Epilógus

Sziasztooook!

Sajnálom a késlekedést, de komolyan, ahogy augusztusban félbehagytam, úgy nem tudtam most folytatni, így is véres órákkal járt, mire a végét megírtam, de az már csak öt-hat oldal volt, tehát a történet hosszúságához képest egy rövid részről volt szó. :)

És, ami fontos: ugyan már a csoportban lett kérdezve, még szeretnék itt is érdeklődni, szóval íme a nagy kérdés.... Legyen-e második évad?

A csoporttagok igennel szavaztak, és emellett a blog mellett vezetném a Hatvan nap-ot (link a blog címére kattintva), így az ezt követő blog kicsit később jelen majd meg. :) Mindenesetre nem zagyválok tovább, a második évad ÁPRILIS NEGYEDIKÉN érkezik, addig megpróbálom megírni a nagyrészét. A csoportban további infókat láthattok, csak lépetek be, ha még nem tettétek volna meg.:)

Ölelés,

Chloe
PS.: a LH tények némelye ERRŐL az oldalról kerültek ki - valószínűleg egyik sem igaz, vagy csak egy részük, de nagyon megtetszettek, és némely rám is igaz, pont ezért írtam bele valamennyit :P

zene

Pár perces séta után megérkeztem a Twins elé, ami az utóbbi időkben vált a törzshelyünkké. Egyébként a Twins az ilyen bár-szerű hely, nem is igazán az... részletkérdés.

Kábé a séta alatt vagy tízszer pillantottam a telefonomra, tehát nagyjából így nézhettem ki: egy lány drámaian sétál, miközben előveszi a telefonját, elrakja, majd fél perccel később újra előveszi. És ezt a folyamatot megismétli vagy milliószor.

A megbeszélt időpont előtt öt perccel érkeztem, úgyhogy rendesen meglepődtem, amikor az egyetlen korábban érkezett személy Calum volt.

– Lehet az én memóriámmal van baj – kezdtem –, de mintha neked ez kicsit korán lenne.

– Nem tévedsz, de az a helyzet, hogy hiányozna a hülye fejed – nézett rám drámaian, én pedig válaszul kinyújtottam a nyelvem. Majd, mint aki rájött egy fontos dolog, elkomorodtam.

– Azt mondod, hülye fejem van? - tetettem felháborodásom, mire játékosan oldalba bökött. - Visszaszívod?

– Nem – kötekedett, én pedig megadóan legyintettem.

Pár perc múlva megérkeztek a fiúk is, Mikey különösen nagy jókedvvel.

– Oké, ha ennyire örülsz annak, hogy elmegyek, mondd azt – nevettem fel, és keresztbe fontam karjaim mellkasom előtt. - Na, komolyan, mi ez a jókedv?

– Fanny hazajön – forgatta a szemét Ashton.

– És még még miért nem hallottam róla? - vigyorodtam el kínosan.

– Mert egyikünknek sem hiányzott, hogy Michael újra eljátssza a hattyú halálát – adta meg a – szerinte – értelmes választ, én pedig még mindig a szerintem is értelmes választ vártam.

Tehát, mint megtudtam, Tiffany és Michael elég jól összemelegedtek, de a lánynak el kellett utazni, mivel az utolsó évében csereprogramon volt, és csak most jön haza. Még anno, egy éve ismerkedtek meg, mikor a Try Hard-ot forgatták, mert Fanny ott dolgozott a vidámparkban.

Szóval, visszatérve rám – haha, de kis egoista vagyok –, fél perc múlva már úton is voltunk, és Ashton kocsijában tárgyaltuk, hogy mit is csinálhatnánk ma.

– Komolyan nem voltál egész nyáron egyszer sem az Operaháznál? - kapta fel a fejét Calum, Luke pedig röhögve nézett rám.

– Sydney talán leghíresebb helye, a turisták közül majdnem mindenki emiatt jön, és te még nem láttad?

– Jól van, na, nem kell egyből szekálni miatta – nevettem fel.

– Igaz, volt jobb elfoglaltságod is – vihogott Mike, én pedig válaszreakcióként belebokszoltam a karjába, ő pedig fájdalmasan feljajdult. - Baszd meg!

– Mi az? - tetettem ártatlanságom, ő pedig szemeit forgatva válaszolt.

– Csontos kezed van.

– Köszi – nevettem fel, és a továbbiakban az utat figyeltem. Nekidöntöttem a fejem Luke vállának, aki elmosolyodva ölelt át a nyakamnál, és egy puszit nyomott a fejemre.

– Ne kezdjetek el nyáladzani, oké? - nyavajgott mellettem Michael, és pedig ügyet sem vetettem rá, amolyan „csakazértis” alapon nyomtam egy puszit Luke arcára.

– Oké, ezt ti sem gondoltátok komolyan – ugrottam ki a kocsiból, és szemügyre vettem az Operaházat.

– De, nagyon is – bólogatott Ash. - És most legyél az átlagnál is nagyobb turista, mert minden lépésed le lesz fényképezve.

– Hülye – nevettem fel, és az út széléhez lépve máris pózolni kezdtem. - Így megfelel?

– Igen!

– Nem, várj, játssz rá! - utasított Cal, aki eddig nevetve nézett minket.

– Azt hogy? - döntöttem oldalra a fejem kíváncsian. (Fura szokásaim egyike.)

– Mittomén', te vagy a lány – legyintett lemondóan.

