Ötödik ok - A jófejségem

Sziasztok!:)

Az ötödik rész megérkezett. :D Igen, ez megért egy mondatot. :D

A design még nincs kész, de remélhetőleg nemsoká kész lesz. :) Annyit elárulok, hogy CSS kódos az egész, és nagyon jól fog kinézni :D :) Remélem tetszeni fog, mellesleg kitettem a díjakat, amiket eddig kaptam, mindenkinek nagyon köszönöm:)♥ (Holnap linkelem is azoknak, akik kaptak :) )

PS.: A When You Left-en holnap rész! :) (Aki nem tudná, szintén 5SOS fanfic.)

x Chloe

zene

Reggel arra keltem, ahogy a nagyi lent főz, ugyanis a botmixernek elég nagy hangja van. Álmosan pislogtam közbe, majd az órára pillantva megállapítottam, hogy tíz is elmúlt. Általában nyolc-kilenc körül ébredek, úgyhogy csoda, hogy most sikerült ilyenkor, figyelembe véve az időeltolódást.

Lassan felültem, és próbáltam nem elborulni az álmosság mivégett.

A mai öltözékem egy szimpla piros pólóra esett, hozzá pedig egy kék rövid farmert választottam.

– Basszus – fogtam a fejem, mert sikeresen belefejeltem az asztalomba.

Szóval a kis balesetem után újra nekiálltam pakolni, nem is törődve a reggelivel, amit normál helyzetben követeltem volna már.

Így történt az, hogy én The Vamps-t hallgattam, miközben dalolva tettem el a mindig előbukkanó ruháim.

Délután négy fele, amikor már félálomban voltam (éljen az időeltolódás), hangos dudaszót hallottam, az ablakon kinézve láttam a tegnapi kocsit – a fajtáját meg se merem tippelni, annyit értek a kocsikhoz, mint a Kör-ös csaj a nyelvtanhoz. Mondjuk. Bááár... ki tudja.

Letrappoltam a lépcsőn, felvettem az egyik útban lévő papucsot, amiben kicsoszoghattam a beállóig.

– Köszönöm, hogy elhoztátok – motyogtam, majd Michael kivette hátulról a cuccom.

– Nincs mit – mondták egyszerre, amitől amúgy is frászt kapok. Mellesleg olyan ijesztő, amikor egy ikerpár egyszerre beszél, főleg, ha ugyanolyan ruhában vannak.

– Hát, akkor sziasztok – intettem, és besiettem, mielőtt a nagyi vagy nagyapa kitalálná, hogy hívjam be őket.

A délután folyamán a telefonom bújtam, és épp keresni akartam az egyik ismerősöm számát, amikor feltűnt egy, ami tegnapig nem szerepelt benne: Michael C.

Nagy nehezen kilogikáztam, hogy ez valószínűleg az a Michael lehet, akit ismerek, bár nem nagy ész kellett hozzá. Szóval végül őt hívtam.

– Szia Aida! - vette fel a telefont.

– Honnan van meg a számom?

– Nem nehéz kilogikázni. Nem sokan ismerik ezt a mobilom, valamiért sejtettem, hogy te leszel az – nevetett.

– Jó, lehet. Te írtad be a számod a telómba?

– Baj? - kérdezte pár másodperc szünet után.

– Nem, igazából örülök neki. Bocs, hogy milyen voltam, csak kicsit felmérgeltem magam. Meg titeket ismerlek még csak, és kéne valaki, aki majd körbevezet. A nagyival nem olyan – mosolyodtam el a végére.

– Holnap? Mondjuk...

– Persze, ha nekem nincs programod.

– Azért ajánlottam – nevetett fel. - Akkor holnap, mondjuk előttetek?

– Aha, úgy jó. Szia!

– Szia, Aida.

Edgy félmosollyal az arcomon tettem le a telefont, miközben magamat szidtam, hiszen már eldöntöttem, hogy nem is barátkozok velük, erre megkérem egyiküket, hogy kísérjen körbe a környéken. Tipikus Aida.

Az este majdnem éjfélkor aludtam el, és úgy tűnt, könnyen viselem ez a időzóna-változást.

Tíz fele keltem – ismét -, úgyhogy az „idegenvezetőm” érkezéséig többnyire olvastam. Először Jennifer E. Smith-től akartam a Vajon létezik-e szerelem első látásra? könyvét, de végül a Milyen is a boldogság? mellett döntöttem. Az elején, amikor a két főszereplő levelezett az nekem kicsit zavaros volt, de nagyjából kezdtem megérteni, hiszen majdnem száz oldalt elolvastam Michael érkezéséig, aki – mint már ki lehetett következtetni – egyedül jött.

– Szia – intettem, mert épp a zárral szerencsétlenkedtem.

– Hali. Ne segítsek?

– Nem, várj... és kész! - emeltem fel a hangom a hatás kedvéért, mire Michael elnevette magát.

– Siker?

