Tizenhatodik ok - A döntés /első rész/

zene

Egyetlen egy kibaszott mondat elég volt ahhoz, hogy anyáék másnapra összecuccoljanak, és Sydney-be jöjjenek.

Egyetlen egy kibaszott mondat.

(Na jó, technikailag kettő.)

El tudom képelni, milyen volt anyám feje a hívás után, nem is beszéltem velük azóta, Regan meg azzal állt elő, hogy szerinte költöznek anyáék, amikor látta, hogy bőröndökkel távoznak. Nem, csak jönnek. Hozzám. Jaj.

A hívás után napon egy helyben ültem, nem beszéltem, csak a gondolataimmal harcoltam. Szegény Lena nem tudta ezt mire vélni, így miután befuccsolt minden ötlete áthívta a fiúkat, akik szintén nem tudtak szót érteni velem, mert egy pontra meredtem a falon, és azt bámultam.

Másnap már sokkal rosszabb volt a helyzet, mert tudtam, hogy a kelés utáni egy-két órában megérkezhetnek anyáék, tehát nemcsak a gyomrom volt görcsös állapotban, de emellett még rosszul is voltam.

Nem akartam hazamenni.

– Aidaaa – szólongatott Lena, aki itt aludt, annak reményében, hogy meg fogok szólalni. - Akkor csak egyet mondj! Miért vagy lefagyva? Sokat hallgattad a Paralyzed-t?

– Jönnek anyáék – nyögtem ki egy nagy sóhajjal, mert belül már tényleg éreztem, hogy túlreagálom. Mi van, ha esetleg megengedik, hogy maradjak? Oké, szép remények.

Talán kulturáltan közlik, hogy maradhatok. Aha, nem. Akkor... a hajamnál fogva ráncigálnak haza. Igen, ez hamarabb be fog következni, azt hiszem.

– Mit csináltál?

– Közöltem, hogy itt akarok maradni – vontam meg a vállam, tetetett lazasággal.

– Mi volt a reakció?

– Nagyjából? Üvöltés, szidás, üvöltés, sikítás, és egy „most azonnal elmegyünk oda, és megnézzük, milyen okod van erre” szöveg. Ennyi – tártam szét a karom.

– Hát... szarban vagy – közölte, mire szúrós szemmel néztem rá.

– Te aztán nem szépítettél – sóhajtottam, majd a párnám belenyomtam az arcomba, és úgy dőltem hátra az ágyon.

Lena is sóhajtott egyet, majd mellém feküdve hasonlóan cselekedett mint én, majd egyszerre néztünk egymásra. Elmosolyodtam, az elmúlt 36 órában először.

– Nézdmá', egy mosoooly!

– Menj a fenébe, Smith! - löktem oldalba, de ő annyira megrándult, hogy lezuhant az ágyról.

*

Lena még mindig itt volt, amikor újabb megálló kocsihangra kaptam fel a tekintetem.

– Ezek most biztosan ők lesznek – szólaltam meg, és szinte a körmöm rágtam az izgalomtól. - Jó volt megismerni, valami szép idézetet kérek a sírkövemre – hadartam, mire Lena kis híján elnevette magát, de dühösen vizslatott.

– Nyugi már, nem lehet annyira gáz. Majd lesz valami – próbált nyugtatni. Az a helyzet, hogy rohadtul nem jött össze.

– Ezt te hogy képzelted? - néztem rá, mire elhallgatott. - Azért köszi, hogy eddig kibírtál. És elviseltél. Nehéz lehetett.

– Nem mondom, szörnyű volt – sóhajtotta rájátszva a szerepére.

Már épp reagáltam volna, amikor az ajtó becsapódott, és meghallottam Ash nyávogását.

Megjöttek.

– Lena, szorítsd meg a kezem – nyújtottam felé a szóban forgó végtagom, ő pedig megszorította. De ez nem volt elég, olyan erősen, hogy azt hittem, meghalok.

– Mi a fene van veled? - nyavajogtam, és a kezem kezdtem lóbálni a fájdalom miatt.

– Te kérted – tette fel a kezét védekezésképpen, és anya kiabálására figyeltünk fel. - Itt az idő.

– Nem egy kibaszott filmben vagyunk, Lena – túrtam a hajamba.

– Mégis te vagy ennek a melodrámának a főszereplője.

– Tudod te, mi a „melodráma”? - vontam fel a szemöldököm.

