Hetedik ok - Az éjjeli vendég

Sziasztok!(:

Tegnap személyes okok miatt nem tudtam ide posztolni, de hogy ne nagyon haragudjatok rám, egy ajánlattal jövök.(: Ha lesz a bejegyzés alatt 5 komment/vélemény, akkor azonnal hozom a következő részt. Ha nem lesz meg, nem baj, akkor majd szombaton. De ha meg is lesz, akkoz azonnal, plusz szombaton is lesz. Na, mit szóltok? (:

x Chloe

zene

Nyolc fele megfürödve, teljesen elkészülve az alvásra feküdtem le, hogy majd fél egy fele felkelek, és kettőig el tudok készülni, elvégre nem pizsiben kéne üdvözölnöm az osztályom a kamerán keresztül.

Előre kikészítettem magamnak egy fölsőt, elvégre a nadrágom nem fogják látni, úgy is csak ülni fogok, úgy meg pláne nem látszódik.

Fél kilencig néztem a Nickelodeon-t, ami szerencsére bejött a tévében, aminek nagyon örültem, hiszen az egyik kedvenc csatornám, szóval tökéletesen elvoltam a V, mint Viktóriával, de a végén teljesen álmosan kapcsoltam ki a tévét, és merültem álomba.

Az ébresztő ugyan szorgosan dalolt, nekem annyira nem volt jó, hiszen épp egy szép álomból keltett fel (irodalmi díjat kaptam, és megrendezhettem a saját regényemből a saját filmem – szép is lenne...), úgyhogy cseppet dühösen sétáltam a telefonomhoz, bár azt is elnyomta az álmosság.

Átcseréltem a két pólót, bekapcsoltam a lap-top-ot, majd az amíg töltött elmentem megmosakodni, hogy kevésbé legyen ennyire nyúzott tekintetem.

Mire végeztem már a gép is bekapcsolódott, tehát egyből be tudtam lépni a Skype-ba, és mivel volt még negyed órám a megbeszélt időpontig, ezért a neten keresgéltem dalokat, ugyanis mániám kutakodni mások által még nem ismert bandák után. Így volt ez anno a The Vamps-al is, akiket már a második videójuknál megtaláltam. Most meg már rég túl vannak a második videóklippükön.

Igazából nem jártam sok sikerrel, tehát Michael-ék bandájától kerestem zenét, és erre pont megfelelt az I Miss You címre hallgató feldolgozásuk, ami bár lassabb tempóval bír mint a legtöbb daluk, de ugyanúgy belopta magát a szívembe, mint mondjuk a Try Hard.

Megkaptam a vidihívást, szóval gyors kikapcsoltam a zenét, és fogadtam azt.

– Sziasztok! - intettem bele mosolyogva, majd ásítottam egyet.

– Mennyi az idő nálatok? - ordította köszönésképp Sean, mire félrehajoltam, hogy megnézze a falirórán. - Bakker, nálatok éjjel van? Már?

– Ja – vontam meg a vállam. - Nem nagy dolog – legyintettem.

– És mesélj, milyen Sydney! - szólt közbe Lara, aki totál rá volt állva erre a témára. Ő is szeretett sok helyre utazni, szintén a tehetősebbek közé tartozott, de alapvetően nem él vissza ezzel, amit csak tisztelni tudok benne.

– Azon kívül, hogy nagy?

– Mondjuk – nevetett fel.

– Ööö... említettem már, hogy nagy? - hülyültem. - Hát, nekem tetszik. Szép hely, kedvesek az emberek, mindenki barátságos, és ha nevetni akartok, ne a szórakozóhelyekre menjetek, hanem a reptérre. - A végét már nevetve mondtam, hiszen nem tudtam kihagyni.

– És mi a helyzet a tanulással? - szólt közbe az osztályfőnök, mire rögtönöznöm kellett valamit.

– Á, jó napot tanár úr! Izé, hogy tetszik lenni? - kérdeztem, mire páran felnevettek. Kétségtelen. Átlátnak rajtam.

– Gondoltam – bólintott. Ő is ismer.

– Történt valami azóta, hogy elmentem? Ment még el valaki, vagy jött? - nyújtottam a nyakam, mintha csak jobban látnék, mivel mintha hiányos lett volna az osztály. - Beteg valaki?