– Mondja ezt az, akinek nincs lábszőre – vágta rá Michael, mi pedig elnevettük magunkat.

Reggel tíz órához képest elég aktívak voltunk, amin a legtöbb turista (nem csak én voltam az) bosszankodott, mert vagy beleröhögtünk egy-egy meghittnek induló felvételükbe, vagy belesétált valamelyikünk egy-egy pózolós képükbe. Persze voltak olyanok is, akik mosolyogva vizslattak minket, és azt beszélték a velük tartó személlyel, hogy „jaj, mi is ilyenek voltunk annak idején”. Legalább nem mindenki neheztelt ránk.

Ó, igen, még mielőtt kifelejteném. A rajongók is megtaláltak minket, illetve a fiúkat. Az állatkodásuk afféle mágnesként hatott a 5SOS Fam tagokra, ugyanis egyre több lányt vonzott a fiúk jelenléte. Fiú fannal még nem találkoztam mondjuk.

Amikor jöttek páran, automatikusan arrébb álltam, és segítettem elkészíteni a képeket, ha megkértek rá, de volt arra is példa, hogy megkértek, hogy én is beálljak egy-két fotó erejéig, ami nekem eleinte furcsa volt, elvégre nem én vagyok a híresség, de ahogy Regan mondta: „ha a barátod híres, te is az vagy”.

Az pedig kifejezetten jól esett, hogy most a normálisabb réteggel találkoztam, ami a fanokat illeti, mert elég gyűlölködést kaptam az interneten keresztül, és egyáltalán nem javított volna a közérzetemen az, ha most is negatív jelzőkkel illetnek, de erre szerencsére nem volt példa. Néhányan megjegyezték, hogy ne is törődjek a a gyűlölködőkkel, és egy lány, akinek már nem emlékszek a nevére, megjegyezte, hogy az ő ismertségi körében mindenki (!) „Laida-shipper”. Hát, tegnapig nem tudtam volna mit reagálni erre, mert nem tudtam a ship nevünkről, de aznap már csak vigyorogni tudtam.

Dél körül kezdtünk megéhezni, ezért egy, a Mikey által javasolt pizzázóba mentünk. Mondanom sem kell, eléggé felkeltettük az emberek figyelmét, mert a, hahó, hírességek, b, elég hangosak voltunk. Csodálkozom, hogy nem dobtak ki minket.

Amint megérkezett az öt pizza (mindenki másmilyet kért, meg a fiúk amúgy is kajások) egyből hozzáláttunk, de persze nem maradhatott volna ki az sem, ahogy elmebetegek módjára elkezdenek versenyezni a fiúk.

– Nem, ezt ti sem gondoljátok komolyan! - fintorogtam, amikor elkezdték magába enni a szószt, amit kértek bónuszba.

– Deee! - csámcsogta Michael.

– Fúj!

– Nézz szét, ez az életed – mutatott körbe szemléltetésként Ashton.

– Tudom. És fáj belegondolni.

Én ott azt hittem, nem lehet ezt überelni.

Tévedtem.

Hatalmasat tévedtem.

Percekkel később versenyeztek, hogy melyikük tudja hamarabb megenni a pizzáját, szóval szétnézve rajtuk csak azt láttam, hogy tömik magukba a kajájukat, és konkrétan két kézzel tömték a pofájukba.

Én a fejem fogtam, amikor feltűnt, hogy a környék összes asztala minket néz, és amolyan „a nevükben is sajnálom, hogy hülyék” tekintettel reagáltam.

A kis versenyük kezdete után két perccel már csak azt vettem észre, hogy hogy mellettem Luke, és előttem Mikey vitatkozik, hogy ki ette meg hamarabb. Mindezt a beszélgetést teli szájjal vitatták meg.

– Nem, én ettem meg hamarabb – húzta ki magát Michael, Luke pedig a fiúkhoz fordult.

– Na, szerintetek ki ette meg hamarabb?

A válaszuk egyértelműen Luke volt, szóval Mike alul maradt.

– Mondtam én! Mit nyertem?

– Az undorítóan boldog kapcsolatodat – vihogott Calum, és összepacsizott Ash-sel. Mi Luke-al egyszerre kaptuk fel erre a fejünket, és egyszerre reagáltunk.

– Mi? Ez nem is igaz!

– Dehogynem! - nézett ránk Michael is. - Ezt bizonyítja, hogy most is egyszerre beszéltetek. És ugyanazt mondtátok.

– Véletlen volt – húztam ki magam.

– Aha, perszeee.

– Na, ne nézzetek így! - parancsoltam, amikor megláttam, hogy hárman a szemöldöküket húzogatták. - Gyerekesek vagytok!

– Mondja ezt a legfiatalabb.

– És egyben legérettebb – reagáltam Ash beszólására, amin most mind a négyen elnevették magukat. - Oké, ezt megjegyeztem.

– Tudod, hogy nem gondoltuk komolyan – lökött meg a másik oldalamon ülő Calum.

– Szemetek vagytok – fontam össze a karom mellkasom előtt.

– Még én is? - nézett le rám Luke, mire magabiztosan bólintottam.

– Nincs kivétel – ráztam a fejem.

– Még most se? - kérdezte, miután nyomott a számra egy csókot.

– Talán – mosolyodtam el. - Ananász íze van a szádnak.

– Mert Hawaii pizzát kértem – nevetett fel. - Szerintem ez így logikus is.