– Kéne? Csak jól hangzott – vonta meg a vállát, és kinyitotta az ajtót. A kezemnél fogva kivonszolt és a lépcső előtt suttogott egy „sok szerencsét!” mondatot, és lerobogott.

– Csókolom, Lena Smith vagyok, Aida egyik barátja, és a szomszéd – vigyorgott Lena, és kicsit oldva ezzel a feszültséget, amit még két méterrel a földszint felett is éreztem.

Anyáék gyors letudták ezt a bemutatkozósdit, és úgy éreztem, nekem is le kéne mennem.

– Hali – vigyorogtam kínosan.

– Öhm... én megyek is. Csókolom, örültem a találkozásnak – intett Lena, mire anyáék is hasonlóan reagáltak. Ez így szép és oké volt, de utána. Az a tekintet, Úgy éreztem, azzal meg tudtak volna ölni.

– Aida, azt hiszem, beszélnünk kéne – szólalt meg apa, mire egy „aha” kíséretében bólintottam.

Egy óra ment el az életemből azzal, hogy anya ordítozását hallgattam. Pontokban felvázolva így nézett ki:

1: „Van fogalmad arról, hogy mit akartál?”

Hossza: negyed óra

Beszéd megtartója: anya

Fő támogatója: apa

Egyéb: anya hevesen kalimpált, lelökött egy fényképtartót.

2: „Emiatt el kellett jönnünk”

Hossza: tíz perc

Beszéd megtartója: anya

Fő támogatója: Ashlyn

Egyéb: a tesóm vigyorogva hallgatta végig.

3: „A munkahelyünkön számítottak ránk”

Hossza: öt perc

Beszéd megtartója: apa

Fő támogatója: anya

Egyéb: Ashlyn a telefonomban turkált, és kimásolta Luke-ék telefonszámát – tudom, mert láttam. (Megjegyzés: éjjel kitörölni!)

4: „Most nagyon dühösek vagyunk!”

Hossza: fél/háromnegyed óra

Beszéd megtartója: anya

Fő támogatója: apa

Egyéb: Ash gúnyosan vigyorgott végig.

– És elárulnád, mégis mi vett rá, hogy maradni akarj? - kérdezte anya dühösen, ezúttal a válaszomra várva.

– Én... megszerettem ezt a helyet. - Oké, az igazi ok miatt letépték volna a fejem.

Anya feje a vörös össze árnyalatát felvette már, mióta itt voltak, és amikor meghallotta a zenélő telefonom, felkapta rá a fejét.

– Menj, kapcsold ki, mert még nem fejeztük be – intett anya, és felvettem a telefonom a kanapéról. Nem akartam kinyomni, mert Luke hívott, de anya szerintem helyben széttépett volna, ha felveszem, és nem nagyon szeretem kockáztatni az életem.

Újabb tíz perc fejmosás érkezett, amikor csöngettek. Sem anya, sem senki nem nagyon foglalkozott vele, továbbra is csak azt beszéltük, hogy miért is akarok itt maradni.

Na most azt tudni kell, hogy a nappaliból tökéletesen rá lehet látni a bejáratra, és annak háttal álltam, tehát amikor kinyílt az ajtó, nem láttam, ki jött be.

Reménykedtem benne, hogy a nagyi az. Vagy a nagyapa.

Hát nem, nem ők voltak.

Jobbkor sem tudott volna Luke jönni, elvégre ennél nagyobb káosz nem is lehetett volna, szóval anya már akkor levágta a „maradni akarásom” okát, amikor Luke benyitott.

Akkor még nem vette észre a plusz társaságot, szóval halál nyugodtan kezdett bele, hogy nem vettem fel a telefont, és valami mást is akart közölni, amikor hirtelen megtorpant, gondolom észrevette a szüleim.

– Luke ők, a szüleim, anya, apa ő pedig Luke... a barátom.

Egy pillanatig haboztam.

Szívem szerint azt mondtam volna, hogy „csak egy barát”, mert így is nagy szarban vagyok, nem kell annak még egy pofon. De anya már levágta – egyszerűen láttam rajta –, és különben is... nem volt rá szükség, hogy Luke meg félreértelmezze, és ő is megharagudjon rám.

Szóval talán nem volt a legjobb döntés akkor közölni a tényt, hogy az elvileg rokonlátogatásból ez lett, de későn talán nagyobb baj lett volna belőle.

Ugyebár életem legkínosabb pillanatában csak úgy ott álltam, és nem tudtam, mit csináljak.

