Tizenötödik ok - Kétségek

Sziasztok!:)

Lassan vége a történetnek, konkrétan ez, és még két rész.

Amit most szeretnék még veletek közölni, az az, hogy van ötletem egy pár bloghoz, az egyik ennek a zárása után már rögtön meg is nyílna, ha lenne érdeklődő.:)

Egyelőre ennyi, a kommenteket várom, vagy legalábbis valamilyen véleményt - akár pipában is.

Jó olvasást!

Ölelés,

Chloe

zene

Két hét telt el a koncert estje óta, és megmondom őszintén, ez volt eddigi nyaram legkeményebb két hete. Talán az életemé is.

A koncert másnapján végre meglátogattam a közösségi oldalakat, ahol hatalmas volt a káosz. Millió értesítés, millió üzenet, millió ismerősnek jelölés.

Az értesítésekkel nem törődtem, egyből az üzenetekhez mentem. Szerencsére már be volt állítva, hogy csak az ismerősök ismerőse tudjanak küldeni, de így sem kíméltek.

Regan üzenete volt a legfrissebb, szóval először azt csekkoltam:

Regan Halltzer: URAMISTEN, AIDA, MIÉRT NEM MONDTAD, HOGY MI VOLT?

Azt hiszem, csak végignézte még a csetelés után.

Nem volt online, és mivel nem akartam beszélgetésbe keveredni kábé senkivel, ezért offline-ra váltottam, és úgy válaszoltam neki.

Aida Laughen: Teljesen elfelejtettem, bocsi. Majd beszélünk, ne haragudj. Azt hiszem, most elég nagy káoszban vagyok.

Végiggörgettem, és láttam, hogy a húgom, és pár barátja is üzent:

Ashlyn Ashy Laughen: Aida!!! Miért látlak egy koncerten a színpadon???

Lina Smith: Miért hívott ki a BACKSTAGE-ből LUKE??? Mit kerestél ott???

(Persze, az én anyámat, hogy ott voltam a barátom koncertjén.)

Hannah Morgan: Laughen! Mi a francokat kerestél te egy színpadon Luke Hemmings-szel?

(Igen, ennyi közös van benne Chelsea-vel. Merthogy tesvérek.)

Ezen kívül még nagyjából száz (! - komolyan, nem viccelek) üzenetet kaptam, hasonló címszavakkal, amik elolvasását mellőztem, és válaszoltam Ash-nek.

Aida Laughen: Neked is szia, Ashlyn. Hogy-hogy láttad, és kérlek mondd, hogy nem mondtad anyáéknak?! Egyébként mi van otthon? Nem hívtatok mostanában, én sem, de csak mert nem tudom mindig, hogy nálatok hogy van az idő. És mi a helyzet Lana-ékkal? Nem láttam, hogy írtak volna. :( vagy Regan-nel akartak tegnap üzenni?  (Ezt később kitöröltem, én is rá tudok kérdezni.) Majd írj, ha fent leszek, válaszolok.

Alig zártam be a cset ablakot, felugrott Regan-é, szóval beszélgetni kezdtünk.

Regan Halltzer: Na, végre, hogy vagy! Nincs harag, de jó lett volna, ha nem mástól tudom meg. De hanyagoljuk. Milyen volt?

Aida Laughen: Mármint mi?

Regan Halltzer: A koncert, és hogy konkrétan szerenádot kaptál, észlény.

Aida Laughen: Ezt nem olyan könnyű kifejezni szavakkal. (:

Regan Halltzer: Azok a beteg mélyenszántó gondolataid...

Aida Laughen: Bocs, művészlélek vagyok. :D

Regan Halltzer: Ja, aha, nem :P

Aida Laughen: Mi a helyzet Lana-ékkal? Nem is írnak :(

Regan Halltzer: Nagyjából? Semmi. Már akartak írni, meg hívni is, de nem tudták, hogy van ez az időzóna-dolog, meg nem akartak zavarni.

Aida Laughen: Hát ez mekkora hülyeség. :D

Regan Halltzer: Ezt mondom én is nekik... :DD

Aida Laughen: Jólvan, értelek.

Regan Halltzer: És hányan kezdtek zaklatni? Tudod, a barátod egy híresség, gondolom te is az vagy mostantól. :DD

Aida Laughen: Menj a fenébe! :D Hát, páran „megtaláltak”, és nem igazán kíméltek. És akkor nem néztem még a Twitterem...

