedik.

Mindenki kedvesen köszönt nekünk, úgy néz ki, hogy ez egy ilyen hely. Nálunk bezzeg csoda, ha köszönnek. Cöh.

A pénztárnál álltunk, amikor már egy interjú ment, valami fiatal tagokból álló, talán punk bandával.

– És most milyen, hogy visszajöttetek Sydney-be? Történt valami?

– Nem is tudod mennyi minden! - válaszolt lelkesen az egyik tag, majd elnevették magukat.

– Na, meséljetek!

– Alig érkeztünk meg a gépről, letámadt minket egy csapat rajongó, és egy lánytól kellett segítséget kérnünk...

– Meg ruhákat – tette hozzá nevetve egy másikuk, nekem meg eszembe jutott a reggeli események. Ezek... ööö... te jó ég.

– Akkor biztos szerencsésnek érezte magát – mondta az interjús.

– Annyira nem. Nálunk maradt a telefonja – vihogott egy hang, mire végig tapogattam a zsebemen. Ó, a francba!

– Meg különben is... nem ismert minket. - Ez a hang biztos Michael-é volt.

– Nem ismeri a zenekarotok? - döbbent le a fickó. - Tehát akkor nem is tudta kikkel van dolga.

– Nem, de ennek így kellett lennie. Ha megismert volna minket, talán nem ússzuk meg – nevetett Ashton, majd a többiek is.

– Hát, mára ennyi volt! Köszönjük az interjút a 5 Seconds of Summer-nek!

Teljesen ledöbbentem...

Tehát... először is, akiket eleinte terroristáknak gondoltam, most kiderül, hogy ismert személyek, ráadásul a telefonom is ott hagytam! A fenébe, a fenébe, a fenébe!

– Nagyi, elkérhetem a telefonod...?

– Persze, Kincsem! - kotorta ki a zsebéből a készüléket.

– Köszi.

Kikerestem a számom, miközben kisétáltam a boltból, és tárcsáztam a számom.

Vedd már fel! - dühöngtem magamban.

– Aida? - szólalt meg egy hang, miután felvette.

– Luke? - kérdeztem vissza reflexből.

– Igen?

– Nálad van a mobilom?

– Nem, Aida, a szomszédunknál, csak idehozta, mert hívtak – ironizált, az egyébként tényleg hülye kérdésemre.

– Ráérsz? Csak mert kinyírnak, ha megtudják, hogy eltűnt a telefonom.

– Nem tűnt el, csak elhagytad. Kiesett a zsebedből, még a kocsiban. Épp indulni akartunk... valahova – válaszolt ködösen, mire félbeszakítottam.

– Hallottam az interjút. Azért hívtalak. Csak... csak add vissza – fejeztem be, és leraktam. Egyszerűen nem volt semmihez kedvem. Nem fogok ezek után találkozni velük. Mi két külön réteg vagyunk, és egyszerűen katasztrófa lenne a vége. Egy mezei csaj. Négy világhírű (legalábbis ezt gondolom, elvégre ismerős volt a banda neve az osztálytársaimnak köszönhetően, illetve az interjús krapek eléggé megdöbbent hanggal kérdezett vissza, amikor közölték vele, hogy nem ismertem őket) sráccal. Haha, jó vicc.

Hazamentünk, a ház előtt pedig az utoljára reggel látott kocsi állt – tehát Luke visszahozta a telefonom.

Mondtam a nagyinak, hogy menjen be, majd odaléptem a kocsihoz, és megkopogtattam az ablakát, ami lassacskán lehúzódott.

– Kösz, hogy elhoztad – szólaltam meg, majd kikaptam Luke kezéből, és már indultam volna vissza a házba.

– Hé, most mi a baj? Nyugi, nem néztem bele... Ja, és a pólókat holnap hozzuk, csak...

– Nem, nincs baj – szakítottam félbe -, csak... áh, mindegy.

– Nekem elmondhatod. Jó, nem ismersz, de attól még megbízhatsz bennem.

– Jó, értem, de nincs semmi – közöltem végül, majd intettem egyet, és újra beindultam a házba.

Bent felkaptam egy dobozos üdítőt, majd a szobámba ballagtam, felkaptam a laptop-ot, és felnéztem a Facebook-ra. Regan online volt, de mire írtam volna neki, megelőzött.

Regan Halltzer: Szia:) Mesélj, milyen Sydney!

Aida Laughen: Szia, nagyon szupi, szép hely:)

Regan Halltzer: Na, de mi volt! Téged ismerve nem unatkoztál!

Aida Laughen: Nem is... lényegtelen, ne is beszéjünk róla, légyszi. Inkább te, mizu volt otthon az elmúlt két napban?

Regan Halltzer: Semmi extra, a szokásos őrület. Holnap kezdődik az első suli nélküli hét:(

Aida Laughen: Itt holnap csak vasárnap lesz:P

Regan Halltzer: Ceszd meg

Aida Laughen: Ez van:P

Ez ment olyan fél órát, majd átmentem a Twitter-re. Ott igazándiból semmi említésre méltó sem volt, kivéve azt, hogy szinte mindenhol az '5SOS' rövidítést láttam, amire eddig nem volt példa. Vagy talán nem fordítottam eddig nagy figyelmet rá...