Tizedik ok - Otthon

Hi sweethearts!(:

Nem tudom, kinek tűnt fel, de valamit nagyon félreszámoltam szóval azt átírtam az utóbbi részekben, mert ha Angliában nyár van, akkor Ausztráliában pont az ellentéte. :D

Btw köszönöm a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok <3 Lehet utálni fogtok ezért a részért :D

x Chloe

zene

Az éjjel többet járkáltam, mint Cher Lloyd a klippjeiben, ami már jelent valamit. Egyszerűen nem tudtam kiverni belőlem azt az érzést, ami azóta üldöz, amióta bejöttem a házba. Az ajkaim egyfolytában bizseregtek, a térdeim remegtek, és a fejemben nagyobb zűrzavar volt, mint egy tornádó „támadása” alatt.

Nem tudtam mire vélni azt, ami tegnap történt. És igaz, hogy nem magamat sajnálom, hanem Lena-t, akit át kellett rángatnom hozzánk reggel nyolckor, miközben sietve pakoltam a holmijaimat, mert teljesen elfelejtettem, hogy délután négykor már a reptéren kell lennem, hogy elérjem a Londonba tartó gépet.

Lena ugyan vigyorogva hallgatott végig, de amikor összekötötte, hogy „szőke hajú, PC-s srác” és „Luke”, megszólalt:

– Várj csak! Nem Hemmings-re gondolsz?

– De, de ez most...

– Jézus, én ismerem! - kapott a fejéhez, amit én egy „tényleg?”-gel reagáltam le. - Egy suliba jártunk, csak otthagyta – magyarázta vigyorogva a felismeréstől. - Jesszus, de komoly! Pedig mikor kilencedikben megalapították a zenekaruk, nem gondoltam volna, hogy híresek lesznek – mondta csak úgy mellékesen.

– Akkor te is a Norwest-be jársz?

– Persze hogy! Honnan tudod?

– Michael mutatta, amikor körbevezetett a városban.

– Akkor te mind a négyőjüket ismered?

– Aha – bólintottam, és egy újabb adag ruhát pakoltam a bőröndömbe.

– De komoly – tátotta el a száját, és hátradőlt az ágyon. Egy pillanatig furán néztem, de visszafordultam pakolni. - Izé, mikorra kell kiérned a reptérre?

– Négyre a reptéren kell lennem, de amúgy öt-hat fele indul – magyaráztam.

– Sosem értettem, miért kell olyan korán odaérni – dünnyögte, és belenyomta a fejét a párnámba.

Három fele teljesen kész lettem, szóval fogtam egy taxit, és elindultunk a reptér fele.

Az egy órás út viszonylag hamar eltelt, tekintve, hogy a fülesemben bömbölt a zene, főképp gondolok itt a Ramones, Nirvana, és Green Day dalokra. Meg ugye a 5SOS-ra. Képtelenség. Nemcsak belé lettem szerelmes, de még a hangjába is.

A reptéren hatalmas káosz uralkodott, bár, hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekelt. Letelepedtem a kijárat mellé olyan öt méterrel, lefektettem a bőröndöm, és ráültem, hogy kényelembe helyezzem magam. A telefonomra felvettem egy szöveget, miszerint épp repülök, puszilok mindenkit, meg ilyenek, amit beállítottam, hogy ez szólaljon meg, ha hívnak, aztán kikapcsoltam a mobilom.

– Remek. Újabb harminc óra szenvedés – dünnyögtem magamba, és zsebre vágtam a kezem, és felpillantottam a járatokat jelző kivetítőre. London egyre feljebb ugrált, aminek örültem, de még mindig nem volt elég magasan ahhoz, hogy induljak.

Igazándiból nem is kellett volna hoznom bőröndöt, elvégre otthon van ruhám, de úgy gondoltam, hogy amiket feleslegesen hoztam el, hazaviszem, amiket pedig otthon hagytam a felesleges ruhákért, viszem (mármint hozom) Sydney-be.

Borzasztó megkönnyebbülést éreztem, amikor bemondták a járatomat, szóval elindultam a terminál felé, hogy leadjam a jegyem, valamint a csomagom.