Regan Halltzer: Tegyél rá magasról, tiltsd le őket, azt' kész

Aida Laughen: Te aztán lényegre törő vagy.

Regan Halltzer: Na, de most mit idegesítsenek? Ígyis-úgyis lesznek utálóid, most mit tudsz neki csinálni??

Aida Laughen: Kösz ezt a biztató beszédet... Már felkészített tegnap erre Perrie, meg El, nem volt szükség újabb beszédre.

Regan Halltzer: TE MÉGIS MIKOR TALÁLKOZTÁL PERRIE-VEL ÉS ELEANOR-RAL?

Aida Laughen: Huppsz...

Regan Halltzer: AIDAAAA!

Aida Laughen: Beakadt a Caps Lock? :D

Regan Halltzer: Barom. :D De mikor, és mégis hogy. És én miért nem voltam ott?

Aida Laughen: Azt te tudod. :P De igen, tudod, hogy jóban vannak az 1D-s srácokkal...

Regan Halltzer: Te velük is találkoztál?

Aida Laughen: Ha igent mondok, megölsz?

Regan Halltzer: De még mennyire, hogy!

Aida Laughen: Akkor nem.

Regan Halltzer: Nahogy menj a fenébe!

Igen, ilyen egy beszélgetés Regan Nora Halltzer-rel. Tapsot neki!

Szóval még fél órát tárgyaltunk erről, és miután végképp elegem lett ezekből a beszólásokból, hagytam a társalgást, és egy gyors köszönés után kiléptem. Komolyan, imádom Regit, de a fejfájást hozza rám.

És igaza lett végül is mindenkinek, aki azt mondta, hogy nem lesz könnyű.

Az elmúlt két hétben már – szerintem – minden 5SOSFam tag tudta, hogy Luke-al hivatalosan is járunk, épp nem volt megdöbbentő, amikor megláttam pár lányt néha-néha, hogy engem vizslatnak. Többségük nem a legkedvesebb vicsorral, de voltak, akik igazán kedvesen köszöntek az utcán (!), és barátságosaknak tűntek.

A közösségi oldalak többségéről töröltem magam, csak a Twittert hagytam meg, és a Facebook-ot, de az Instámat, Tumblr-ömet, és ezeket töröltem. Ja, meg a Wattpadom is maradt, de az is csak azért, mert álnévvel vagyok fent (ami a borzasztó kreatív Deana H. név lenne).

Szerencsére ott nem ér zaklatás, a Facebook-on egyre kevesebben írnak, de a Twittert sehogy sem úszom meg.

Ott van, hogy naponta több száz értesítőm van, és sokan üzengetnek nekem a falamra. Privátban csak páran írtak, ott legalább volt közöttük kedves megjegyzés is. Még jó, hogy csak kevés embert követek. Meg azért kétségtelen, hogy amikor „ismert” Twittert akartam, nem pont erre céloztam.

Lena ma is átjött, hogy befejezzük az éppen nézett sorozatunk, a The Fosters-t.

Késő délutánig néztük, majd hat óra fele felvetettük az ötletet, hogy menjünk el jégkásázni, és közben beszéljük meg, hogy holnap mit fogunk csinálni, mivel a fiúk is a stúdióban lesznek.

– Szóval, voltál már ennél a szakasznál fürdeni? - intett Lena az említett szakasz felé, ahol sétáltunk.

– Még nem is fürödtem az óceánban – röhögtem fel, mire Lena elkerekedett szemekkel nézett rám.

– Ugye te most hülyéskedsz? Az első dolog, amit itt az emberek csinálnak, hogy fürödnek!

– Hát, én inkább idegen srácokkal vitettem magam haza – forgattam meg a szemem mosolyogva.

– Látszik is rajtad – lökött meg játékosan, és újat szürcsölt az epres jégkásájából. - Izé... mikor mész haza? - kérdezte halkan.

És addig eszembe se jutott.

Nemsoká megyek haza.

– Öhm... december 20.-án – feleltem szinte suttogva.

– Addig pontosan két hét van hátra – szontyolodott el.

– Tudom.

– Hiányozni fogunk? - fordult felém, és leálltunk a sétával.

– Ne kérdezz nyilvánvalót, oké? Persze, hogy hiányozni fogtok – öleltem magamhoz. - Várj, nem is fogtok, mert magammal viszlek – jutott eszembe ez a „zseniális” gondolat, amin elnevette magát. - Ne röhögj, komolyan mondtam.

