Tizennegyedik ok - Koncert /második rész/

Sziasztok!:)
Ismét itt egy rész, ismét vasárnap, de megállapodtunk - hétvégente, nem szombatonként! :D
Ami azt illeti, lassan vége a történetnek, és érdekelne, hogy mit vártok befejezésképp - boldog vagy kevésbé boldog vége legyen? Mit gondoltok a második évad lehetőségéről?
Az viszont nem tudom, milyen hosszú lenne, ha lenne. :D
Várom a véleményeket, jó olvasást! <3
Ölelés, Chloe



A reflekorok fénye egyenesen a szemembe „mentek”, én pedig a vakulás szélén álltam.
A rajongók egy pillanatra elhallgattak, látva, hogy egy lány, avagy én, a backstage-ból jön ki – gondolom nem vártak sem rám, sem senkire. Hát, őszintén, erre én sem vártam.
A legtöbbünknek hamar feltűnt, hogy a kezünk össze van kulcsolva, ugyanis a nagy ordítozásokból annyit értettem ki, hogy „kéééz”, tehát le tudtam következtetni.
Aztán az egész őrület volt.
A másik három lány sokkos állapotba került, én hozzájuk hasonlóan csak vigyorogni tudtam, és elpirulni, de azt olyan „agyonérett paradicsom”-féle szintre emeltem.
Végül két perccel később, amikor hozzászoktunk ehhez a helyzethez, elkezdték a fiúk a dalt.
A gesztenyebarna hajú lány Calum és köztem ült, Luke és Mikey között egy szőkeség, és Ashtonnak pedig egy fekete hajú lánnyal kellett lennie, úgymond.
A fiúk elkezdtek gitározni, és lassan Calum is elkezdett énekelni. Az egész annyira abszurd volt. Mármint... pont én? Komolyan?
Az egész mindössze öt perc lehetett, de nem túlzok, ez volt eddigi életem legszebb öt percre. Az, hogy akárhányszor elkezdett Luke énekelni, mindig rám nézett, fantasztikus volt. Alapvetően a szöveg az, ami igazán meg tud siratni, de nyilvánosan nem jó megoldás. De nem mondom, a fenébe is, megkönnyeztem. Jobban bírtam, mint a többi lány, akik szinte zokogtak, annyira örültek ennek az egésznek. És tudják értékelni, nekem meg egy pillanatra lelkiismeret-furdalásom lett, látva a több ezer lányt, akik közül egy jöhetett volna helyettem.
De oka volt annak, hogy Luke engem választott, minden értelemben.
És annak is, hogy ha valami ilyesmit csinál egy fiú, elérzékenyülök, és jó tudni, hogy ezt nem a 3D hatás miatt élhettem át.
A hangszerek elhallgattak, vége lett a dalnak, valamint annak a bizonyos csendnek. A lányok könnyezve ölelték meg a fiúkat, és próbálták magukat valamennyire rendben hozni, tekintve, hogy a vakuk csak úgy villogtak. Ezt persze nem láttam, csak a felnyújtott karokból következtettem, elvégre a reflektor olyan szinten sértette a retinám, hogy tényleg fenn állt a vakulás veszélye.
A székek lassan lekerültek, Ashton cajonját is elvitték, úgyhogy még egy-egy gyors ölelésre maradt idő, így még a lányok gyors odamentek kedvenceikhez.
Mielőtt leindultam volna, Luke magához húzott egy ölelésre, amit egyből elfogadtam.
– Remélem azért te nem akarsz elhagyni – jegyezte meg halkan, mire elnevettem magam.
– Egy ilyen után esélyed sem lesz szabadulni tőlem – motyogtam a vállába, majd elhúzódtunk egymástól.
Fogtuk egymás kezét, és komolyan, tényleg olyan volt, mint egy film romantikus pillanata. És egy pillanatra azt is hittem, hogy Luke megcsókol, de a várt helyett egy arcra puszit kaptam.
– A pletykalaposok majd intézkedhetnek. - Tudta, hogy mire gondolok, ezért hitetlenül megráztam a fejem.
A rajongók egy része sikítozni kezdett, a másik fele csak döbbenten nézett főképp minket, amikor lesett: nekem le kéne innen mennem, elvégre egy koncert közben vannak!
Egy gyors mosoly után lekocogtam a színpadról, ahol a lányok vártak, totál felpörögve. És Lena is! Ott volt!
– Nézd már, a kis mázlistát! - cukkolt a szőkeség, én pedig még a könnyeimmel küszködve reagáltam ezt le. - Meglepett, mi?
– Nagyon – nyögtem ki, ami először az eszembe jutott. - Huh – fújtam ki a levegőt.
– Aida, ez eléggé megviselhetett, persze a jobb értelemben – jegyezte meg Eleanor, még mindig mosolyogva.
– Ilyet se csinálna értem, és nekem senki – mondtam ki a puszta tényt, és ezek után csak vigyorogni tudtam a történeteken.
Hátrafordultam, mivel hallottam, hogy Luke újra a mikrofonba szólt. Azt mondta, hogy van itt valaki, akinek ajánlja a dalt, mert nélküle elveszett lenne. És belekezdtek a Lost Boy-ba. Már mindenki tudta, hogy kire gondolhat, figyelembe véve az előző szám alatt történeteket.
– De azért csak egyet mondok neked – szólalt meg Perrie. - Holnaptól már sokkal nehezebb lesz.
– Ha ezt a sokkhatást túlélte, azt is túl fogja – kuncogott Lena halkan.
– Miatta ki is fogom – vágtam rá magabiztosan.
A fiúk közben már elkezdték a koncert utolsó dalát, amit végig vigyorogtam.
Én még a pár perce történt kis szereplésem hatása alatt voltam, de annyira viszont magamnál voltam, hogy észrevegyem, Luke elég sokszor, pillant rám fél szemmel, és olyankor, amikor össze is találkozott tekintetünk, elmosolyodott.

