Tizenhatodik ok - A döntés /második rész/

Sziasztooook!

Igen, tudom, már másodjára hagytam ki egy hetet, de ajj, minden összejött. Teljesen ki ment a fejemből, hogy posztoljak, a prológus még mindig ott áll, befejezésre árva, és közbe még az iskolai pályázatra is sietnem kell... Na mindegy, hülye kifogások ezek, kár keresni ezeket.

Hamarosan vége, és szerintem az Epilógus is ketté lesz szedve, és akkor az iskolai pályázatos irományom lesz a következő blogom, mivel a Nincs megállással sem haladok valami jól... :D

Ölelés,

Chloe

zene

Oké vegyük át a lehetséges reakciókat, amiket produkálni tudhattam volna:

A, kiakadok, sikítozni kezdek, avagy bekapcsolom a picsa-üzemmódot; b, sírva fakadok, üvöltözök, hogy ezt teszi velem, párszor esetleg megütöm; c, lesokkolva állok, majd pofon vágom, és elmegyek.

Hát, ezek egyike sem történt meg.

Amikor azt hittem, hogy a lehetséges reakciók közül a „c” pont valósul meg, kontrolláltam magam, és magamra erőltettem egy mosolyt.

– Az... az klassz.

Aida nem is lehetne jobb színész, ugye?

– Igen? Tehát nem... akadsz ki?

Megforgattam a szemem, és egy félmosolyt varázsoltam az arcomra.

– Nézd, nem játszom a hattyú halálát, sem a hisztis barátnőt, elvégre neked ez a munkád, nemde? És szerintem ez még mindig nem olyan, mintha egy rohamosztagba lépnél be, vagy a sereghez csatlakoznál. Akkor akadnék ki – nevettem el magam a végére, igyekezve minél lazábbnak maradni.

– Nem is tudom, miért paráztam – szólalt meg. - Sejthettem volna, hogy így reagálsz.

– Ezt hogy érted? - kaptam fel a fejem. - Hogy kiszámítható vagyok?

– Nem. Inkább neveznélek megértőnek, és nyugodtnak. És ami pedig téged illet, közel sem vagy kiszámítható – nevette el magát, és pedig társultam hozzá.

Hát igen, az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Másnap délelőtt anyuval beszélgettünk, amihez társult Ashlyn is (ez a nőszemély mindenhol ott van?), és miután befejeztem a kiselőadásom, anya megszólalt.

– Most pedig – állt fel hirtelen anya, és mosolyogva pillantott rám. - Igazából egyszer voltam Sydney-ben, de a lányom már egy egész évszakot itt töltött. Esetleg körbevezetnél minket?

– Örömmel – bólintottam színpadiasan, és combjaimra csapva indultam az ajtó irányába.

Egy csajos napnak néztünk elébe, már az induláskor, tehát fel voltam mindenre készülve.

Ashlyn is velünk tartott (nem burkolt szándéka volt, hogy szemezzen pár „szexi ausztrállal”, mert a The Janoskians, és a 5 Seconds of Summer után őt az ausztrálok éltetik – legalábbis elmondása szerint), úgyhogy először a környéket jártuk be.

A közeli cukrászdában vettünk fagyit, és annak elfogyasztása közben felmértük a terepet a parton, ahol páran flörtöltek Ash-sel, amibe ő örömmel bele is ment. Hát igen, ő sokkal szebb, mint én, ez amolyan nyílt titok, nem véletlen, hogy őt bámulják meg először kettőnk közül.

Mindig is én voltam a láthatatlan. Mármint... komolyan nem tudom, eddig összesen két fiúnak jöttem be úgy, az egyik Luke, a másikról meg csak pletyka szinten tudom. De úgy sosem érdeklődött irántam senki, és emiatt az amúgy sem létező önbizalmam mindig alább csökkent. De már megszoktam, hogy őszinte legyek. Bár abban biztos vagyok, hogy ettől a láthatatlanságtól most megmentett Luke azzal, hogy hivatalosan is fel lett vállalva a kapcsolatunk.

Tehát sokszor éreztem azt, hogy egy-egy „Invisible” névre keresztelt dal rólam szól, szóval... már nem is újdonság, de az utóbbi időben rájöttem, hogy talán csak az önbizalommal volt bajom. Vagy azzal, hogy túl visszahúzódó voltam. De ennek vége, azt hiszem.