És amikor nagyobb katasztrófa sem lehetett, betoppant Ashlyn, hatalmas vigyorral az arcán (eléggé élvezte a helyzetet, mit ne mondjak), majd amikor tekintete megállapodott Luke-on, eltátotta a száját, én pedig próbáltam valahogy jelezni, hogy nehogy most kapjon fangirling görcsöt, mert rosszul leszek.

Hát, arra nem számítottam, hogy kicsoszog a nappaliból, anya feje felett pedig megjelent az a bizonyos felvillant villanykörte, majd egy pillanatra elmosolyodott (? - számomra is meglepő), majd közölte, hogy menjek vele a konyhába.

Őszintén nem vártam azt, ami ott bent történt.

– Aida – szólalt meg anya. - Azt hiszem, összeállt a kép.

– Mekkora büntit kapok érte? - haraptam a számba, várva az ítéletet.

– Jól rémlik, hogy ő az a fiú abból a videóból?

– Ha igent mondok mennyire vagyok halott? - kérdeztem vissza reflexből, anya pedig megforgatta a szemét.

– Szóval igen. És mióta?

– Öhm... - túrtam a hajamba. - Szeptember 6.-a óta.

– Mikor találkoztál te vele, hogy ilyen hamar...? - emelte feljebb a hangját anya, majd kifújta a bent tartott levegőt.

– A repülőtéren. Aznap, amikor idejöttem.

Pár perces néma csönd után már tényleg nem tudtam mit csinálni, szóval kínomban megszólaltam.

– Szóval akkor nem maradhatok, jól sejtem?

Anya egy újat sóhajtott, mielőtt megszólalt.

– Küldd haza, és holnap megbeszéljük.

Az ajtó előtt még beszéltünk pár szót Luke-al, amikor eszembe jutott valami.

– Amúgy mit is akartál mondani? Tudod, mikor megjöttél.

– Ezt nem most kéne megbeszélnünk – intett a ház fele, utalva a jelenleg siralmas helyzetemre.

– Biztos?

– Ahan, majd megbeszéljük holnap – mosolyodott el, és egy puszit nyomott az arcomra, amibe totál belepirultam. - Szia!

– Szia – vigyorodtam el egy pillanatra, és besiettem a házba, és mivel anyáék nem állítottak meg útközben, egyből rohantam a szobámba.

Fürdés után besiettem (vissza) a szobámba, és hátravetődtem az ágyon.

Az faliórára pillantva láttam, hogy lassan éjfél lesz, de mivel nem nagyon voltam álmos, ezért gondolkodtam. A legfurább, amit csak tehetek (irónia).

Talán fél egy körül lehetett, amikor lépteket hallottam, majd benyitott valaki. Reflexből dobtam felé a párnám, mire Ash feljajdult, mert sikeresen az arcába dobtam.

– Te meg mit keresel itt? - ültem fel, és kíváncsi tekintettel vizslattam a húgomat.

– Ugyan, nővérkém, így kell fogadni a húgod? - játszott rá, és művigyorral az arcán mellém ült. - Most pedig elmondasz mindent – jelentette ki.

– Miről? - néztem rá fáradtan.

– Vajon miről? - ironizált. - Vajon miről kérdezhetem a nővérem, ami nem a híresség pasijához köthető?

– Egyszerűen tudtam – fújtattam egyet.

– Először is, tényleg a reptéren találkoztatok? Olyan klisé így belegondolni...

– Honnan tudod ezt? Csak anyának mondtam! - háborodtam fel, szerintem jogosan.

– Néhányan már mondták, hogy „falfehér” vagyok. És mind tudjuk, elég kaméleon természetem van...

– Hihetetlen vagy – rázta a fejem, és elmosolyodtam. Nem tudom min, de mosolyoghatnékom volt. Fura egy ember vagyok, tudom. A legrosszabb, hogy páran mondták is már.

– Szóóóval...?

Sóhajtottam egyet, majd legyintve annyiban is akartam ezt hagyni. Akartam. Na de tudni kell a húgomról, hogy egy akaratos picsa, szóval neki olyan részletek kellenek, amiben olyanokat mondok el, hogy: a, milyen hosszú volt a leghosszabb csók?, b, mikor randiztunk?, c, hol randiztunk?, d, miért randiztunk? Ugye hogy milyen cuki? (Irónia.)