– Jól van, értelek. De én meg nem tudnék olyan pizzát enni, amin gyümölcs van – magyaráztam, Michael pedig feltartotta a kezét.

– Ezt mondom én is. Pacsit.

– Pacsi – vihogtam, majd jól belevágtam a kezébe.

– Mert tényleg jobb úgy enni a pizzát, hogy előbb a feltétet eszed le róla – forgatta a szemét Luke, amivel kirobbantott egy újabb szócsatát.

Egy óra környékén távoztunk (a személyzet legnagyobb örömére), úgyhogy elindultunk vissza a kocsihoz, ahova az előző ülésrendhez igazodva helyezkedtünk el.

– Mit szoktak csinálni a turisták? - fordult hátra Ashton félig-meddig, de tekintetét nem vette le az útról.

– Fotózkodni kábé mindennel – adta a választ a mellette ülő Calum.

– Helyre gondoltam, te nagyon – lökte oldalba röhögve.

– Mi van a Harbour Híddal? - nézegette a telefonját mellettem Michael, ismert helyek után kutatva.

– Oké, ide valósiak vagytok, de magatoktól nem tudtok mondani semmilyen helyet? - céloztam a mellettem Wikipédiát böngésző Mikey-ra.

– Én kivétel vagyok, bocsi – emelte fel az egyik kezét Ashton.

– Jó, de akkor is ausztrál vagy – forgattam meg szemeimet.

– Részletkérdés. Akkor menjünk a hídhoz, aztán meg a... Hyde Park-ba?

Nem mondom, az az egy óra, amit a Harbour Hídnál töltöttünk, az elég beteg volt. Először is, mint kiderült, nem a fényképező volt beállítva, hanem a kamera, szóval ezzel elszórakoztunk vagy tíz percet, majd miután meggyőződtünk róla, hogy jól állítottuk be, eljátszottuk újra, ahogy kisétálunk a kocsiból. Ezen nemcsak mi szórakoztunk jól, a kocsisok, akik mellettünk haladtak el, jót röhögtek rajtunk.

Aztán nem is tudom már melyikünk, de felvetettük az ötletet, hogy ilyen „emberi betűket” csinálva majd rakjuk ki, hogy „Sydney”, úgyhogy legalább fél órát vacakoltunk, mire rájöttünk, hogy a legegyszerűbb kirakni ezeket a betűket.

És aztán azt is hagytuk a francba.

Ahogy ezzel készen lettünk, elkezdődött az a folyamat, hogy a fiúk kábé percenként megszivattak, hogy felkapnak, és így csinálnak, mintha le akarnának dobni a hídról. Hát nekem ott bőven elég volt, utána már konkrétan úgy mentem vissza a kocsihoz, hogy konkrétan Luke-ba kapaszkodtam. Amúgy is utálom a magam helyeket, szóval ezek után az fix, hogy nem jövök velük híd környékére.

A kocsiba beszállva már kevésbé voltam „ragaszkodó”, úgyhogy már sokkal nyugodtabban ültem a helyemen.

Ezek után megcéloztuk a Hyde Park-ot, ami szintén egy érdekes történet volt.

Alig negyed órája sétálgathattunk, amikor egy csapat rajongó újra „megtámadta” a fiúkat, úgyhogy én amolyan jó kislány módjára oldalra álltam, és várakozni kezdtem.

Az egyik lány, aki már lefotózkodott a fiúkkal mosolyogva odajött hozzám, és beszélgetést kezdeményezett.

– Te vagy ugye Aida? - kérdezte, mire bólintottam. - Igaz a hír?

– Öhm... melyik? - nevettem fel, mert nem tudtam, hogy mire céloz.

– Hogy elköltözöl innen.

– Olyasmi, de nem is lakok itt – magyaráztam. - Igazából a telet töltöttem itt csak.

– Ó, értem – mosolygott. - Egyébként Rita vagyok – nyújtotta felém a kezét. - Én is Angliai vagyok – jegyezte meg mellékesként.

– Melyik részről jöttél?

– Hát, eredetileg Londonban születtem, de kiköltöztünk ide, de a sulim egy angliai sulival ilyen csereprogramban vannak – mesélte. - Szóval jövőhéten repülök vissza Paghamba. Megértem, ha nem hallottál még róla, elég kicsi „város”.

– Hogyne hallottam volna! - nevettem fel. - Mi a „szomszéd” városban lakunk – mosolyogtam.

– Komolyan? - kuncogott.

– Hát igen – bólintottam.

– Kicsi a világ – mondta, én pedig egy mosollyal „válaszoltam”.

– Jössz, Aidy? - pillantott ránk Luke, én pedig elvigyorodva a beceneven, fordultam Rita felé.

– Persze, mindjárt. Örülök, hogy megismertelek – intettem, mire a lány is hasonlóan reagált. Odasiettem a fiúkhoz, akik addigra lerendezték a rajongókat, és indultunk tovább.

Pár perces séta után elérkeztünk a park közepére, ahol néhányan kutyát sétáltattak, én pedig kicsit irigykedve pillantottam rájuk. Nem volt háziállatom, pedig kiskoromban nagyon szerettem volna, de nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban változna anyáék véleménye.

Gondolkozásom közepette egy fehér kiskutya botorkált a lábamhoz, amit vigyorogva megsimogattam. Egy bot volt a szájában, tehát gyanítottam, hogy a gazdájával játszott. El is találtam, hiszen egy kislány jött oda, és el is vitte a kutyust.