– Azt hiszed, magamtól nem mennék? - vihogott. - Szívesen megismerném Regan-t, Emmát, és Lana-t.

– Ők is téged, ebben biztos vagyok – mosolyodtam el.

Az egész éjjelem gondolkozással töltöttem. Egyszerűen nem tudtam mást csinálni, mint gondolkozni.

Először is azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha visszamegyek Angliába. Mindenképp káosz. Ott már mindenki tudja – ahol máshol is –, hogy Luke-al járok, akivel nem mellesleg valószínűleg szakítani fogunk, amiért elköltözöm, és ugye ha hazamegyek, még a távkapcsolat sem működhetne, mert ha anyáék erről a kis „afféromról” tudomást szereznek, tuti eltiltanak mindenféle kommunikációs eszköztől – ami a laptopot jelenti -, és esélyes sem lenne arra, hogy beszéljek Luke-al, vagy bárkivel. Meg ha mégsem így lenne, akkor a telefonom vennék el, ami sokkal rosszabb, egy szemetebb verzióban pedig mindkettőt elvennék. És a társalgás köztünk nem is létezne, ugyanis hiába tanultam a sípjeleneket cserkész-koromban, semmi sem maradt meg, morzézni, meg füstjeleket küldeni sem tudok, szóval maradt a csendes kesergés erre az esetre.

Hajnal hat fele már tényleg nem tudtam mit csinálni, ezért Lana-t felhívtam, abban reménykedve, hogy ráér, én nem zavarom semmiben. Nálunk dél körül lehetett, ha jól számoltam, szóval maximum az ebédjüket szakítottam meg.

A fülemnél hallottam, hogy felvette, de nem szólt bele, egy Union J dal ütemeit hallgattam nagyjából tíz másodpercig, mire feleszmélt, és beleszólt.

– Jaj, bocsi, elbambultam.

– Semmi – kuncogtam. - Öhm... nem zavarok?

– Miért is tennéd? - kérdezett vissza.

– Nem tudom, kérdeztem. Csak úúúgy – nevettem fel. - Kérdezhetek valamit?

– Persze. - Szinte tudtam, hogy a szemöldökét ráncolja.

– Mennyire... khm... „terjedt el”, hogy én...

– Eléggé – szólt közbe Lana. - Nagyjából mindenki tudja. A szüleid meg nem, azt hiszem, mert Ash nem szólt róla, meg a szüleid tudod, hogy nem néznek ilyeneket. Engem is mondjuk anyáék tájékoztattak.

– Honnan tudnak róla a szüleid? - vágtam közbe, mert komolyan nem tudtam, honnan tudhatják.

– Van olyan, hogy internet, és anya mániája az MTV-nek, ahol szoktak leadni „sztárhíreket” - magyarázta, mire elgondolkozva bólintottam. Ezt mondjuk tudtam Lana anyukájáról. Egyszer, mikor ott aludtunk, volt, hogy szinte elküldött minket a tévétől, mert a Music Channel-en ment valami műsor. Meg hát nincs is sok különbség köztük (17 év évesen szülte Lana-t az anyukája, azt hiszem), szóval ez valamilyen szinten érthető.

– Ja, aha – bólintottam. - Szóvaaal... mi a helyzet veletek? Hallottam, hogy hívni akartatok – mosolyodtam el.

– Igen, de nem tudtuk, mikor van nálatok éjjel, meg nappal, szóval...

– Hívhattatok volna, túléltem volna, ha fel kell kelnem – kuncogtam, és éreztem, hogy Lana is elmosolyodott.

– Majd legközelebb – ígérte.

– Hamar legyen, te nőszemély!

– Aha, hogyne – vihogott. - Emma csinált tetoválást.

– Komolyan? - Emmából nem néztem volna ki ezt. Elvégre ő, aki olyan, mintha Csillámföldön élne, majd az őszerinte „hozzám hasonló rockerfajzatok (?) szoktak ilyet csinálni, és nem áll be a sorba”. Na, megtört a jég!

– Aha! - lelkesedett.

Így történt az, hogy legalább húsz percre (azt hiszem, a telefonszámlával lesz egy kis bajunk) legalább megfeledkeztem a gondjaimról, és végre nem azzal foglalkoztam, hogy vajon mennyi utálóm lehet, elvégre ha vannak igaz, és jó barátaim, akkor nem vagyok egyedül.