Alig köszöntek el a rajongóktól a fiúk, már készen voltam arra, hogy elvetemült módjára letámadom Luke-ot, amire szerintem számított, mert csak egy kicsit dőltünk el, amikor nekivágódtam a mellkasának.
– Azt hiszem, most vagy nagyon örülsz, vagy rohamod van – bökte ki rám pillantva. - Én jobban örülnék az elsőnek.
– És eltaláltad – vigyorogtam. - Köszönöm – suttogtam, mire egy halvány mosoly szökött arcára. - Még sose senki sem tett hasonlót, de tényleg. És nem csak azért, mert te vagy az első híresség barátom. Meg úgy általában – tette hozzá a miheztartás végett.
– És „paráztál” a sok embertől? - kötekedett egy kicsit, mire a vállába bokszoltam.
– Nem – nyújtottam a nyelvem, erre ő egy amolyan „leharapom” mozdulattal reagált. És majdnem meg is történt, mellesleg.
– Hát akkor holnap fogsz. - Köszönöm, erre volt szükségem.
– Ezek a biztató szavak, amiket irányomba intéztél, olyan meghatóak – sóhajtottam. - Persze előző mondatom fő támogatója az irónia volt – egészítettem ki, mire felnevetett.
– Értem, Miss Irónia. A szokásos „backstage-party” után elmegyünk valahova? - vetette fel az ötletet, mire átváltottam egy fél percre a várj-most-épp-a-válaszon-gondolkozok nézésemre.
– Jól hangzik – bólintottam. - Egyébként mit takar a „backstage-party”?
– Az öltözőben dobáljuk egymást a megmaradt kajával – vonta meg a vállát, mire elég fura fejjel meredtem rá. - Mi az? - értetlenkedett.
– Ezt még meg kell szoknom – néztem előre drámaian, és elindultunk a többiek irányába.