– Ja. Chace nem jött – vont vállat Regan. - Vagy csak késik. Mint mostanában egyfolytában – jegyezte meg, mire megrántottam a vállam, ahogy ő az imént.
Suli előtt mindig van néhány összejövetel, a sulink beiktatta, hogy még előtte le legyen dolgozva néhány nap, amit mi kihagyunk a többi sulival ellentétben.

– Ja, csak mert olyan fura volt, hogy két helyen nincsenek. Mindegy. Mennem kell jövőre korrepetálni?

– Nem – mondta az ofő.

– Ezazzz! - könnyebbültem meg, mert tartottam attól, hogy idén is nekem kell majd szenvednem azokkal, akiket kicsit sem érdekel a tanulás.

– Egyébként ugyanolyan szerencsétlen vagy ott is, mint itt? - nézett fel a körömreszelésből Chelsea, szemét forgatva, mire legszívesebben megfojtottam volna helyben. Szerencséje a köztünk lévő több ezer kilométer, meg az ilyen helyzetekben „nagy szavakat használok” tulajdonságom.

– Közölném, hogy három nap alatt több, és érdekesebb dolog történt velem, mint veled.

– Mint például? - kérdezte flegmán, tekintetével sem méltatva.

– „Osztogattál” már a reptéren ruhát srácoknak? Mert én úgy kezdtem a Sydney-s perceim... - Természetesen nem szándékoztam elárulni, hogy ők egy zenekar tagjai.

– Mégis melyik szerencsétlen kérne tőled – pillantott rám – ruhát. Azokat az ízléstelen, koszos, és régi ruhákat, vagy miket. Pfúj.

– Elég! - szólt közbe az ofő, aki sosem méltányolta, ha valakik veszekednek, főleg a szeme előtt.

A „bájcsevejt” az szakította félbe, hogy kintről hangokat hallottam. Nem a házból, hanem előtte. Aztán becsapódott egy kocsiajtó.

Ki a halál jött ide? - tettem fel magamban a kérdést, és csörögni kezdett a telefonom. Nem volt meg a szám, épp ezért sem értettem, miért zenél máshogy, mint ami be van állítva alapra. De egyébként biztosra vettem, hogy ha valaki átállította, akkor Ashton volt, mivel a Paramore-tól ment a Still Into You, ami egyébként nagyon szuper szám. Csak ugye én egy Green Day dalt vártam, szóval a frászt hozta rám.

– Mi a fene csörög? - kapkodtam a fejem, mire Regan elnevette magát.

– Szerintem ki lehet találni. Villog a telefonod.

– Basszus – túrtam a hajamba, és kinyomtam. Ne zaklassanak engem éjjel!

Na most én tovább szándékoztam csetelni, csakhogy ebben megzavart az, ahogy az ablakomon koppan valami.

– Hát ez mi volt? - néztem a hang irányába, amin újra koppant egy kavics.

– Tőled jön ez a koppanós hang? - kérdezte Macey, mire bólintottam.

– Pillanat, megnézem ki az – pattantam fel. Ennyit erről, hogy nem látják a nadrágom.

Kisétáltam az ablakpárkányhoz, hogy megnézzem a „zaklatómat”, aki történetesen Luke volt.

– Mit akarsz ilyen későn? Épp csetelek!

– Ki a halál van fent éjjel, hogy cseteljen? - kérdezett vissza.

– Mondjuk én. Angliában reggel van.

– Ja, biztos. Bemehetek?

– Miért jöttél?

– Majd fent elmondom – mondta némi töprengés után, mire feltartottam a mutatóujjam, jelezve, hogy várjon egy kicsit.

Elköszöntem a cseten, de amikor Regan megkérdezte, hogy ő maradhat-e, bólintottam (ez akkor történt, mikor ki akart lépni).

Leblattyogtam a lépcsőn, arra törekedve, hogy minél halkabban tegyem, megfogtam a kulcsot, és kinyitottam az ajtóm. Halkan elfordítottam a zárban, és sikeresen, hang nélkül kinyílt.

– Mit keresel itt? Baj van? - kérdeztem, miközben arrébb állva, jelezve, hogy jöjjön be.

– Balhé van otthon.

– És te most jöttél el otthonról?

– Ja. Cal-hoz akartam menni, de ki van kapcsolva.

– Értem. Hát, gyere fel, mert közben vár a legjobb barátom a neten – ajánlottam fel, és elindultunk fel a lépcsőn.