– Van zsepid? - fordultam a mellettem ülő Ashton felé, mert mi sikeresen elfoglaltunk egy padot. A többiek meg szétszéledtek valahol, biztos a mosdóba mentek, vagy tudom is én.

– Tessék – vett elő egyet, és a - kutyanyálas – kezembe nyomta. - Ennyire értesz az állatokhoz?

– Nem igazán, mert nem volt sosem – nevettem fel. - A nyáron játszottam néha Lena kutyájával.

– Aha – bólintott. - Beszéltél már Regan-ékkel?

– Ja, tegnap, vagy tegnapelőtt – bólogattam. - El sem hiszed, mennyire el voltak pörögve – kuncogtam.

– És mi van a szőke picsával? - lökött meg, én pedig hangosan felnevettem.

– Te aztán nem szépítesz – fogtam a fejem. - Nem tudom, valószínűleg én leszek az áldozat, ha érted, mire gondolok.

– Hogyne érteném – sóhajtotta. - Sosem fogom megérteni a tinipicsa-logikát.

– Te most ilyen káromkodós kedvedben vagy?

– Nem, de nem lehet az ilyet szebb szavakkal kifejezni. Azok után, ami volt.

– Ó, szóval a pasik is szoktak pletykálni – játszottam rá erre az „Aida épp megvilágosodik” dologra.

– Ez annyira meglepő, vagy mi? - röhögött ki, mire megrántottam a vállam. - De nem hiszem, hogy elmondta volna, de enyhén szólva dühös volt, amikor hazajött, szóval kellően kifaggattuk.

– Hogy érted, hogy „dühös”? - kaptam fel a fejem.

– Úgy, ahogy mondtam – forgatta meg a szemét.

– Ashton Irwin, ha belekezdtél, mondd is el – szóltam kicsit hangosabban a kelleténél, de nem annyira, hogy mondjuk lepisszegjenek.

– Ezért megöl Luke, ha elmondom – sóhajtotta, én pedig a kezemmel intettem, hogy kezdheti. - Először azért volt kiakadva, hogy beszólt neked a „mázoltfejű” - mutatta az idézőjeleket -, aztán meg azért, hogy ha egy fan ennyire nagy hisztit csinált, mi lesz a többivel, aztán meg a végén szerintem rájött, mi is bosszantja a legjobban – rázta a fejét, én pedig sürgetően néztem rá.

– Na, miii? - „nyávogtam”. - Haladj, mert ha ideér, nem tudod elmondani!

– Ha nem szólnál közbe, már elmondtam volna – nézett rám féloldalasan, majd elnevette magát.

– Akkor mondd!

– Hát – szerintem – az aggasztotta úgy igazából, hogy mi lenne akkor, ha te... nem is tudom, eleged lenne ebből.

– Hogy érted, hogy ebből? - vontam fel a szemöldököm elgondolkozva.

– Az, hogy egyszerűen megutálod ezt a felhajtást, vagy hogy is mondjam...

– Azt, hogy ismertek vagytok? - kérdeztem rá, mert nagyjából kezdett leesni a tantusz.

– Ja. Nagyjából.

– Erre hogy gondolhatott? - kérdeztem, de nem is vártam rá választ. - Miért gondolhatta ezt, szerinted?

– Mert volt gondolom egy kis „kirohanásod”.

– Az nem kirohanás volt!

Valószínűleg arra gondolt, amikor azt mondtam neki, hogy „azt hittem, rájössz, hogy nem illek hozzád” (vagy valami ilyesmit mondtam, azt hiszem).

– Na jó, talán – bólogattam, mire egy „ahaaa!” kíséretében meglökött. - Ne szállj el magadtól!

– Én? Soha – tette fel a kezét, én pedig elnevettem magam.

– Tudod, Ash, olyan vagy, mint egy elmebeteg nagytesó – néztem magam elé drámaian, mire felkapta a fejét.

– Miért is elmebeteg?

– Mert egyrészt miért ne? Másrészt most komolyan... egy normális, és okos nagytesóval nem lehet jót hülyülni – magyaráztam, mintha igazam lenne. Nem mintha ne lett volna.

– Akkor te vagy az én antiszoc húgom? - nézett le rám, mire bólintottam. - remek, nem egyedül fog szenvedni Lauren.

– De neked van egy öcséd is, nem?

– Miért, szerinted Harry lány? - kérdezett vissza, mire elnevettem magam.

– Bocsmá' – tartottam fel a kezem.

– Meg van bocsájtva. - A közeledő alakok irányába kaptuk a fejünket. - És akkor most eldöntjük, hogy Mikey és Calum ki is ebben a képzeletbeli családodban.

– Calum a másik tesó, Mikey pedig legjobb barát – gondolkodtam el egy pillanatra.

– Egy ilyen beszélgetés után csak a tesód vagyok, és Mikey a legjobb haver? - tetette felháborodottságát, amin muszáj volt nevetnem. - Remek, most meg komolyan se veszel.

– Mi a fene van itt? - huppant le közénk a szóban forgó Mikey, majd köztem, és Ashton között kapkodta a tekintetét.

– A képzeletbeli családom állítottam össze belőletek - világosítottam fel őket.

– Akkor Luke a férj - vihogott Calum, a szóban forgó személy pedig vihogva oldalba lökte. Felnőttek? Nem, csak a 5SOS.