Másnap Lena-val „dömpingeltünk”, és arról beszélgettünk, hogy mennyire gáz az egyenruhája, mert itt Ausztráliában már útbanvan az iskola, szóval Lena sincs kímélve.

– De most komolyan, nézz rám! Mintha annak a hülye könyvnek a borítójáról szalajtottak volna! - mutatott a skót-szoknyás egyenruhájára, amin elnevettem magam.

– Az Ally Carter-könyvekre gondolsz? - Igen, Aida a lényegre tapintott ezalkalommal is.

– Igen! De most nézz rám! - állított maga elé.

– Nem annyira gáz, nyugi! Legalább nincs megítélés a ruhák miatt – vontam meg a vállam.

– Lehet, de láttad szegény Tracy-t, hogy áll rajta? Csodálkodom, hogy nem panaszkodott még! - hadonászott össze-vissza.

– Egy: nem tudom ki az a Tracy. Kettő: tovább léphetnénk? De szó szerint is – utaltam arra, hogy egy helyben álltunk. Lena elnevette magát, majd karöltve folytattuk az utunkat.

– Mellesleg... a héten elmegyünk majd fürdeni? Elvégre még nem voltál? - mosolygott sunyin Lena, amin elnevettem magam.

– Megegyeztünk – bólintottam. - Ketten, vagy jöjjenek a csajok is?

– Én egészen másra gondoltam – vigyorodott el jobban, ha ez lehetséges, én pedig nem tudtam, mire készül, de sejtettem, hogy valami „felejthetetlenre”.

*

Lena ismertette velem, hogy szombaton mind megyünk a partra, mert van egy szakasz, amit csak ők használnak, pedig szerinte az a legjobb egész Sydney-ben.

Így mentünk hatan, mind-mind más stílusú fürdőruhában (nekem Ramones-es törülközőm. Igen, Gwen irigykedett miatta kicsit), de ugyanazzal a vigyorral az arcunkon mentünk a partra.

– Várjatok, tegyük le a cuccunk, aztán váltsunk át Cher Llyod klipp-feelingbe – szólalt meg Isobell, Vivian pedig felnevetett. Mi Lena-val egymás mellé helyezkedtünk, majd leraktuk a táskáink a törülközőkre, és megálltunk egymás mellett a parton.

– Stop! - futott vissza Mariana, és megfogta a telefonját, nyomkodott rajta keveset, és elindult rajta Cher Lloyd-tól az Oath.

– Te most szórakozol? - néztem rá vihogva, és mellénk lépett Mariana.

– Most! - kiáltotta Lena, és Vivian egyszerre, majd egyszerre futottunk a víz felé.

– Uramisten, ez hideeeg! - visította Gwen, és ott tipegett a tengervízben. Vivian mögé lépett, és a segítségemmel fellöktük a hisztériázó lányt, amit egy összeröhögéssel, és egy pacsival reagáltunk le.

Tíz perccel később a Mariana telefonjából szóló dalokra buliztunk a vízben. Felváltva szóltak a legnépszerűbb, és legismertebb dalok, mint Justin Bieber-től a Boyfriend, vagy a szintén nagy népszerűségnek örvendő One Direction szám, a What Makes You Beautiful.

Épp Vivian nyakában üvöltöttem a Timber-t, amikor megcsörrent a telefonom (maximumon volt, szóval simán elnyomta a zenét az Amnesia, amit még a koncert után állítottam be Luke-nak, hogyha hív, ez szólj), úgyhogy leurgottam Vivről, és megrohamoztam a partot.

– Csak nem Rómeó az? - sóhajtotta Gwen, de elnevette magát.

– Nanáhogy Rómeó – bólintott Lena.

– Hé, hallak titeket! - szóltam vissza röhögve, miközben a telefonomat kerestem a táskámban. Sikeresen kihalásztam (ironikus, hogy az ócánnál vagyunk, és „kihalásztam”), és figyelmen kívül hagyva, hogy a csajok csacsognak, felvettem.

– Szia! - szóltam bele, és mosolyogva terültem el a törülközőmön.

– Hogy-hogy nem vagy otthon?

– A csajokkal lejöttünk a partra. Tudod, Lena, Gwen, és még pár lány – magyaráztam, és megigazítottam a bikinifelsőm.