Én még gyors visszafordultam, mivel az ajtót elfelejtettem visszazárni, amit Luke csak egy halk nevetéssel reagált le, én pedig válaszul meglöktem a vállát. Nem ér kinevetni! Így is rendesen zavarba tud hozni.

– Regi, ő itt Luke, Luke, ő pedig Regan – tisztáztam a neveket gyorsan. - Mennyi van még a szünetből?

– Tíz perc – vont vállat, félig az órára sandítva, és vigyorogva megszólalt. - Tőled tényleg kértek ruhát a reptéren?

– Te elmondtad neki? - kapta fel a fejét Luke rémülten, mire elnevettem magam.

– Bocsi, muszáj volt – vihogtam. - De nem mondtam többet – nyugtattam.

– Miért, ti jártok? - zavarodott össze Regan, mire mindketten kérdőm néztünk rá. - Miért, nem?

– Nem! - vágtuk rá egyszerre Luke-al. Regan jót érzett.

– Tényleg?

– Ja – bólintottam, ő pedig továbbra is gyanúsan méregetett minket.

– Jó, biztos. Ha ti mondjátok – válaszolt, és az órára pillantva újra megszólalt. – Két percem van, hogy átérjek a D épületbe... az A-ból. Hülye prezentáció. Sziasztok! - intett, és kilépett a hívásból.

– Milyen üdítőt innál? Azt hiszem van barack, meg kóla – mosolyogtam a vendégemre, aki pár másodperc töprengés után válaszolt.

– Kólát, ha van, légyszi.

– Oké, keresek lent – indultam ki a szobából.

Lesiettem a konyhába, a hűtőből pedig kivettem egy nagy kólát, előkerestem két poharat, és visszabotorkáltam a szobámba, miközben úgy éreztem, hogy ha valaki ezt végignézte volna, biztos azt hitte volna, hogy egy kémfilm szereplője vagyok. Jó, a szaltók, és egyéb extrák elmaradtak, de vicces volt úgy menni, hogy ha lebukunk, vajon mi lesz.

Szóval a kémet megszégyenítő halk osonásommal (értsd: majdnem levertem két vázát, egy képet, és egy képet le is vertem, úgy tartottam meg a térdemmel. Egyszerűen jó vagyok) mentem vissza a szobámba, ahol Luke a telefonját nyomkodta, ha jól láttam, valami listát húzogatott. Aztán felvette az enyém, és azt hasonlította össze az övével.

– Ha ennyire bejön a telóm, csak szólj – kuncogtam, és letettem az üdítőt az asztalra, és öntöttem mindkettőnknek.

– Nem az, csak a zenelistád csekkoltam. Majdnem egyezik – mosolyodott el a végére, én pedig büszkén átvettem a mobilom.

– Ez bizonyítja, hogy jó ízléssel rendelkezel.

– Ja, csak mert neked is ugyan olyan, mi?

– Hogy tudja – biccentettem, majd a kólámért nyúltam, hogy igyak, de a poháron keresztül láttam, hogy milyen idióta fejet vágott, és nem bírtam ki röhögés nélkül, úgyhogy kicsin múlott a fulladás részemről, amin most Luke nevetett.

Az este folyamán beszélgettünk, és zenéket mutattunk egymásnak, amik többnyire tetszettek a másikunknak. Én meséltem Anglia azon részéről, ahol lakunk, mert ő ott még nem járt, csak ugye Londonban.

Olyan természetellenesnek találom, amikor valaki rekordidő alatt össze tud barátkozni valakivel, bár én mindig is ilyen voltam, és nem tudtam eldönteni, hogy jó tulajdonságnak számít-e ez, vagy nem. És abba is ijesztő belegondolni, hogy sokszor közvetlenebb vagyok vadidegenekkel, mint a való életben már hosszú ideje ismert barátaimmal, ismerőseimmel.

Talán az az egészben a legmegdöbbentőbb, és furább az egészben, hogy bármennyire is ellenzem magamban ezt, hogy jóban legyek velük, csak mert híresek, de nem tudok, mert ez csak a gondolatom olyan zugában van, amivel amúgy nem törődök. De egyszerűen annyira teszek rá az ismertségükre, hogy nem is érdekelne az se, ha rossz értelemben lennének látványosság, és nem úgy, mint Ausztrália büszkeségei.