– Calum, ha ennyire te pályáznál a helyére, akkor csak mondd - ugrattam én is röhögcsélve. - Nem mintha megkapnád.

– Hah, szóval nem vagyok elég jó neked? Most vérig sértettél - fonta össze mellkasa előtt kezeit, és szigorúan oldalra pillantott. Mondanom sem kell, egyikünk sem bírta sokáig röhögés nélkül, azonnal elnevettük magunkat a jeleneten.

– Akkor most az lesz, hogy rohanok a reptérre - vázolta fel a helyzetet Michael, miután a telefonjára pillantott. - Pár perc, és landol a gépe - kezdett el vigyorogni, amit én mosolyogva reagáltam le, a fiúk pedig amolyan „miért is ne?” alapon ugratni kezdték.

– Képzelem most milyen lehet Fanny. Biztos a tipikus McHenry-féle fejjel ül, szótlanul sóvárog utánad, aztán pedig miután kiörömködtétek magatok, elkezd a hajadról beszélni, hogy „mennyire nem tesz jót ez a sok hajfesték” - magyarázta lányosan Ashton, Luke és Calum pedig megállás nélkül röhögött.

– Még mindig köcsögök – fordult felém összevonva karját Michael.

– Ja, nem ártana nekik egy szabadnap – értettem egyet.

A fiúk végül egy „had nyálaskodjanak még, rájuk fér” mondattal távoztak tőlünk, távozásuk előtt még azért a lelkemre kötötték, hogy a járatom indulása előtt még persze fogunk találkozni, nincs esélyem a menekülésre.

Végül átrakatták anyáék holnapra a jegyet, egyébként.

Igazából örültem neki, mert bár hülyeség lesz, de legalább még azt a kicsi időt is itt tölthetem. A lányoktól már elbúcsúztam, Lena még átjön holnap reggel indulás előtt

– És mit is csinálunk a továbbiakban?

Kérdésemre Luke elmosolyodott, és elém állva rámnézett.

– Nos, mivel egy szörnyű tanácsot fogadtam meg az első randinkkal kapcsolatban, gondoltam, most lehetne egy második első randink. Csak most én döntöm el, hogy hova megyünk, nem pedig Michael.

– Miért? - nevettem fel. - Meg voltam elégedve a gyorskajával, egy szavad sem lehet.

– De van, és különben is, valld be, hogy a „lányosan romantikus” éned értékelni fogja, amit mára szerveztem.

– És mi is lenne az?

Oké, tehát meg kellene újítani a „puccos étterem” kifejezést.

Az addig okés, hogy minden tiszta, de az a rend és rendezettség, ami várt minket, hát... szóal wow.

Egyébként nem olyan tipikusan-puccos volt, nekem tetszett, az egész olyan kedves ábrázattal lett megoldva. Erkélyes és beltéri asztalok, virágok mindenhol, az egész beleillett volna egy filmbe.

És igen, sokkal jobb, mint mozizni!

(Bár nekem az is elsőosztályúnak tűnt Luke mellett.)

Kerestünk egy eldugottabb helyet, ahol nem vesznek könnyen észre minket, és zavartam megindultam volna a helyem felé, amikor Luke beelőzött, és egy vigyorral az arcán húzta ki nekem a széket.

– Ha már csináljuk, akkor stílusosan.

Két másodperc sem telt bele, mire nemcsak nekem, de Lukenak is feltűnt az igencsak félreérthető mondat, úgyhogy a pár másodpercig próbáltam visszatartani a nevetést, mert féltem, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

– És akkor Calum a perverz, ugye?

– Hát igen, valakitől el kellett tanulnom.

Az est további részében valamiért mintha mindkettőnk félénkebb énje jött volna elő, nem nagyon beszéltünk, csak mosolyogtunk, nem is gazán tudtuk, hogy mit kellene mondanunk. Nekem amúgy is szokatlan volt a szituáció, főleg ez így, hogy eléggé meg volt kavarva ez a szerelmes-dolog.

Valljuk be, az ember nem pont ilyen románcot vár elsőnek, de nem hinném, hogy különösebben ellenére van, ha szeretik egymást.

Oké, én kicsit ellenére vagyok, de csak az utazásos része miatt. De legyünk pozitívak – láthatom még, jönni fog, én is jövök vissza, és egyikünknek sincs olyan szörnyű anyagi helyzete, hogy ne tudnánk beiktatni egy-egy magányosabb időszakunkba egy látogatást.

Esetleg én is elmehetnék a turnéjuk néhány állomására!

Az igazán klassz lenne.

– Egyébként, ha belegondolsz, nem is tudunk egymásról sok mindent – mondtam. - Mármint amiket én tudok rólad, azokat a rajongóid is tudják. A legtöbbet.

– Mit akarsz tudni? - pillantott rám mosolyogva az italáról. Mindketten kólát rendeltünk.

– Nem tudom. Mit tartasz magadról jelentéktelennek, ami nem kell mindenkinek tudnia, de amúgy érdekes?

– Na, látod, ezt még én sem tudom.

– Oké, akkor... - gondolkoztam el egy pillanatra – mi a fenéért vagy annyira oda a pingvinekért? Mármint oké, cukik, meg minden, de mi a jó eget csináltak, hogy ennyire szereted azokat?

Első reakcióként felnevetett, gondolom az emlékkép hatására arcához kapott, és kicsit takarta a szemeit.