– És mesélj csak, Aida, hogy barátkoztál itt össze Lena-val? És a többiekkel?

Anya kérdése hirtelen ért, szinte megijesztett, annyira elmerültem a gondolataimban.

– Öhm... hát, szomszéd, és így – nevettem fel. - Ő pedig bemutatott Gwen-nek, igazán kedves lány, biztos kedvelnéd – magyaráztam. - A lányok meg jöttek az árral – utaltam Vivian-ékre mosolyogva.

– És Luke-ékkel mi a helyzet?

Ó, Ashlyn Laughen, hogy mennyire, de mennyire...!

– Tényleg, a szőke szívtipró! - Anya hangja szakította félbe a gondolatbeli szidkozódásom.

– Anya, senki sem használja ezt a szót!

Fél percbe sem telt, de ott lyukadtunk ki, hogy „milyen szoros kapcsolatban vagyunk”, és Ash ezzel csak fokozta a feszültséget, amikor rákérdezett, hogy aludtunk-e együtt. Anya így is bepörgött a ténytől, hogy a „forever alone” lánya még sincs annyira egyedül, de kicsit tartott attól is, hogy mennyire nem vagyok magányos.

Hát én ott legszívesebben elégettem volna magam.

Vagy a föld alá süllyedtem volna.

Talán a kettőt egyszerre.

Na, az oka ennek történetesen az volt, hogy nagyban meséltem, hogy mi volt a koncert estjén (magát a koncertet kihagytam, túl nagy sokk lett volna ez így egybe anyunak), amikor a mesélésem közepette szinte elkiáltotta magát.

– Lefektetett?

Igen, itt akartam megsemmisülni. (Merthogy azt meséltem el neki, hogy Luke-nál kellett maradnom az eső végett, és elaludtam, és „lefektetett”.)

– Miért kell félreértelmezni? Jaj, tudod hogy értettem!

– Akkor fogalmazz kevésbé félreérthetően!

– Jólvan – forgattam a szemem. - Akkor „kényelembe helyezett”.

– Hát ez sem hangzik jobban! - Jól van anya, nyugalom...

A nap végére egy csomó helyet megmutattam anyáéknak, és szerintem tetszett is nekik Sydney azon része, amit láttak. Anya így is be volt parázva, mert meg volt róla győződve, hogyha Sydney, akkor tengerpart, ha tengerpart, akkor víz, és ha víz, Sydney környékén, akkor medúza. Tehát... anyám is ilyen ijedős, mintsem bevállalós.

Lassacskán hazabaktattunk, és örömmel konstaláltam, hogy teljesen elmúlt a tegnapi/tegnap előtti feszültség, és végre olyanok voltunk, mint egy normális család. Mármint a magunk módján, természetesen.

Az éjszakám borzasztó lassan telt. Legfőképp, mert az esti Skype-olás után (Regan most beszervezte Lana-t, és Emma-t is. Vagy két órát beszélgettünk, mindenféléről, és persze, ki is lehetett a fő téma? Hát én. Oké, nem zavart annyira, de egy idő után kifejezetten meguntam, hogy másról sem beszélünk, mint a szerelmi életemről, szóval tereltem egy kicsit, úgyhogy az azt követő egy órában már az olyan gimis dolgokról esett szó, mint a „közeleg a suli Aida, omg”, „a végzős év a legnehezebb, és te is megtudod, milyen”, és a „rengeteg plusz óra, amit fel kellett venni”. Igen, ezeket jól kiveséztük) már teljesen eltűnt az életkedvem is, szóval a suliról gondolkoztam, milyen lesz visszarázódni, és azzal a címkével flangálni a folyosókon, hogy „Luke Hemmings barátnője”.

Mindenképp fárasztó lesz.

És kemény menet.

Nem fognak kímélni.

Basszus.

Reggel másra sem koncentráltam, mint arra, hogy az interneten minél hamarabb betöltse a nekem kellő oldalakat, és, hogy fent legyen valamelyik barátnőm Angliából.

A telepátia nem volt nagy erősségem sosem, de úgy tűnt, most az egyszer bevált, mivel Lana-ék mind online voltak, szóval ezt jól kifogtam.

– Ez a profizmus – húztam ki magam, és egy mosollyal az arcomon nyitottam meg a Facebook-on a közös csetünk ablakát.