– Totális – kuncogtam, majd ránéztem. - Minek öltöztél fel ennyire? Én így is majd megsülök!

– Mert szerinted én nem? - vont kérdőre, én pedig felnevettem. - Egyébként Luke mondta, hogy hallottad az interjút...

– Ja, vásárolni voltam a nagyival – mondtam semleges hangnemen, miközben a kulcsommal szerencsétlenkedtem.

– Izé, bocs, hogy nem is említettük, csak khm... szóval így is jó volt valaki olyannal beszélni, aki nem hírességként látott minket, hanem barmokként, akik berontanak a csajmosdóba – magyarázta, mire elnevettem magam.

– Hát igen, eléggé meglepődtem – ismertem be a nyilvánvalót.

– Sejtettem – bólintott. - Amúgy hallottál már számot tőlünk? Tuti tetszene – közölte. - Mármint... ugyanazokat a zenekarokat bírjuk, és minket is a kedvenceink inspirálnak.

– Máris tetszik! Van fülesed?

– Ez kérdés volt? - tette fel a költői kérdést, és előrántott egyet a zsebéből.

– Köszi – vettem elő a bal oldalit, és azonnal el is indult a dal. Alapvetően tetszett, jó pörgős volt, bírtam be a szöveget, a ritmust, teljesen az én stílusom.

A dal dallamára (ó, ez de hülyén hangzik!) lassan, aprókat kezdtem bólogatni, ami nálam egy fura – és ritka – jele volt annak, hogy szeretem, és tetszik is a dal. Michael látta rajtam, hogy tényleg tetszik, szóval meg is jegyezte, és felajánlott egy bandalogós pólót, tekintve a már elég nagy gyűjteményemre.

Nagyjából megmutatta a környéket, elvezetett a parkba, a régi sulijukhoz, és egy hangszerbolthoz is.

– Köszi, hogy elkísértél – mosolyogtam kedvesen, mire Michael megrántotta a vállát, jelezve, hogy nem nagy kunszt, és szívesen tette.

– Nem tesz semmit – nevetett.

– Mindegy, ezért még egyszer köszi. Rendes dolog. Egyedül nem lett volna buli, el is tévedhettem volna idétlenségemben, a nagyival meg nem poén.

– Amúgy meddig leszel itt?

– Egész ősszel, illetve a tél elejéig-közepéig – feleltem. - Évek óta nem voltam a nagyapáékkal, csak ők jöttek, és most elengedtek. De még sosem jártam itt.

– Hát, kipipálhatod a listádon.

– Ja, rögtön Ausztria alatt – kuncogtam, és elővettem a mobilom. - Michael, az bizarrnak számít, ha te hívsz? - vihogtam, majd megnyomtam a zöld gombot.

Mike (mondta, hogy hívhatom így, ahogy barátai) a zsebében tapogatózott, majd szitkozódott egyet, miszerint otthon hagyta a telefonját, bár erre magamtól is rájöttem.

A mobilba először köszöntem, de mivel nem szólalt meg senki válaszul, le akartam rakni, amikor egy eszméletlen hangos ordítás hallatszott, majd az, ahogy Calum szidja Ashton-t.

– Ez mindennapos nálatok? - kérdeztem Michael-t, aki komoran bólintott, de tudtam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.

– Nyomd ki – tanácsolta, amikor már csak a vitatkozást hallottuk, bár nekem fogalmam sincs miről ment.

– Oké – vontam vállat, és „teljesítettem a parancsot”.

Elindultunk hazafele (mármint hozzánk), és szintén sok mindent meséltünk, és Mike javaslatára tippeket adtam a következő hajszínéhez, ami neki a heppje. Úgy, mint nekem a szívecske jel a neten, csak három hármassal.

– Bejössz? - kérdeztem illedelmesen, amikor megálltunk a ház előtt.

– Majd máskor – legyintett. - De jegyezd meg! Ha hajat akarsz festetni, együtt megyünk!

– Mindenképp! - biztosítottam. - Egyébként nem hiszem, hogy sor kerül rá.

– Lényegtelen, attól még előfordulhat – kötekedett, én pedig megvontam a vállam.

– Hát, azt se gondoltam volna, hogy így ismerlek meg, vagy, hogy egyáltalán megismerlek – mondtam bizalmas hangon, egy cinkos mosollyal ötvözve. - Egyébként nem gáz, ha letöltök pár dalotokat? Imádok a rock-ot, és ez a függőségem most a te hibád! - mutattam rá a mutatóujjammal, összehúzott szemekkel, egy félmosollyal az arcomon.

– Nem hát. És nem para – tette fel a kezét védekezően. - Csak ne legyél olyan, mint akik a mosdóba üldöztek.

– Nem garantálom – viccelődtem. - Jó, komolyan ne gondold – vihogtam, látva az arcát. - Szia, köszi mindent!

– Hányszor köszönöd még meg?

– Ahányszor eszembe jut!