– Mikor kicsi voltam, voltunk a szüleimmel az állatkertben, és sikeresen „elhagytam” őket, és próbáltam megtalálni őket – mesélte lelkesen –, és valahogy kilyukadtam a pingvineknél. Amikor ott voltam, akkor találtak meg anyáék, szóval valahogy így történt. Igazából ennyi – fejezte be a történetet. Elképzelve a jelenetet az egész olyan aranyosnak tűnt.

– Ez tök aranyos! - jelentettem ki vigyorogva.

– Ja, olyasmi. Azért elég para volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem találom meg őket, akkor ott maradok.

– Hát, úgy néz ki, kijutottál.

– Ja, bár nem hiszem, hogy az évek alatt nem találtam volna ki onnan – nevetett fel.

Felnevettem, és éreztem, hogy a negyed órája még fennállt csend már igencsak eltűnt.

– Oké, akkor most egy tény rólad, aztán egy rólam.

– Mi a fene, ez olyan, mintha vakrandiznánk, és még nem hallottunk volna a másikról – feleltem. - legyen. Kezdj.

– Én?

– Te!

– Jó... um, bírom a romkomokat.

– Tényleg? - nevettem fel.

– Ja, miért? Oké, a legtöbb nyálas, de vannak jók. Te jössz!

– Két-három éve volt ilyen mániánk a csajokkal – tudod, Regan-ékkel –, hogy leutánozunk egy csomó sorozatot, és megírtuk a Tesó Kódex lány változatát.

– Mi van? Ezt látnom kell majd!

– Dehogy is! Benne van a szabályzatban, hogy nem mutatjuk meg senkinek, szóval nem. - Próbáltam komolyságot mutatni, de nem nagyon ment.

– Nem régóta vagyok Yellowcard fan.

– Lol én még nem is hallottam róluk.

– Ezt sértésnek veszem! - tátotta el a száját.

– Megveszek a The Neighbourhood-ért. Talán első CD-m is az övék volt. Nem is, az első egy PWT volt.

– PWT rajongó vagy? - kérdezte csodálkozva.

– Ja, egy időben megvesztem a zenéjükért. Vannak ilyen időszakok, amikor csak egy zenekarra koncentrálok, és a rekordot... várj, nem, ez lesz a következő tényem! Te jössz.

– Ha már zene, akkor... én írtam a Long Way Home-ot.

– Uh, imádom azt a zenét tőletek! Az az egyik kedvencem. Meg az End Up Here, meg még jó pár. Szóval, nagyjából egy évig Fall Out Boy fan voltam, de tudod, az a tipikus „hardcore” fan. Meg majdnem egy évig Arctic Monkeys-szel volt ilyen. Képzelheted, mindenhova AM jelöléses cuccban mentem, volt, hogy egy hétig ugyanabban a pólóban voltam, meg ilyenek – magyaráztam. - Mentségemre szóljon, nyáron volt az antiszoc időkben.

– Ilyen velem is volt, bár az a lustaság miatt. Szóval... amikor gimis voltam, volt ilyen sulis-fellépős cucc, és én is neveztem. Korábban nagy álmom volt, hogy szerepeljek a Broadway-en, szóval jó kezdő lépésnek indult az egész.

– Big Time Rush-os befolyásoltság, vagy mi? - nevettem fel.

– Ja, kábé – nevetett fel. - És egy dalt adtunk elő a Dirty Dancing-ből, de az egész valami szörnyű volt! Persze, tudtam, hogy nem lesz jó, na de nem számítottam rá, hogy olyan béna lesz az egész!

– Ne is mondd, én nem egyszer égtem már le így, vagy hasonlóképp. - Még visszagondolni is szörnyű volt az ilyenekre.

Az este további részében ilyen jelentéktelen dolgokat osztottunk meg egymással, és azt hiszem ilyen estém még sosem volt, és, nem hiszem, hogy lesz még ilyen jó bármikor is.

Este, tíz után elmentünk sétálni, és kilyukadtunk a parknál, ahol már ugyan a nap folyamán jártunk, nem nagyon zavart bennünket ez a tény.

Az egész olyan... hangulatos volt. A pár métereként megjelenő kisebb fényforrásokon kívül nem volt más, ami utat mutathatott volna, de idővel azt is elhagytuk, és letérve az útról, kisétáltunk a mezőbe, és ott halkan beszélgetni kezdtünk.

– Izgulsz?

– Nagyon – bólintottam.

– Nem lesz semmi baj, ha kell, rögtön ott leszek, oké?

Válaszképp ismét bólintottam, és tovább sétáltunk, a St. James Road mellett alig pár méterre. Nem messze volt a szökőkút, én pedig hirtelen jött kíváncsisággal szerettem volna utoljára megnézni.

– Gondoltál már arra – kezdtem bele halkan –, hogy mi van akkor, ha nem jövünk össze? Vagy szakítottunk volna, mielőtt elmegyek?

– Néha – felelte pár másodperces csönd után. - De tudnod kell, hogy egyiket sem engedtem volna, hogy megtörténjen. Tény, hogy egyik sem csak rajtam múlott/múlik, de nem akarom magamnak egyiket sem. Az utóbbit főleg nem.

– Miért nem? Mármint – szóltam –, ne érts félre. Ha a szakításunk rajtad múlna, nem engednéd,hogy megtörténne? Miért nem?

– Egyszerű – egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy szakítottam valakivel a távolság miatt. Most nem fogom.