Elújságoltam, hogy három nap, és otthon leszek, illetve négy, mert majdnem két nap az utazás. Együtt kitárgyaltuk ezt az egészet (újra, úgy mint az azelőtti napon), és jó volt, hogy elmondhattam nekik, hogy miért is tartok ettől pöppet.

Nálunk ugye már rég megy a suli, olyannyira, hogy már közeleg a félév, és emiatt a csajok be vannak parázva, ahogy én is, mert nekem ott kell mindent pótoljak.

A fél órás beszélgetésünk után előszedtem a bőröndöm, és elkezdtem összehajtogatni a már biztosan felesleges cuccaimat. Így ment ez egészen éjfélig, ahol végleg kidőltem, és úgy, ahogy voltam, ruhástól bedőltem az ágyba.

A reggelem egy zuhannyal indítottam, majd a nappaliba leérve láttam, hogy anyáék a mai napról tartanak egy kisebb meetinget.

A terveik szerint ma valamilyen tipikus turista-programot szántak maguknak, én viszont mindenképp le akartam menni még utoljára a partra, arra a kis részre, ahol voltunk. Egyedül viszont nem akartam menni, szóval a csajokat felhívtam, és akkor tudunk egy kicsit együtt lenni még azelőtt, hogy hazamennék.

Fél órán belül a fürdőruhánkban caflattunk az úton, a megbeszélt találkozóhelyünkről indultunk a partra. Mariana megajándékozott minket egy lassú „lassú, és szomorú dalok” nevű lejátszólista elindításával, és az egyáltalán nem ideillő (végül is, nemsoká aktuális lesz, egy kicsit már az is) Back To December hallgatása közben beszélgettünk főképp Angliáról.

– De sosem fogom megérteni, hogy hogyan lehet ott hideg télen! - mondogatta Vivian. - A tél egy meleg időszak!

– Nektek, butus – löktem meg játékosan. - A föld éghajlati izéje miatt van.

– Már megint az a hülye földrajz – forgatta a szemét, mire elnevettük magunkat.

– Nekem még mindig nagyobb fejtörést okoz az, hogy Taylor Swift-nek miért kell minden létező klippjébe szerelmesdit játszani – szólalt meg pár másodperccel később Gwen.

– Ne mondd már, hogy nézel Taylor Swift klippket! - sikította Lena.

– A lényeget fogtad meg, drága.

– Szerintem pedig egyértelmű – dörzsölte kezeit Isobell.

– Mondjad, Okoska!

– Tudjátok, van az a klisé dolog, hogy klipp forgatás közben beleszeret a srácba, és gondolom erre vár. És ennek értelme is van. Elvégre, hogy példát mondjaaak... ott van Ariana Grande, és a körözött gyerek!

– Mármint Nathan Sykes? - vontam fel a szemöldököm.

– Igen, az!

– De miért körözött? Nem bűnöző! - vihogott Vivian.

– Basszus, leesett – fogta a fejét Lena. - És nagyot koppant. Körözött, mert a Wanted-ben énekel. Ó, Bell, te beteg vagy!

Tíz méterre a víztől már futva tettük meg a távot, és nem kis zajjal járt az, ahogy mi belevetődtünk a vízbe.

– Csajok, mi lenne, ha leugranánk arról a szikráról? - mutatott a kérdéses szikla irányába Bell, a többiek pedig egyhangúan igent mondtak rá. Mi Vivian-nal meghúztuk magunkat, egyikünk sem volt elég merész hozzá, szóval mi néztük fentről a többieket, ahogy ugrálnak a mélybe.

– Gyertek már ti is! - lépett mögénk Lena, és átkarolta a vállunkat.

– Nem! - vágtuk rá egyszerre Vivian-nal.

– Légysziii – vinnyogott Lena, mi pedig Vi-vel fájdalmasan néztünk össze. Tudtuk, hogy nem lesz jó vége ennek.

Nem is volt.

– Három... - mondtam, és megszorítottam Vivian kezét.

– Kettő – suttogta, és viszonozta a szorítást. Egymásra néztünk, majd ordítani kezdtünk.

– Eeegy! - Egyszerre indultunk el, majd két méterrel a széle előtt rágyorsítottunk.

Elrugaszkodtunk a sziklától, és három métert zuhantunk. Mintha lassított felvételben ment volna az egész.

Amikor a vízbe zuhantunk, egy pillanatra elfogott a pánik, de a lábammal felfelé rugaszkodtam, majd amikor feljöttem a víz alól, kisimítottam a hajam a szemem látóköréből.