A hosszú biztonsági ellenőrzések után végre már csak az útleveleket kellett megmutatnom a biztonságis fickónak, aki gond nélkül átengedett, és elindultam a hosszú folyosón, egészen át a repülőbe. Ott mosolyogva üdvözöltek a stewardessek, jó utat kívántak, majd elindultam a helyemre, ami szintén ablak mellé szólt.

A repülő felszállását követően sikeresen elaludtam, hogy éjszaka fent legyek, és lefotózhassam a csodás fényeket, amik lentről jönnek. Sikerült is, szerintem minden kép eszméletlen lett, szóval el is tettem a holmim a kézipoggyászomba, amíg a mellettem ülő férfi aludt, majd az ölembe raktam.

Az út ugyanolyan hosszú volt most is, mint legelőször, annyi különbséggel, hogy most nem voltam annyira álmos, mint amikor Sydney-be mentem. Akkor se voltam annyira álmos, elvégre ki tudtam aludni magam rendesen, ahogy most is, panaszkodni nem kell.

A leszállás hamar megtörtént számomra, mivel elöl voltam, jóval előrébb, mint múlt, mert akkor a szárny mögött ültem, most pedig a 8B ülésen. Avagy a tizenhatodikon. Haha.

A csomagokhoz mentem, amik egy része már a fekete szalagon feküdt, köztük az enyém is, amit harmadszori próbálkozásra tudtam csak levenni.

Kisétáltam a parkolóba, és örömmel konstaláltam, hogy ezúttal nem késtek, vagy legalábbis értem jöttek – bónusz pont, hogy időben!

Odasiettem a kocsinkhoz, miközben kiszálltak a szüleim, és egy hatalmas öleléssel üdvözöltek – és ami a meglepőbb, hogy még Ashlyn is!

– Sziasztok – nevettem fel, és elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen lesz akkor, mikor visszajövök a nyár végén.

Anya halálra szorongatott, Ashlyn pedig a fényképről magyarázott, amivel megzavartam a suliban, pont nyelvtan alatt, és köztudott, hogy a tanár utálja, tehát ez nem egy jó pont nála, de azt mondja, hogy a kép csodaszép, szóval megérte. Tehát tetszett neki.

Beültünk a kocsiba, a rádióból meg valami Top 40-es lista ment, ha jól hallottam, amiben az induláskor játszották a 22.-et, ami egy Avicii szám volt. Vagy Martin Garrix. Tökmindegy, nekem a kettő ugyanaz.

– És mesélj, szereztél barátokat? Anyu körbevezetett a környéken? - bombázott a kérdésekkel anya, én pedig türelmesen válaszoltam, annak ellenére, hogy legszívesebben épp álmodoztam volna.

– Igen, lett pár barátom, körbe is vezettek a környéken, miután „összehaverkodtunk” - újságoltam mosolyogva, mire újabb kérdésekkel bombázott.

– Ó, igen? És hogy barátkoztál össze, és kikkel? - fordult hátra, mire legszívesebben elbújtam volna. Nem hinném, hogy engedné, hogy visszamenjek, ha mindenről tudna. Hangsúlyozom: mindenről.

– Öhm, izé, Lena a szomszéd lány, vele elég jól kijöttem már az első pillanatban. Nagyon kedves, és nagyon jófej – ragoztam. Elővettem a telefonom, és mutatni akartam róla képet, amiket még pár napja csináltunk, csakhogy várt pontosan 16 nem fogadott hívás. Ó, ez most komoly?

A rádió tovább ment, és egyszer csak pont az a szám indult el, amit pont nem vártam.

– És a 16. a listááán – miért is ne pont a tizenhatodik lenne? - a 5 Seconds Of Summer-től a Don't Stop!

– Ez most valami vicc? - suttogtam halkan, mert akkor, abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy mindenhol ott vannak, és mindenről ők, legfőképp ő jut eszembe.

Hazaérkezésem Regan egy óriási öleléssel fogadta, és felvonultunk az emeletre, mondván „sok fontos megbeszélni valónk van, ne zavarjatok!”.

– Először is infókat kérek a szexi srácról – huppant le az ágyamra, és felvett egy szelet pizzát, amit hozott magával a szobámba (mármint dobozostól) –, aztán pedig a családi állapotát – dörzsölte össze a kezét, ami egyébként egy vicces látványt nyújtott a majdnem fekete hajú barátnőmről. Zöld szemeivel a mozdulataimat követte, amit nem nagyon méltányoltam.

