Második ok - Késnek a nagyiék

Sziasztok! :)

Ha jól láttam, új olvasóim vannak, aminek ismét nagyon örülök :) Remélem tetszik ez a rész is, észre is lehet venni, hogy valamennyivel hosszabb :D És igen, nemsoká képbe jönnek az 5SOS-es srácok, so... :)

Ölelés,
Chloe

zene

Elindultunk, a gép pedig 800km/h-s sebességgel haladt, majd fokozatosan emelkedni kezdett. Már megszoktam, igaz, hogy először nagyon rossz volt, de azóta egyszer se. Akkor a még működő Malévval mentünk, egy volt az utolsó járatok közül. Emlékszem, sírni volt kedvem, annyira feszült a fejem. Borzalmas volt, és a hazaúttól nagyon tartottam, féltem, hogy megint ugyanolyan rossz lesz, de tévedtem. Sokkal jobb volt a helyzet.

Bekaptam egy rágót, ami jobban csökkentette az így is minimális feszülést a fejemben. Az ölemben tartottam a táskám, és hasonlóan a mellettem ülőhöz, elővettem a már felszállás előtt „repülő üzemmódba” kapcsolt mobilom, és elindítottam rajta a zenéket. Egy Green Day számmal nyitott a lista – Kill the DJ -, amit egyébként nagyon szeretek. Úgy, mint a többi dalukat. Elvégre ki ne szeretné Billie Joe hangját?

Körülbelül két órája mentünk, amikor a már korábban kiselőadást tartó (a mentőmellény használatáról, meg a teendőkről az esetleges zuhanáskor) stewardess kijött egy büfékocsival, rajta különféle üdítőkkel, és a kedvenc repülős kajámmal. Igazából semmi extra, szimpla szendvics, de nagyon finom.

Kértem egy pohár Fantát, plusz mellé megkaptam a szendvicset, valamint egy kis csokit, és tovább mentek.

Hat óra repülőzés után nem bírtam tovább, elaludtam.

Legközelebb amikor felébredtem olyan tíz órája mentünk, amikor leszállt a gép tankolni, valamint, hogy letegye az itt távozó utasokat, és felvegye a többit. Ilyen az út alatt történt háromszor.

Teljesen kialudva észleltem, hogy nemsoká leszállunk, hiszen jó alvókával rendelkezek, tehát a harminc órából olyan tizenhatot végigaludtam.

A leszállás fél óra alatt megtörtént, szóval már csak le kellett szállnunk az utasokkal együtt.

Első reakcióm az az volt, hogy „hmmm... Ausztrália friss illata”, ami nálam az egyik legpozitívabb megszólalást jelenti.

Felvettem a csomagomat, amit az elsők között löktek ki a szalagra, szóval visszamentem a csarnokba, ahol hatalmas volt a káosz. Kisebb-nagyobb tömegek sikongattak, én pedig kiindultam a parkolóba, mivel elvileg ott várnak rám a nagyiék, ugyanis anya szólt nekik a pontos érkezésemről. Bár hiába néztem szét, sehol sem láttam őket.

Végigjártam a parkolót, mégse voltak sehol. Vagy vagyok olyan szerencsétlen, hogy folyamatosan elkerültem őket, vagy pedig olyan szerencsétlen voltam, hogy értem se jöttek.

Előkerestem a telefonom, és tárcsáztam a nagyit.
– Szia nagyi!
– Jaj, szervusz Aida, hát te hogy-hogy hívsz? Nem utazol még? Tudod, mit mondanak! Tilos telefonálni!
– Mi? Nem, én már vagy fél órája kereslek titeket! Hol vagytok?
– Te már megérkeztél?
– Igen!
– Mi úgy tudtuk, hat óra múlva jössz meg!
– Mi? Azt hogy?

Basszameg, az időeltolódás!
– Figyelj, érted megyünk, fél óra, és indulunk, két óra múlva odaérünk!
– Rendben. Szia, nagyi.
– Szervusz, Aida – rakta le a telefont.

Hát ez remek – gondoltam, majd visszaindultam az épületbe, ahol egy kicsit le tudnék ülni a bőröndömre. Előkerestem a táskámból a megmaradt szendvicsem is, amit még anya csomagolt, amit kibontottam. Borzasztó éhes voltam, ugyanis az utolsó kajaosztást átaludtam.
– Hát te? - kérdezte a srác, aki a gépen mellettem ült.
– Nem jöttek még értem – vontam meg a vállam.
– Időeltolódás miatt?
– Aha – bólintottam.
– Ismerős. Velem ilyen tavaly volt... - kezdte, majd hasonlóan elborította a bőröndjét, és mesélni kezdett. - Mentem volna az öcsémékhez Los Angelesbe, de fél nappal félreszámolták, és nem jöttek értem – mondta, mire elnevettem magam.
– Bocsi, ne haragudj, nem kéne nevetnem – tettem a szám elé a kezem. - Huh, biztos tudták, hogy ezen nevetni fogok, és előre megbosszulták nekem – vihogtam, mire a fejhallgatós is elnevette magát. - Egyébként hogy hívnak?
– Dominic. És téged?
– Aida – mosolyogtam kedvesen.
– Amúgy átutazóban vagy, vagy ideköltözöl...?
– Viccelsz? Egyedül? - kuncogtam. - Családlátogatással egybekötött nyaralás. Bár nemsoká tél lesz nálunk, szóval, érted... Na, őszelni jöttem – magyaráztam. - Van egyáltalán ilyen szó? - kérdeztem, mire a fiú felnevetett.

Olyan tíz perc múlva Dominic-nak mennie kellett, ugyanis jöttek érte, én pedig elmentem felkutatni a női mosdót.

Egy eldugott sarokban volt a két mosdó, és miután többször is leellenőriztem, hogy biztos a nőibe megyek be, beléptem.

Egy idősebb nő volt bent – rajtam kívül – a mosdóban, aki a kezét mosta. Kezemben a bőrönddel elég kétségbeesett látvány lehettem, elvégre kint nem hagyhatom, bevinni a fülkébe meg... szóval pfúj.

Végül egy teljesen másik fülkébe tettem a csomagot, mint amibe én mentem.

Odamentem egy csaphoz, hogy megmossam a kezem, majd ittam pár kortyot, ami oltotta az egyre növekedő szomjamat. A farmeromba dörzsöltem a kezem, mivel ezeket a kézszárító-gépeket nem szeretem, tehát nekem tökéletesen megfelel a nadrágom.

Hirtelen egyre hangosabb sikításokat hallottam kintről, ami miatt kicsit megijedtem, hiszen ki tudja, mi van kint... már a legdurvább dolgok is eszembe jutottak (mint például, hogy egy elmebeteg lövöldözik, vagy túszokat akarnak szerezni), amikor kicsapódott a mosdó ajtaja, és négy srác futott be rajta. Nagyokat lélegezve becsukták az ajtót, majd megkönnyebbülten csúsztak le az ajtó oldalán.

Felpillantva megláttak engem, valamint a döbbent arckifejezésem, mire megszólaltam:
– Már bocs, de ez a női mosdó...