– Ezt hogy érted? - Hirtelen azt sem tudtam, hogy értelmezzem. Hirtelen gondoltam mindenre, ami szürreális, mégis az elmémben egyértelmű volt: talán a múltbéli hibáját akarja rajtam kijavítani, vagy tudni akarja, hogy történt volna...

– Úgy, hogy akkor nem az voltam, aki ma. Tudom, hogy ha ezt most veled tenném meg, az nem ugyanaz lenne, mint ami akkor volt. A két érzés teljesen más.

– Ugye tudod, hogy ez egy eszméletlen cuki gondolatmenet volt?

– Ugye tudod, hogy ezt csak azért mondtam, mert tudtam, hogy értékelni fogod, és nem nézel hülyének miatta? - válaszolta vigyorogva.

Egy újabb csókot nyomtam a szájára, az este folyamán már vagy milliomodjára, amit, véleményem szerint egyikünk sem bánt.

– Egyébként, belegondoltál már abba, hogy hány helyen elszúrhattuk volna, de mégsem így lett?

Luke kérdésére végiggondoltam az egészet.

Az egész plusz szünetemet, és igaza volt.

– Ha azokat nem tudtuk tönkretenni, akkor most se hagyjuk, hogy vége legyen.

– Tudod mit? Igazad van – öleltem meg, ezzel félbeszakítva a sétánkat.

Két percig úgy szorítottam Lukeot, ölelésnek álcázva, mintha csak egy szeretethiányos kis csaj lennék. Részben igaz is – elvégre szeretetre vágyom. Az övére.

Miután elhúzódtunk, észrevettem a szökőkutat, és egy hangosabb kiáltással elindultam (futottam) az irányába, amit Luke nevetve tolerált.

– Annyira akarok egy háttérzenét ehhez a jelenethez – suttogtam, és félig hátrafordultam Lukehoz, aki épp a derekam ölelte át.

Ó, hogy milyen jó érzés szerelmesnek lenni!

– Nos, mit szeretnél?

– Egy utolsó Sweater Weather? Naaa – nyafogtam.

Szinte éreztem mosolyát, anélkül, hogy ránéztem volna. Így indult el a kért dalom, és egészen a szám végéig egy helyben álltunk. Nem csináltunk semmit, minden szó nélkül néztük a szökőkutat, aminek vize tizenegy körül elhalt, és ezzel teljes csöndet teremtett a park ezen területén.

– Oké, ha már ilyen őszinte estét tartunk – kezdtem bele, újra megszakítva a csöndet, miközben egy pad felé igyekeztünk –, mit szeretsz bennem? Mármint, mi volt az oka annak, hogy megszerettél? Vagy, ilyesmi... - motyogtam elpirulva.

– Ha tudom, hogy erre rákérdezel, talán megtanultam volna egy részletet a kedvenc regényedből. - Tekintetét végigvezette a parkon, majd összekulcsolt kezeinkre nézett. - Nem tudom. Tetszett, hogy milyen lazán kezeltek a mosdós ügyet, hogy nem kezdtél el sikongatni, hogy „uramisten, perverz állatok”, hanem csak közölted, hogy rossz ajtón jöttünk be. Tetszett, hogy amikor rájöttél az ismertségünkre, nem akartál kihasználni minket, és hogy nem tekintesz ránk úgy. Tudod, ahogy mások. Tetszett, hogy nem olyan vagy, mint a többi lány – visszahúzódónak tűntél, és megbízhatónak. Bírtam az elveid, az ízlésed, meg úgy általában téged. Mindent, ami leír téged. És ahogy egyre jobban ismerlek, egyre nehezebb minden okot felsorolni, ami miatt szeretlek.

– Wow.

Igen, Aida, épp egy vallomást hallottál, és megint a tiéd a leglehetetlenebb reakció!

– Nem pont ilyesmire számítottál, ugye?

– Hát nem – nevettem fel zavartan. - Köszönöm.

Hajnal kettőkor elköszöntünk egymástól a nagyiék háza előtt, ami legalább fél órát vett igénybe. Szerintem nem kell említenem, hogy nem sok választott el a sírógörcstől.

Hétkor keltem, és az egykor induló járat örömére (este kiderült, hogy csúszás lett – mintha csak kínozni akartak volna) lustán készülhettem el, ami annyit jelentett, hogy a gyorsan elkészült reggeli után visszasomfordáltam a szobámba. Nos, a reggelikészítés nem volt hosszú folyamat, anyáék tegnap pizzát rendeltek, szóval két szelettel tértem vissza a birodalmamba.

Törökülésben ültem az ágyamon, miközben szótlanul bámultam a tévét, nulla életkedvvel.

Mégis hogy lenne életkedve bárkinek is, amikor kiszakítják egy olyan helyből, ahol végre nem kell a kritikáktól tartania?

Nyolc körül jobbnak láttam, ha összeállítom az aznapi szettem, mivel anyáék is ébredezni kezdtek, és fél tíz körül pedig indulnunk kell a repülőtérre, ha nem akarunk késni.

Regan kifejezetten felhívta a figyelmem néhány dologra, amikre ügyelni kell a sztárbarátnős idők alatt, és ezek a következők voltak: öltözködés, öltözködés, és ÖLTÖZKÖDÉS.

Hát nem cuki?