– Semmi extra nincs vele – vontam meg a vállam, mire hitetlenül nézett rám. - Mi van?

– Nem már, amikor cseteltünk nem tűnt fel, hogy elpirulsz, amikor közlöd, hogy menned kell, és ottmarasztaltál?

– Nem – ráztam a fejem, mert tényleg nem sejtettem, hogy már akkor is ilyen hatásokat váltott ki belőlem. Talán már az elején tetszett, csak ez... tudat alatt történt volna? Ki tudja.

– Na, mindegy! A lényeg, hogy nyilván nem vagytok rosszba, avagy talán még esélyed is van nála, szóval mesélj, eddig mit csináltatok közösen?

Ó, ne, csak ebbe ne menjünk bele!

– Nem volt semmi komoly.... illetve – nyögdécseltem, és éreztem, hogy egyre jobban ég a fejem, mert teljesen belepirultam. Ezt utálom magamban! Olyan könnyen elpirulok! Nem, nem lehetnék egy jégkirálynő, nem, én vagy a „tűzikrálynő”. Jó, ez mindenhogy hülyén hangzik.

– Mit csináltál? - fonta össze a kezét mellkasa előtt.

– Mit csinált ő! - javítottam ki. - Meg én – húztam el a szám, de valahol ott bujkált az a félmosoly a szám sarkában.

– Mit?

– Megcsókolt – nyögtem ki, mire Regan sikításban tört ki, és eszeveszetten kezdett ugrálni össze-vissza, mintha csak vele történt volna meg.

Sikeresen kialudtam magam, és hétre teljesen elkészültem. Az ünneplő már rajtam volt, megreggeliztem, és azon rágtam magam, amin Regi mondott tegnap. Ha a srác három napon belül nem jelentkezik, akkor baj van... És az a baj, hogy ez a harmadik nap azóta.

Ha jól számoltam, most Ausztráliában este tizenegy van, avagy egy órám van még.

Várjunk csak! Nekem volt „pár” nem fogadott hívásom! - jutott eszembe, és előkerestem a telefonom, hogy ellenőrizzem. Ó, én idióta, amiért nem ellenőriztem akkor!

Szóval helyzet a következő: a nagyi hívott egyszer, Lena kétszer, Ashton és Calum egyszer, Michael háromszor, anya egyszer, a többi, avagy hét Luke-tól érkezett.

Basszameg!

Talán még nem késő – gondoltam, és tárcsáztam a számát, „hátha” alapon. De nem vette fel. De nem is várhattam volna el, elvégre már biztos alszik, vagy tudom is én mit csinál.

– Kész vagy, indulhatunk? - jött le az emeletről Ash, és bólintottam, majd elindultunk a sulink felé.

Az út alatt nem nagyon beszéltünk, én főképp a kétségbeesett gondolataimmal voltam elfoglalva, míg Ash valamit énekelt mellettem, bár megállapítani nem tudtam volna, mert egyszerűen annyira hadarta, hogy az katasztrófa.

A sulinál ott várt Regan, Lara, és Emma, akikkel általában együtt voltam, és bár a két utóbbival is jóban vagyok, nem annyira jó barátaim, mint Regan.

A fiúk, és a többi lány is klikkekben helyezkedtek el, főképp megmaradtak az eredeti csoportok, és ez így volt rendjén, hiszen az szinte természetellenes lenne, ha egy Chelsea-féle lány lógna velünk.

Az évnyitó beszéd lement egy olyan egy óra alatt, és legjobban az igazgató beszédét vártuk, mert az már a végét jelentette az ilyen alkalmaknak.

Az osztályteremben az ofőnk elkezdte beszedni a bizonyítványokat, névsorrendben. Amikor Chelsea ment ki, Regan összeráncolt szemöldökkel nézett a padjára, majd felállt, mire odasúgtam neki, hogy üljön már le.

– Bakker – sápadt le. - Aidy, az nagyon bizarr, ha a szexi srác van Csupasmink telefonjának a hátulján?

– Mi van? - néztem hirtelen rá, majd a padra, amin a szóban forgó telefon volt. És tényleg. Ezzel jár az, ha beleszeretek egy hírességbe? Nem, nem jól fogalmaztam: Ezzel jár, ha beleszeretek egy hírességbe.