*

Hajnali háromig tartott a kihallgatásom, amit a végére – fáj beismerni –, de még élveztem is. Nem tudtam, hogy Ash az ilyen helyzetekben elég érett, és azt sem, hogy elég sok ismerősre tett szert a pletykablogja miatt (hogy honnan jutnak eszébe ilyenek neki?), ezért ismer pár YouTuber-t, akikkel interjút készített, állítása szerint remek gyakorlás, ami a riporter-szakmát illeti.

És a kétség kívül, leggázabb volt az egészben, hogy a húgom adott nekem tanácsot. A fiatalabbik (közülünk). És mint kiderült, tapasztaltabb.

A furcsa, hogy elég jól vágta ezeket a „segítség, a barátom híres, a fanok áldozata lettem!” témát, meglepő komolysággal beszélt róla, és elég sokszor volt rajtam a röhöghetnék, amikor úgy beszélt, mint egy harmincas nő.

Hatkor keltem (koránkelés? Nem, csak Aida), szóval három óra alvás után azt vártam, hogy olyan leszek mint a mosott szar, de meglepetésemre elég jól bírtam, sőt, olyannyira, hogy még vigyorogtam is, amikor lebaktattam a lépcsőn. Pedig az amolyan hashtag közérdekű, hogy reggelente a viselkedésemmel ki lehet üldözni embereket a világból.

– Hellóóó - „köszöntem” volna, de aztán rájöttem, hogy nincs az a mániákus, aki hatkor kel, főleg a szünetem ideje alatt, ilyen helyen, szóval a továbbiakban csöndesen készítettem a reggelim, ami egy pirítós volt. Én is tudok élni.

A reggelim elfogyasztása után visszavonultam a szobámba, ahol hétig a tévét bámultam, de amikor hallottam, hogy felkelt valaki más is, egyből kikapcsoltam, és mielőtt benyithatott volna, úgy tettem, mint aki alszik.

Talán kicsit el akartam húzni ezt a beszélgetést.

Viszont annyira nem úsztam meg, hiszen délben már gyanús voltam, szóval kénytelen voltam lemenni a nappaliba, ahol csak Ashlyn-t találtam meg.

– Akkor ez csak álom volt? - tettem fel a költői kérdést, és fél perccel később meg is jelentek a szüleim. - Egy nagyon rövid álom.

– Azt hiszem, tegnap nem fejeztük be a beszélgetésünket – törte meg a pillanatnyi csendet anya, és maga mellé, én pedig megadóan totyogtam oda.

Újabb fél óra ment el az életemből arra, hogy érveket sorakoztattam fel maradásom érdekében, és ugyanezen volt anya is, aki nem tágított. Apa teljesen ki is maradt ebből a beszélgetésből, mert ő valamilyen szinten mindkettőnknek igazat adott, és ha mellettem akart volna kiállni, anya szerintem egy pillantásával kinyírta volna.

És várható volt, hogy feljön a valós ok is, ami egy totál nyálas tinifilmbe illően a főszereplőnk (avagy az én) barátom volt. Ash innen izgalmasnak találta ezt a beszélgetést, szóval ő a pultnál támaszkodva nézte az eseményeket, és néha benyögött valami hülyeséget, szóval idáig tartott a tegnapi komolysága. Pedig egy pillanatra elhittem, hogy megváltozott.

– Rendben! - mondta anya. - Évente kétszer jöhetsz ide, nyaranta, és a téli szünetben, de többet nem engedek!

És azt hiszem, ez a háború is véget ért.

Örülök, hogy ennyit ki tudtam csikarni belőle, többet senki, de tényleg senki sem tudott volna. Talán ennyit se.

– Köszönöm – mosolyodtam el, félig boldogan, félig szomorúan. Utálom, mikor kettős érzésem van, pedig általában sűrűn előfordul. Vagy csak akkor veszem észre, amikor ez van.

Délutánra (mármint este hét órára) megbeszéltünk Luke-al egy találkozót, mert én azért annak ellenére, hogy aranyhal vagyok, nem felejtettem el a tényt, hogy mondani szeretett volna valamit.

Épp egy parkot rohamoztunk meg, amikor a csendet megtörtem.

– És mit is akartál mondani?

Kíváncsi tekintettel vizslattam, miközben egy félmosoly ült ki a számra. Akkor végre úgy éreztem, hogy nem vagyok akkora csődtömeg, mint vártam.

– Oké, de ígért meg, nem akadsz ki! - állított meg, és komolyan nézett rám.

– Persze – bólintottam szemöldök vizslatva. Mi miatt akadnék ki annyira? De most komolyan?

– Turnézni megyünk.