Nyolcadik ok - „Ne legyél már ennyire hímsoviniszta!” /első rész/

Sziasztok! (:

Azt kell mondjam, megleptetek :D Ilyen gyorsan, ennyi komment? Fantasztikusak vagytok! <3

Nem, mielőtt kérdeznétek, eleve így írtam meg, ketté akartam osztani ezt a részt. (: Estére jó kis fejtörő lesz :D Viszont a folytatás ugye szombaton felkerül ;)

x Chloe

zene

Reggel nyolc fele távozott az éjjeli vendégem, én pedig utána aludni készültem, amiben megakadályozott a telefonom hangja.

Mikor tudok már aludni? - tettem fel magamban a kérdést, aztán felemeltem a telefonom, hogy megnézzem a zaj okozóját.

Regan barátnőm írt, hogy „hogy aludtál, Aidy?”, valamint mellé millió vihogós fejet, válaszul pedig csak egy „baszódj meg, Regan Halltzer”-et küldtem, majd kikapcsoltam a mobilom, és álomba szenderültem.

– Nagylány, még mindig alszol? - kérdezte a nagyi benyitva a szobámba, mire álmos tekintettel meredtem rá. Válaszként dünnyögtem egy „hmmm bghh hümm”-öt, ami annyit akart jelenteni, hogy hagyjon békén, aludnék.

A nagyi nem akart együttműködő lenni, ezért nemes egyszerűséggel lerántotta rólam a leplet (haha, jó vicc), mármint a takarót, és rám parancsolt, hogy ne lustálkodjak, hanem álljak neki a tanulnivalónak, elvégre mások már nekikezdtek az évnek, és nem kéne hanyagolnom attól függetlenül, hogy nekem még folytatódik a nyár.

Bármennyire is fájt igazat adnom a nagyinak, megtettem, szóval egy egyszerű itthoni szerelést választottam mára: egy fekete cicanadrág, mellé egy ing. Csak semmi extra.

Elővettem az angol könyvem, hozzá a munkafüzetet, valamit ezek mellé a matekot, és elkezdtem kitöltögetni az eddig meg nem csinált feladatokat.

Az idegennyelvet, avagy a spanyolt csak átnéztem, és a mai napig hálát adok az égnek, hogy nem a franciát választottam, mert az számomra nagyon nehéz.

Mondjuk a mi sulinkban – mármint általánosban – nem tanultunk nyelvet, de kilencediktől anyáék javasolták, elvégre nem csak az angol létezik a világon, ezért is javasolták. Bár először a németet erőltették, amiből tudok is keveset, nem mentem vele sokra, az agyam egyszerűen annyira nem fogta fel a szabályokat, hogy a mai napig sem értek sok mindent, talán a „der, die, das” dolog felosztása, és értelme maradt meg bennem. Talán az se teljesen... Jó, akkor most melyik a semleges nem jelzése? Azt hiszem, a „das”. Jó, akkor ez megvan. Viszont... szerintem a „die” a nőnemé, az lányosabb, akkor viszont a „der” a hímnem – így történt az, hogy én spanyol tanulás alatt németül gondolkoztam a németről.

Hét nappal később

Az elmúlt egy hét alatt sok minden történt, mind fizikailag, mind szellemileg.

Először is, vágattam egy kicsit a hajamból, valamint egy 24 órán át tartó festéket kapott még két napja, ami, megjegyezném, még mindig látszódik. Köszönet Michael-nek!

Szellemileg egyébként nem sokat változtam, talán csak megtapasztaltam azt, hogy milyen egy olyan környezetben lenni, ahol nem csak egy ember foglalkozik veled, hanem már többen. Először is itt van nekem Lena, akivel hivatalosan is „elbék” lettünk, a fiúk, akik megmutatták, hogy a hülyeség határait a legkönnyebb feszegetni, és ha azt átlépjük, akkor jobban érezzük magunkat, mint úgy általában, vagy mint aki épp valamilyen tudatmódosító szer alá kerül. Aztán még ott van Regan, akivel sikerült tartani a kapcsolatot, és bár egy hét nem hosszú idő, megmutatta, hogy nem hagyjuk, hogy sok időt töltsünk beszélgetés nélkül, mert tudjuk, hogy akkor oda lenne a sok éves barátságunk, és azt nem hagyhatjuk.