– Elmagyaráznád?

– Rendben, de ssshhh – intettem csendre, és bizalmasan közelebb hajolt, hogy megsúgjam neki.

– Tagja egy bandának, de nem nagy dolog...

– Te viccelsz? Ez olyan „úristen, de komoly, zenész a majdnem pasid” dolog, nem pedig egy „nem nagy dolog”! - suttogta, mire elvigyorodtam.

– Talán igazad van – közöltem végül, és a nevem hallatára kisiettem a tanárhoz, aki belekezdett egy rövidebb monológba. A szemem sarkából láttam, ahogy a telefonom villogni kezd, Regi pedig Luke nevét tátogta, én pedig mutattam neki, hogy csináljon már valamit.

– Tanár úr, elnézést, anyukám hív, kimehetnék felvenni? - kérdezte Regan, én pedig gondolatban egy óriásit ütöttem a homlokomra. „Anyukám hív?” Ez komoly? Jobbat nem tudott volna?

– Persze, de siess! - intett az osztályfőnök, mire kisietett a teremből.

Az ofő tovább folytatta a monológját a „javítanod kéne idén” féléktől kezdve (kitűnő vagyok, hova javítsak?) mindenen, de én próbáltam hallgatózni, hogy Regan mit mondd a telefonba. Csak szófoszlányokat hallottam, mint például a „most nem … … dolga …”; „szerintem … téged ...”; és „az ofő … a hosszú monológjával”. Az utóbbinál sejtem, hogy a „fárasztja” szó maradt ki, a többire nem nagyon volt tippem.

Visszajött a terembe, leült a helyére, és egy okét mutatott, majd letette a mobilom az asztalomra.

A sulis dolog után hazaindultam Regivel, mert Ash-nek hamarabb lett vége.

– Mit mondott a telefonban? - kérdeztem egyből, amint elhagytuk a suli környékét.

– Azt, hogyha ráérsz, vagyis amint tudsz, hívd fel, vagy menj fel a Skype-ra.

– De hát náluk éjjel van!

– Én is ezt mondtam – tette fel a kezét –, de nem nagyon zavarta a dolog. Egyáltalán nem tűnt álmosnak. Inkább gyötörtnek, vagy nem is tudom...

– Miattam, szerinted?

– Nem tudom, de más okot felmutatni a számomra ismert részletekből nem tudok – húzta el a száját, és lefordult a következő utcán.

Otthon beszéltem Luke-al. A telefonhívás annyiból állt, hogy közöltem, Angliában vagyok, ezért nem talált, és sajnálom, amiért elfelejtettem szólni, csak teljesen kiment a fejemből, de hatvan órán belül már tudunk találkozni. Merthogy még egy napot maradok, és harminc óra az út vissza Sydney-be.

Másnap a másik nagyiékkal voltam, valamint este elkezdtem összegyűjteni az itt hagyott ruháim nagy részét, mert megint nem fért bele az összes, szóval elgondolkoztam azon, hogy szelektálni kéne. Csak egy kicsit.

– Hallod, nincs valami felesleges cuccod? - nyitott be Ash, mire körbemutattam a szobámban.

– Válassz! Mi kéne, ha volna?

– Mondjuk egy öv, és egy szoknya – húzta el a száját. Ash egyébként nem az az „übercuki vagyok”-féle csaj, de szokott lányosan viselkedni, főleg ha vinnyog. Akkor mondjuk már a hisztinek egy új szintjét ugorja meg.

– Oké, de mutasd meg, mit viszel. Ja, és mellékesen! Szoknyát nem kapsz, mert egy van.

– Akkor övet csórok – dünnyögte, és elvitte a kívánt darabot. - Egyébként Rina átjön este. Csak úgy szólok, nehogy meglepődj.

– Ó, értem én – nevettem.

Én már hét fele elaludtam, szóval elég hamar keltem, ami nem is baj, elvégre jobb korábban odaérni, mint később.

Szóval hétre teljesen kész voltam, és a gép pedig tízkor indul, szóval rögtön indultunk is. Az útra nem emlékeztem, csak arra, hogy megérkeztünk, és épp nem késtem el, és már rohantam leadni a jegyem, és nem is sokkal később már a gépen ültem.