Éjfél körül végre elindultunk, de bennem már az álmosság kezdett előjönni, de próbáltam elnyomni, annak érdekében, hogy egy kicsit még fent legyek.
A lányoktól amolyan „lányosan érzelmes” búcsút vettünk, és büszkén kijelenthetem, hogy gazdagodtam három telefonszámmal. És ha erről hallani fog Regan, tuti ki akad – a jobbik értelemben. Lena már fél órája távozott, szóval csak mi maradtunk ott a legvégén.
Némely fan eléggé szúrós szemmel méregetett, mit mondjak, de voltak közöttük kedvesebbek is, akikkel nagyon jól kijöttem. A színpadra felhívott lányoknak is volt belépőjük, szóval velük még beszélni is tudtam, ők is a normálisabb fanok közé tartoztak. Lisa meg is jegyezte, hogy „jól mutatunk Luke-al, és nem valami béna csajt fogott ki”, amin jót nevettünk a végén.
Szóval visszatérve a dolgokra...
A fotózkodás/aláírás-szerzés/ölelgetés/fangirlingelés után mindenki ment a maga útjára, mindenki más fele.
Bepattantam Luke mellé a kocsiba (és kifejezetten jó érzés volt végre az anyósülésen ülni, mert amikor a szüleimmel mentünk valahova, anya sosem adta át a helyét – és ez most egy olyan gyerekes kijelentésnek hangzott), és elindultunk. Azt először nem tudtam, pontosan hova, és a nagy agyalásom közepette arra lettem figyelmes, hogy egyre nehezebben tudok pislogni, és aludni is alig tudok.
– Álmos vagy?
– Mi? - kérdeztem vissza egy oktávval magasabb hangon. - Nem – ráztam a fejem.
– Látszik rajtad – lökött meg egy kicsit, amitől kicsit éberebb lettem. - Hogy mehetett így a színjátszó – kötözködött rájátszva a szerepre, amin csak a szemem forgattam.
– Ugyan, hagyjuk – legyintettem lemondóan. Elnevettem magam, és csukott szemmel nekidöntöttem a fejem az ablaknak. Alig telt el fél perc, de hallottam, ahogy egyre jobban kezd esni az eső, ezért egy fél pillanatra kinyitottam a szemem, hogy felmérjem a helyzetet.
Már az esőcseppek csapódásából is tudtam, hogy nagyon esik, de amint „szétnéztem”, rájöttem, hogy ilyen helyzetben csoda, ha nem lesz baleset. Vezetni is alig lehet a csúszós utakon...
– Mi lenne, ha holnap bepótolnánk, ilyen esőben képtelenség lenne – sandított rám fél szemmel Luke, mire egy félmosollyal az arcomon bólintottam. - Meg így is álmos vagy már.
– Nem, nem vagyok! - Tekintete rákényszerített, hogy bevalljam, valójában mi a helyzet. - Oké, majd elalszok.
– Komolyan, alig bírok vezetni, szóval várd meg nálunk, míg abbamarad – szólalt meg pár másodperc után. Én, Luke-éktól számítva egy kerületnyire vagyok, szóval igazából az eltartana még egy darabig, mire hazaérünk. Meg ugye Luke-nak megint vissza kéne jönnie ide.
– Rendben. - Álmosságomban csak ennyit tudtam kibökni.
Lassan (tényleg nagyon lassan) megérkeztünk, úgyhogy miután Luke leparkolt, vártunk egy kicsit, hátha kevésbé fog esni az eső.
– Itt a dzsekim, vedd fel – adta a kezembe Luke az említett ruhadarabot.
– Miért is? - kuncogtam.
– Mert én át tudok öltözni, és nem akarom, hogy megfázz – felelte amolyan „hát nem nyilvánvaló?” hangsúllyal, amin elmosolyodtam, és magamra kaptam a dzsekit.
– És menjüüünk... - nyúltam az ajtóhoz – most!
Azzal tisztában voltam, hogy szerencsétlen vagyok, sőt, második nevemként használom ezt a jelzőt. De az, hogy két méter után majdnem hátrabaszódtam a földön, egy új rekordnak számít, ami az esős-baleseteket illeti. De mögöttem jött Luke, szóval sikeresen megtartott, szóval a „karjaiba estem”.
– Huh, kösz. Nincs kedvem gipsszel járkálni – kuncogtam magamon, és teljesen megfeledkeztünk magáról a tényről, hogy épp esik az eső. Illetve szakad.
Két karjával tartott engem, majd miután biztosra mentem, hogy meg tudok állni a lábamon, elhúzódtam, de csak egy pillanatra. Luke újra csökkentette a közöttünk levő távot, kezével megérintette az arcom, aztán pedig megcsókolt.
És igen, Aida kipipálhatja a bakancslistáján az „egyszer az esőben fogok csókolózni” pontját.
– Csak hogy legyen egy újabb „jeleneted” - mosolyodott el, és mintha eltűnt volna a csend (ami nem volt), egyre jobban kezdtem hallani, és észlelni a körülöttem levő dolgokat, ezért is tűnt egyre hangosabbnak a zápor.
Egyszerre pillantottunk egymásra, és mintha csak akkor éreznénk meg az esőt, rohantunk is a ház elé.