– Ja, értem. Azt hittem, épp filmezel.

– Úgy is lett volna – kuncogtam. - Izé, egyedül vagy?

– Nem, a skacok a kocsiban várnak – mondta elgondolkozva. - Miért is?

– Várj egy kicsit – szóltam bele, és épp hajoltam volna fel, ha nem jön Vivian, és önt le két liter tengervízzel.

– Vivian Grey, most véged! - ordítottam. Futni kezdtem utána, de csak a csajokig, mert nekem így is a rekordom három méter körül van, ami a futást illeti. - Öhm... csatlakozhat hozzánk négy fiú?

– Fiúk? - kapta fel a fejét Mariana. - Helyesek? Van barátnőjük?

– Csak egyiküknek – legyintett helyettem Lena.

– Akkor jöhetnek – bólogatott Mariana.

– Szuper – mosolyodtam el. Visszasiettem a mobilomhoz, és beleszóltam. - Vagy?

– Ja, mondtad, hogy „várjak egy kicsit” - nevetett fel. - És miért is...?

– Van kedvetek fürdeni? - vontam fel a szemöldököm.

A vízben hülyéskedve beszélgettünk arról, hogy melyik szám jó, ami megy Mariana telójából.

– Ú, ez tök jó! - sipította Isobell a Talk Dirty-nél, és elkezdett rá táncolni, mint egy elmebeteg. Ehhez persze nekünk is csatlakozni kellett.

Javában táncoltunk, amikor véletlen a part felé néztem, és első reakcióként felkiáltottam, miszerint „megjötteeek!”.

Odafutottam (úgy-ahogy, a homokon-futás nem egy élvezhető dolog), és vigyorogva megöleltem mindannyiójukat.

– Te meg mit szívtál? - vihogott Mikey, látva a felpörgött énem.

– Rámragadt a jókedv, és épp táncoltunk a vízben – legyintettem. - Szóval? Jöttök?

– Ezért hívtál, nem? - mosolygott Luke, és kezeit a válla köre rajta, és elindultunk a víz felé, ahol a lányok már kiszúrták. Lena és Gwen mosolyogva integettek, Isobell Vivian nyakában ülve nézett minket, Mariana pedig... fangirlingelt. Igen, ez a megfelelő szó.

– Csajok, ők itt Luke, Mikey, Ashton, és Calum, srácok, ők pedig Lena, akit már ismertek, Gwen, Isobell, Mariana, és Vivian – mutogattam össze-vissza.

Nem telt bele fél percbe, már a vízben voltunk, és hülyültünk. Eleinte a csajok kezdtek beszélgetni a fiúkkal (Mariana totál felpörgött, olyannyira, hogy konkrétan rákérdezett, hogy elájulhat-e), aztán meg kakasoztunk. Én Luke nyakában ültem, a többiek pedig így oszlottak el: Mikey-Lena, Cal-Isobell, Ash-Mariana, és Vivian-Gwen. És nem csoda, de Mariana-ék nyertek, amit ki lehetett volna találni. Ash alapveten ugye erős (a sok dobolás, gondolom), meg Mariana szerintem az istenért sem engedte volna el, kiélvezte a helyzetet.

A telefonból még mindig szólt a zene, amikor átváltott a Green Day American Idiot-jára.

– Kié ez a mobil? - nézett fel Mikey.

– Az enyém. Átkapcsolhatom...

– Viccelsz? Végre valaki, aki jó ízléssel rendelkezik – vágta rá, mire Mariana belepirult a bókba.

Így ment ez még vagy két órán át (mármint a fürdés, nem a párbeszéd. Az úgy „kicsit” hosszú lenne), és már kezdtük megunni, úgyhogy egyre többen mentek ki a homokba.

– Jól szétázott a bőröm – néztem a tenyeremre, ami tiszta ráncos volt. - Jössz ki te is, vagy maradsz? - pillantottam Luke-ra. - Figyelsz? - lóbáltam a kezem, de nem reagált, ezért gondoltam, akkor kimegyek, majd legfeljebb jön utánam. Na, de abba nem gondoltam bele, hogy mi van, ha visszaránt, mert ez történt. - Ez most mire volt jó?

– Nem tudom, érdekelt a reakciód – vonta meg a vállát, mire eltátottam a számat, és az arcába fröcsköltem egy adag vizet. - Ha te így, én is – vonta meg a vállát rájátszva a szerepére, majd hasonlóan hozzám, ő is elkezdett fröcskölni. Az volt a különbség, hogy ő dupla-adagot adott vissza.