Oldalra fordulva megláttam a szőke Vivian-t is, aki egy vigyorral az arcán nézett rám, és egyszerre szólaltunk meg: - Megcsináltuk!

– Ez tényleg nagyon cuki – ordította le hozzánk Bell, miközben vigyorogva fogtuk egymást Vivian-nal –, de menjetek arrébb, mert ugranék!

Estig a sziklánál hülyültünk, és csináltunk egy csomó képet is a telefonommal (amiket mindenképp szeretnék majd egy montázsba rakni). Fél nyolc fele hazabaktattunk, Lena pedig a ház előtt egy öleléssel búcsúzott el.

– Ha már nem találkoznánk – nézett rám –, tudd, hogy nagyon-nagyon jó barátom vagy, és örülök, hogy megismertelek.

– Olyan cuki vagy – öleltem magamhoz, és vigyorogva szorítottam meg. - Ilyen jó barátja is ritkán van az embernek.

– Szeri van – nevetett fel.

– Szeriii – kuncogtam, és egy utolsó ölelés után bementem a házba.

Fürdés után lehuppantam az ágyamra, és kezembe vettem a telefonom, majd a névjegyzékben keresgélve kiválasztottam a négy fiú telefonszámát, és küldtem egy SMS-t.

Én: Hali(: Holnapra van programotok, vagy esetleg adakoznátok az időtökből?

Fél percbe sem telt bele, érkezett a válasz.

Ashton: Luke már tervezte, és mi sem hagytuk volna ki :D

Mikey: Te erre rákérdeztél? :DD

Én: Jó, oké, én vagyok a hülye. Sorry, Mikey, megszokás.

Calum: Hol találkozzunk?

Luke: A Twins-nél?

Én: Mondjuk :D Nekem mindegy, a lényeg, hogy az utolsó napomon veletek töltsem (:

Mikey: Hallod, Aida, te olyan megható vagy! :')

Én: Kuss, Michael!

Mikey: Gépelek, de ne zavarjon! :P

Én: Még egy hülye emotion, és kinyírlak! :D

Mikey: :P lol

Calum: Hova kerültem...

Ashton: Egy alternatív univerzumba :DD

Én: Jóvanna'! :D

Luke: És hánykor találkozzunk?

Én: Tízkor?

Calum: Hova kelsz te tízkor? Majd délben!

Mikey: Cal, haver, még én is bevállalnám a tíz órát :D

Calum: De én nem

Ashton: Nehogy veszekedjetek már :DD

Luke: Mi lesz így a Malum-osokkal? :D

Calum: Túlteszik magukat. Ott van nekik Lashton :D

Én: Hé! Ne előttem buzuljatok már! És mi az, hogy „Lashton”? Nem osztozom lol

Luke: Nyugi, nem kell :DD Tényleg, nekünk van Ship-nevünk?

Calum: Ne mondd, hogy még nem láttad sehol sem a „Laida” kifejezést :D

Ashton: Az egész Twitter azzal volt tele, miután összemelegedtetek a színpadon :D Ne mondjátok, hogy nem tűnt fel.

Én: Nem „melegedtünk” össze! Olyan hülyék vagytok!

Luke: Látod? Ez van akkor, ha egyszer az életben kitalálok valamit...

Ashton: Viccelsz? Attól féltem, nehogy egymásnak essetek a színpad közepén!

Calum: Adom! :D

Én: Jól van, nekem azért még bejött. :D És Michael-t hol eszi a fene?

Calum: Mittomén' :D Már nem létezik Malum :D

Ashton: Biztos Daniel-t keresi :DD

Mikey: Daniel szent, és sérthetetlen!

Luke: Vagy csak meghúzta magát mostanáig :DD

Mikey: Talált süllyedt.

Fél óra fárasztó üzengetés után elköszöntem a fiúktól, és megcéloztam az „álomvilágot”.

A tükör előtt készülődve álltam, amikor benyitott anya.

– Mára mit terveztél? - mosolyodott el.

– Luke-ékkal megyünk erre-arra – feleltem mosolyogva, és végignéztem magamon. - Milyen?

– Aidas – válaszolta anya nevetve. - Nagyon csinos vagy.

– Köszi – mosolyogtam rá. Anya kiment a szobából, és pedig újra végig simítottam a hajamon, és a tükörbe nézve kifújtam a levegőt.

– Na, akkor csapjunk bele!