Így aztán, hogy kicsit magaméra formáljam a stílusosságot, amit Regan javasolt (javasolt? Konkrétan kijelentette, hogyha nem jelenek meg normális ruhában, letépi a fejem!), próbáltam figyelembe venni az angliai időjárást is - hideg lesz, efelől kétségem sincs.

Végül a következő összeállítást sikerült összehoznom: fekete, feszülős nadrág, hozzá teljesen fekete Vans stílusú, nem Vans cipőt. Egy fekete-fehér inget szerettem volna felvenni, de a biztonság kedvéért még magamra kaptam egy pasztellrózsaszín szvettert, és kivételesen hagytam a bandás kiegészítőket. Lány vagyok, kicsit lehetek csajos, nemde?

Persze nem a divatmajom-féle, a miheztartás végett.

A hajam kiengedve hagytam, ahogy mostanában az szokásommá vált.

– Akkor csináljuk! - suttogtam biztatóan a tükör elé, magamnak, és egy utolsó pillantást vetve magamra, elindultam a földszintre.

Fél tíz múltával indultunk el, természetesen egy hosszas elköszönést követően.

A kocsiban végig All Time Low-ot hallgattam, és az ablaknak döntve a fejem, néztem a távolba. A mozgalmas úton kívül mondjuk semmi érdekes nem volt, csak szimplán emlékeztetett arra, amikor a nulladik-első-nemistudommilyen randira mentünk Lukeal. Nos, a tegnap este után nem tudom, hogy nevezzem azt a randit, amire gondolok, de biztos sikerül majd összehoznom neki egy kreatív nevet.

A reptérre kiérve még elbúcsúztunk a nagypapától, aki kihozott bennünket, majd indult is haza, míg mi a csomagjainkat cipelve indultunk befele csomagjainkat.

– Milyen érzés? - állt mellém anya, halványan mosolyogva.

– Fura – feleltem a nagy kivetítős kijelzőt vizslatva. - Végre otthon érezte magam, és ez történik.

– Megegyeztünk, jöhetsz, de csak módjával. Nincs heti utazgatás, de ha spórolsz, sokkal hamarabb kigyűlik a jegyre a pénz, nem igaz?

– Ja, persze – suttogtam magam elé.

Ledöntöttem a csomagom, és ráültem. Anya szólt, hogy ne rakjam be a fülest, hiszen ha szólnak, halljam legalább. Igent bólintottam, és a továbbiakban a körmöm piszkáltam, és a kissé lekopott, halvány rózsaszín lakott csodáltam.

Ó, még Lenaval tartottunk csajos napot, amikor kifestettük egymás körmeit!

Már hiányzott az egész, jesszus, mi lesz egy hét múlva, már Angliában?

Anyáék szóltak, hogy elmennek a mosdóba, vigyázzak a cuccokra, mire bólintottam, és erőltetett mosollyal tovább folytattam az igencsak izgalmas – irónia – tevékenységem, ami ugyebár a kezem vizslatása volt.

A hangazavar már kezdett elég idegesítő lenni, ezért eléggé átkoztam is kábé mindent, ami és aki hangot adott ki magából.

Felnézve egy újabb elfoglaltságot próbáltam kitalálni magamnak: egy-egy utazni készülő embernek történetet adni.

Nem ment valami jól, de anyáék még mindig a mosdóban voltak, én pedig meglehetősen untam az egész egyedül-várakozásosdit.

Amikor felnéztem, mintha csak káprázott volna a szemem, megláttam egy szőke magas srácot. Ugye, nem kevés ilyen leírással rendelkező ember van, ez tény, úgyhogy hivatalos – Luke mániában szenvedek!

Na de az, amikor már a szivárványhajú Michael feje bukkan fel a tömegben jelent valamit!

(Egyrészt azt, hogy nem vagyok őrült.)

– Ti meg mit kerestek itt? - néztem a hirtelen felbukkanó három alakra, akik Luke, Calum, és Michael volt. Ashton körülbelül két másodperccel maradt le tőlük.

– Rómeó a romantikáról híres – szuszogott nagyokat Calum, Lukera intve.

– Látni akartalak, még, utoljára – mondta, mire legszívesebben lányosan a szám elé kaptam volna a kezem, hogy sírhassak egy sort.

– Jesszus – suttogtam, és olyan hirtelen öleltem meg a szőkeséget, hogy ha nem állt volna ennyire magabiztosan, tuti fellököm.

– Nem hagyhattam, hogy úgy menjen el a barátnőm, hogy még nem látom utoljára – mondta.

– Istenem, de imádlak – motyogtam az ölelés közben.

– Aida, látnod kellett volna azt a rohanást, amit leműveltünk – lihegett Ashton, miután nekik is adtam egy-egy ölelést. - Először Calumék hajtottunk, aztán Michaelékhez, felszedtük a többieket.

– Aztán, oda hozzátok – folytatta Mikey.

– Majd ide – fejezte be Calum.

– Csak mert ez az idióta a kanapén ülve tévézett, minthogy időben elindult volna.

Anyáék megérkeztek, és míg a szüleim mosolyogva néztek minket, Ashlyn letámadta a srácokat, hogy fotózkodjanak.

– Ez nagyon sokat jelent nekem, ugye tudod?

– Persze, hogy tudom – ránézett a kijelzőre, amikor feljebb ugrott az első helyre a járatunk.

– Mennem kell – mondtam halkan, a reptéri zaj ellenére.

– Tudom. Szeretlek.

– Én is szeretlek.