– Hagyd abba! - szóltam rá, de magam sem hagytam volna, szóval megállás nélkül csapkodtuk a másikra a vizet. És egyre többet.

– Nem hagyom – makacskodott. Na, nekem több se kellett, két kézzel kezdtem csapkodni a vizet felé, amíg éreztem, hogy engem is ér. Igaz, én hagytam abba már, mert szinte teljesen elzsibbadt a kezem. - Na, most kárpótlást kérek.

– Mégis mire fel? - döbbentem le, és eltátott szájjal néztem rá. - Te kezded!

Igen, szóval Aida újra ovis életét éli.

– Te meg folytattad – utánozta a lányos hanglejtésem, miközben mosolyogva megforgatta a szemét.

– Naaa – nyújtottam el, de nem bírtam komoly maradni. - Mi a „kárpótlás”? És miért is?

– A hajam közül egy óráig csináltam – mutatott a szétázott fejére. - Ami most nem látszik meg rajta.

– Kellett neked merülni – jegyeztem meg mosolyogva.

– Részletkérdés – vigyorgott. - És egy csók.

– Csak egy? Egyéb kikötés, Mr. Hemmings?

– Nem, nincs Miss Laughen – rázta a fejét elgondolkodva, amin elnevettem magam.

Közelebb hajoltam, végül ő csókolt meg. Akkor még nem is sejtettem, hogy mire készül.

Mivel oldalasan álltam, nem vettem észre, hogy a másik kezével a lábamhoz nyúl, és hirtelen felkapott, engem pedig elfogott a sikítás.

– Jesszusom, tegyél le! Nem viccelek, Luke, azonnal! - ordítoztam, miközben hol a vizet, hol Luke-ot néztem. A partra nézve láttam, hogy mindenki minket figyel, és röhög. - Komolyan, tegyél le! Nem tudok úszni!

– És mikor találtad ki? - Kicsit engedett a fogáson, én pedig reflexből erősebben kapaszkodtam a nyakába.

– Nem viccelek, tényleg – hadartam, de amikor már éreztem, hogy víz éri a hátam, bepánikoltam. - Luke, mennyire jöttél te be? Komolyan, menjünk már közelebb a parthoz...

– El ne hidd már, hogy annyira bevinnélek – nevetett ki, majd kinyújtózott, én pedig már kicsit sem éreztem a vizet.

– Halálra rémisztettél! - vágtam egyet a hátára. - Na, vigyél ki.

– Megnyugodsz?

– Ha kiviszel, igen – vágtam rá gondolkozás nélkül.

Végül még pár perces győzködés után elértem, hogy ne dobjon közvetlen a vízbe, és ne is vigyen vissza a mélyebb részhez, szóval épségben, egy kisebb sokk után kijutottunk.

– Ti meg jót röhögtetek a kínomon, mi? - fordultam a fiúk felé, akik nagyokat bólogattak.

– Jobb műsor volt, mint a Valleys – vihogott Ash, én pedig sértődötten kerestem meg a helyem, ami Lena mellett volt.

– Nagynak érzem a lábam – nyújtóztam ki, és elterültem. Becsukott szemmel sütkéreztem, nagyjából fél percet, amikor is Isobell felajánlotta, hogy Felelsz vagy mersz?-ezzünk. Mindenki belement, és időközben kerítettünk egy üveget is, és közös döntés alapján Bell, pörgetett, mivel övé volt az ötlet.

Már hárman kiestek, de még nem jutottam sorra. Vivian, Isobell, és Gwen felváltva néztek össze, és rajtunk röhögtek, amikor valami idióta feladatot adta ki a másiknak.

Amikor Calum volt a soros, Ashton-t „pörgette”. Cal gonoszan elvigyorodott, mi pedig felváltva néztünk rájuk.

– Megvan – dörzsölte össze ördögien Cal a kezét. - Menj be a vízbe, és vedd le a gatyád.

– Ennyi? - huppant fel az említett. Miközben a víz felé igyekezett, Calum még utánakiabált, hogy emelje fel, mert nem fog neki hinni. Ötven méternyit mehetett be, de mi már szakadtunk a röhögéstől. És ez csak fokozódott, amikor kiemelte a vízből a gatyáját. - Megfelel? - ordította Calum-nak. Ő válaszképp egy „lájkot” mutatott, majd Ash visszavette a gatyáját, és vissza is jött.