Összességében szerintem jót tett nekem ez a környezetváltás. Elvégre több barátom lett, és végre úgy érzem, tartozom valahova, és már most attól félek, hogy a nyár végén (mármint az én nyaram végén) elköltöztetem Angliába a „frissen” szerzett barátaim. Nem biztos, hogy együtt fognak működni, de engem ez nem nagyon izgat, hogy őszinte legyek.

Lena-val általában a moziban lógtam, mert mint kiderült, hatalmas nagy filmrajongó, valamint arra is fény derült, hogy én is. Amiről eddig nem tudtam. Mindegy.

Calum-ékkal meg csak elvagyunk... igazából nem tudom őket egy csoportba sorolni, mert annyi mindent csináltunk együtt az eddig itt töltött – majdnem – másfél hetem alatt, hogy azt elmondani is lehetetlen lenne. Van pár olyan pillanatunk, amikor olyanok vagyunk, mint a Nulladik Óra statisztái a film első perceiben, máskor meg olyanok, mint amikor már a Nulladik Órások barátok lesznek, és együtt tancolnak, beszélgetnek, és nevetnek, és próbálják elviselni John Bender elmeroggyant gondolatait. Leszámítva, hogy köztünk nincs sem John, sem Bender. Részletkérdés.

A mai napom is hasonlóan töltöttem, mint az előzőekben – mármint a fiúkkal.

Igazából nem terveztük meg egyszer sem, hogy hová megyünk, mit csinálunk, ezek a dolgok... öhm... spontán jönnek, és ez szerintem tök jó dolog. Nem kell előre megtervezni semmit, épp ez bizonyítja, hogy mennyire jóban vagyunk, minden zökkenőmentesen megy, a még bőven kezdetleges barátságunkban, ami, ugye, a reptéren kezdődött.

Ahogy megbeszéltük, pontosan délután négykor érkeztek meg a házunk elé, ahonnan együtt indultunk. Az egyébként céltalan út elején Ashton felajánlotta, hogy együnk meg egy fagyit, ha még nem tettem a mittudoménmármilyen cukrászdában, mert az Sydney legjobbja. Mi még csak a környék másik cukrászdájában voltunk Lena-val, szóval belementem, ahogy a többiek is.

Én maradtam a sajátos összeállításomnál, ami ugye a vanília-eper kombó. Mindenhol olyat veszek, mivel ha kísérleteztem, sosem jártam jól. Egyszer ki is hánytam a tövises, vagy milyen fagyit. Visszaemlékezni is fáj. Brrr.

– Jó, és ennyi lesz – adta oda a blokkot Luke-nak, aki kifizette, és leültünk egy asztalhoz.
– Várj, az enyém mennyi volt? - kérdeztem belenyúlva a zsebembe, azzal a szándékkal, hogy kifizessem.
– Miért érdekel? - nevetett ki.
– Mert ki akarom fizetni, na! - válaszoltam, és előszedtem annyi pénzt, amennyi körülbelül kifutotta.
– Te most szórakozol? - vonta fel a szemöldökét. - Na, nehogy már!
– De! Nem szeretem, ha fizetnek helyettem – vallottam be. Jó, egyenesen utáltam, ha kifizetnek helyettem valamit! Olyan érzés, mintha nekem nem lenne rá pénzem, mert egyáltalán nem így van. Ha kell, dolgozok, csak ne fizessenek ki helyettem semmit. Ráadásul teljesen úgy jön le a hülye fejemnek, mintha emiatt tartoznék az illetőnek.
– Jaj, meghívtunk – vonta meg a vállát, és belenyalt a fagyijába, de én tovább nyaggattam.
– De nem, mert olyan, mintha mások tartanának el. Jó, nem akarok belemenni, mert eszméletlen bunkó tudok lenni, úgyhogy ne legyél már ennyire hímsoviniszta, és hadd fizessem ki! - nevettem el magam a végére, nehogy úgy gondolja, hogy én ezzel meg akarom bántani.
– Srácok? - fordult körbe Luke segítségkérően, bár úgy láttam, ők ebbe nem szívesen folynának bele. - Nem engedem, hogy kifizesd. Most gondold végig. A többiek meghúzták magukat, és olyan, mintha itt se lennének, tehát úgy jön le a helyzet, mintha randiznánk. Te akkor is kifizetnéd a részed? - kérdezte rezzenéstelen arccal, mire magyarázkodni kezdtem.
– Jaj, az más!
– Miben más?
– Abban, hogy ott... jaj, csak más, na!
– Jó, akkor gyere el velem egy randira!