Előkotorta a kulcsot, majd bementünk a házba, ahol leküzdöttük a lábunkról a szétázott cipőinket. Egyikünk sem volt szerencsés ezt nézve, mind a ketten tornacipőben voltunk, szóval rendesen vizesek is lettek. És elég vicces látvány volt az is, hogy a két pár cipő körül pár másodperc alatt egy kisebb víztócsa jelent meg.
– Megszáríthatom a hajam? - fordultam Luke irányába, aki azzal szórakozott lényegében, hogyha összecsavarja a pólója alját, akkor mennyi víz csöpög ki belőle.
– Persze, a fürdőben van hajszárító meg törülköző – felelte. - Menjünk.
Én a fürdőt rohamoztam meg, Luke pedig a szobájába ment átöltözni. A hajam csurom vizes volt, úgyhogy sejtettem, hogy nem két perc lesz, mire végzek.
Próbáltam halk lenni, mert pont nem hiányzott, hogy felkeltsem az idétlenkedésemmel Luke szüleit és/vagy testvéreit, mert nem hiszem, hogy méltányolták volna, hogy én még éjfélkor itt idétlenkedek a fürdőjükben.
Tíz perc alatt úgy ahogy készen lettem, és egy kicsivel éberebb is lettem, persze nem annyira, hogy mondjuk egész éjjel fent legyek.
A hajszárítót visszatettem a helyére, és lassan, időközben átváltva a nindzsa-üzemmódba, elindultam vissza Luke szobájába, aminek az ajtaja nyitva volt. Az említett személy már átöltözve állt a szobája közepén, miközben tekintetével a belépő énem szugerálta.
– Úgy látom, a pólód azért nem nagyon úszta meg – mosolyodott el, majd a szekrényéhez lépve random kivett egy pólót. - Tessék.
– Köszi – vettem el a ruhadarabot, és az ajtó felé mutatta. - Megyek, és átveszem – céloztam ezzel a pólóra, majd ijedten néztem az ablak irányába, ugyanis egy óriásit villámlott.
– Hé, jól vagy? - kérdezte hirtelen, látva a rémült arcomat. Legalább tapintatos volt, és nem támadt le, hogy „csak nem félsz?”.
– Kiskoromban nem épp jó dolgok értek a viharral kapcsolatban – fogalmaztam ködösen, és egy álmosolyt csaltam az arcomra. A fürdőt újra megrohamoztam, és átvettem a pólót, aztán, kezemben a ruhadarabbal tértem vissza a szobába, ahol levetettem magam az ágyra.
A pólóm letettem az íróasztalra, és lányos szégyenlősségemben egy helyben álldogáltam. Már eléggé álmos is voltam, szóval egy hatalmas ásítás készült belőlem kitörni.
– És akkor most addig várakozol ott, míg el nem áll az eső? - vonta fel a szemöldökét Luke, mire elnevettem magam, és megadóan leültem az ágyra.
Pár perccel később jött egy SMS-em Regan-től, hogy ne felejtsem el, fél óra múlva otthon lesz, és Skype-olhatunk.
– Basszus! - szidkozódtam. - Luke, használhatom a laptop-od?
– Persze – rántotta meg a vállát, és az asztalához ment a gépért. - Most mi ment ki a fejedből? - vigyorodott el, miközben ideadta.
– Ha-ha. Honnan veszed?
– Nem is tudom... megnézted a telód, és a világ legkétségbeesettebb arcával néztél rám, szóval szerintem nyilvánvaló – vázolta fel a tényeket, mire elgondolkozva bólintottam.
– Egyébként mára rátukmált volna Regi a csetelésre – mondtam végül válaszképp.
Luke elnevette magát, majd beírta a kódot a laptopon, amit felvont szemöldökkel néztem. - Mi van? Szerinted Jack-ék nem szoktak turkálni a gépemben?
– Nem, csak nem szoktam meg. Bár... jogos – vontam meg a vállam, és próbáltam elfojtani az ásításom. - És mi az, amire még nem gondoltak a jelszóval kapcsolatban?
– Nagyjából? Nincs olyan, amire ne gondoltak volna – rázta a fejét. - Az egyik tippjük jó is volt, de nem tudtak hozzá dátumot.
– Egy dátum a jelszavad? - Na, erre nem tippeltem volna.
– Hát... ja. Úgy, ahogy – nevetett fel. - Mert szerinted minek a dátuma?
– Nem tudom... születésedé? - tippelgettem.
– Viccelsz? Két percen belül már az előzményekben lettek volna, meg a letöltött cuccaim között – vihogott, az egyébként tényleg borzalmas tippemen.
– Akkor ötletem sincs. Valami olyan gondolom, ami... - kerestem a megfelelő szót – fontos.
– Ja, ez egyértelmű. Az, amikor a bandánk megalapult. Tudod, úgy először. De senki sem tudja a pontos dátumot, csak mi hárman – mosolyodott el.
– Pedig ez még logikus is – jegyeztem meg.
– Tessék – adta oda végleg a gépet, én pedig bejelentkeztem Skype-ra, miközben motyogtam egy „köszit”.