Voltak még ilyenek, engem azzal a „mersz”-el ejtettek ki, hogy nyaljam végig Lena lábát (pfúj!).

Az egészet Mikey nyerte, nem is értem, hogy bírt annyi idiótaságot megcsinálni.

Nyolc fele úgy gondoltuk, ideje lenne már hazaindulni, szóval miután teljesen megszáradtunk, és lemostuk a lábunkról a homokot, utána pedig külön-külön indultunk.

A fiúk mentek kocsival, mi pedig a lányok három csoportban mentünk tovább: Vivian és Isobell, Mariana egyedül, és én pedig Lena-val, és Gwen-nel mentem, hiszen mi majdnem ugyanott lakunk. Igaz először el akartuk kísérni Mariana-t is, de nem hagyta, hogy miatta kerüljünk, szóval hárman mentünk.

– Ezt meg lehetne ismételni – sóhajtottam elmosolyodva.

– Ja, szerintem is – bólogatott Gwen, és Lena is egyetértően csóválta a fejét.

– Csinálhatnánk majd olyat is, mint a gólyatáborban – nézett Gwen-re Lena, és összenevettek az emlék hatására.

– Miről maradtam le? - vigyorogtam kínosan, mert rossz volt, hogy nem tudtam, miről megy a szóbeszéd.

– Ja, bocsi. Öhm, még kilencedikben egyszer kiszöktünk éjjel a partra, és „jammeltünk” - vázolta fel a helyzetet.

– Ó, értem.

– De nagyon jó volt, kár, hogy nem voltál már akkor is itt – nézett rám, és elvigyorodva átkarolt a nyakamnál egy csonka-ölelés erejéig.

Egy-egy ölelés kíséretében elköszöntem a lányoktól, amikor a nagyiékhoz értünk, és halkan bementem a házba. A nagyiék már javában aludtak, szóval a nyáron már sokadjára alkalmaztam nindzsa-tudásom, és felsiettem a szobámba. A laptopom is bekapcsoltam, és vártam, hogy betöltsön a Twitter-em, hogy megnézzem, üzent-e valaki. Mostanában ott csetelek Lili-vel, a külföldi ismerősömmel, aki elvileg Angliába költözik, szóval találkozni is tudnánk. Ez az egyetlen pozitívum abban, hogy visszamegyek.

De én nem akarok visszamenni!

A gondolataimmal való veszekedés alatt szétnéztem a közösségi oldalakon, begépeltem egy részt a One Year-be, és válaszoltam Regan-nek, és Lili-nek. És ez beletelt körülbelül egy óra. Igen, a gondolataim meglehetősen lefoglaltak.

Reggel megint nyúzottan ébredtem, szóval kimásztam az ágyamból, és a naptárra pillantva láttam, láttam, hogy egy nappal kevesebb ideig leszek itt. És ebbe fáj belegondolni. Még mindig.

A napot a nagyszüleimmel töltöttem, mert őszintén szégyellem magam, hogy hozzájuk jöttem, de eddig a nyár 90%-át mással töltöttem.

Szóval délelőtt segítettem főzni, csináltam egy amolyan „anya tanította-féle, speckó” kaját, amit végül is nem olyan hamar készítettem el, mint amennyire számítottam, de még bőven kezdő „szakács” vagyok, és a specielitásom is a melegszendvics. Tehát... nem pont egy konyhatündér vagyok, azt hiszem.

Délután a nagyapával tévéztem (olyan ősrégi adókat néztünk, amiket körülbelül a 18. században néztek az emberek), aztán pedig sakkoztunk. Komolyan, ott kezdtem átgondolni az életem.

Este pizsiben mászkáltam a szobámban, és nagyjából ott tartottam gondolatban, hogy nem az lesz a végén, hogy magammal viszem a barátaim Angliába, hanem én nem megyek haza.

Ez a gondolat menet szépen is hangzott, és egy pillanatra el hittem, hogy talán belemennének a szüleim. Csakhogy nem álomvilágban élek, és nem nem cukoruniverzumban, hanem a Földön.

Hirtelen felindulásból megfogtam a telefonom, felhívtam anyát, és amint felvette, ezt mondtam:

– Itt akarok maradni. Itt, Sydney-ben.