Félálomban voltam, amikor meghallottam Regan hangját. A szemem csukva volt, és egy kis idő után rájöttem, hogy valószínűleg Luke ölében el is aludtam a nagy várakozás közepette. Kintről még hallatszott az eső hangja, de már nem annyira, mint amikor megjöttünk.
– Szóval alszik? - kérdezte Regan, gondolom a Skype-on keresztül. Az elég fura lenne, ha itt lenne.
– Igen, már vagy húsz perce – felelte Luke. - Meg nem volt szívem felébreszteni. Már a koncert végénél is  rohandt álmos volt...
– Ácsi-ácsi! Milyen koncert? - szakította félbe Regi.
– Nézd vissza online. Mi léptünk fel.
– Vissza is fogom – kuncogott Regan. - Még mindig furcsa egy kicsit... - jegyezte meg Regi, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Mármint mi?
– Hát... ez.
Luke felnevetett, én pedig reflexszerűen elmosolyodtam.
– Hallod, Aida még álmában is vigyorog. Mi a fenét csináltatok?
– Nézd vissza a koncertet. Rájössz majd. - Szinte éreztem, ahogy elvigyorodik.
Nem láttam, de éreztem, hogy Luke „kimászik alólam”, és gondolom a laptopját tette vissza a helyére. Engem normálisan elhelyezett az ágyán, majd miután leoltotta a kislámpát, befeküdt mellém úgy, hogy félig átölelt, amitől csak nagyobb lett a vigyor az arcomon. Bár ő nem tudta, hogy fent vagyok, igenis tudtam, és jól esett ez a gesztusa.

2 megjegyzés:

  1. Aztakikúrarohadtéletééét.
    Ezt megint az "asdfghj*----*" kategóriás lett. Cicamuci, meg foglak ölni. ILYEN BEFEJEZÉÉS???? Nem jár keksz :c Nagyon nem.
    Jóna, nyugi, cejetlek ❤
    Csak Luke ne lenne ilyen balféék, én máshogy képzeltem el >< (nem kapsz róla részleteket 😜)
    Ölel - Dinád

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, Dina, mondom, én imádlak :DDDD <3
      Én is szerizlek, tudod jól <3
      Hmmm, te kis huncut :3 az már nem ilyen kategóriás blog lenne lol:D
      Ölelés <3
      Chloe

      Törlés