Tizenegyedik ok - A hangszerbolt

Hi, babes!

Az a helyzet, hogy most posztolom a szombati részt, mert a, nyaralni megyünk, b, nem hiszem, hogy tudnám akkor posztolni (: Remélem attól még maradtok, olvastok, és a rész végekörül van a történet teljes hosszának a fele, szóóóval elég hosszak a részek :D

SYL, Chloe

zene

A gép eszméletlen gyorsasággal kezdte meg a leszállást, amin röpke fél óra alatt túl lettünk. A csomagomat természetesen utoljára kaptam meg, még véletlenül sem az elsők közt, szóval utolsóként lépkedtem ki az épületből.

Kint a nagyiék vártak, mellettük Lena-val, akik mosolyogva üdvözöltek. Lepasszoltuk a csomagtartóba a holmim, a kézipoggyászom pedig Lena és köztem hevert.

Az utat meséléssel töltöttem, elmondtam, hogy az „unalmas és hosszúúú” jelzőkön kívül mivel lehetett illetni az évnyitónk, valamint, hogy milyen volt az ofő monológja. A legrosszabb jegyem is hármas lett, az is csak a kémiából - szóval idén bele kell húzzak. Az is csak azért, mert egyszerűen nem értem, de tanár tényleg nagyon elnéző, és azért lettem hármas, mert év eleje óta sokat fejlődtem. Viszont minden másból négyes (illetve egyből lettem négyes tavalyelőtt, a legutóbbinál meg semmiből!) és ötös lettem, ami miatt nagyon büszke vagyok/voltam magamra, mert négy éve nem volt ilyen jó átlagom.

Amíg nem érkeztünk meg, addig ugye én afféle mesedélutánt tartottam, mivel nemcsak a nagyiékat, de Lena-t is érdekelte Anglia, mert még sehol sem volt Ausztrálián kívül. Sajnálom ezért, de nem tudom, én speciel totál boldog lennék, ha itt élhetnék életem végéig.

Az utunk utolsó fél órájában eljátszottam, hogy alszok. A jelenetet milliószor végiggondoltam már, de még mindig nem tudtam kiverni a fejemből.

Épp a Don't Stop klippjét néztem, és azon tanakodtam, hogy változhatott meg ennyire az életem. Na, most természetesen Aida-ra vall, hogy vadidegeneknek teszi a jópofit, mert ugye én ilyen jófej vagyok, de az nem, hogy szupersztárokkal haverkodjon, valamint, hogy az egyikkel randizzon, később pedig csókolózzon!
 – Anya, szerinted ez a srác – böktem a képernyőre – összeállna egy ilyennel, mint én? Vagy illenék hozzá?

– Ugyan, Aida. Ha megint ilyenekkel jössz, el kell ismételnem, amiket már egyszer mondtam. Nagyon jól tudod, hogy úgy se tudnál egy ilyen körbe tartozni. És különben is... jézusom, te ilyeneket nézel az interneten? Hogy néznek ezek ki? Az egyiknek vas van a szájában, a másik meg színesebb hajjal rendelkezik, mint Reanne nénikéd!

– És akkor még nem láttad a kedvenc Black Viel Brides videóklippemet – motyogtam, és visszamentem a szobámba.

És igen, emiatt nem tudok majd a szemükbe nézni, vagy a közelükben lenni. Anyám mindig rávilágít a lényegre, amit addig lényegtelennek gondoltam, vagy nem vettem figyelembe. Ráadásul nincs kedvem sem rájuk szégyent hozni, sem magamra. Jó, magamra nem nagyon tudnék, csak akkor, ha valami fanatikus fan megalázna, de a fiúkra bármikor. Én vagyok maga a szerencsétlenség, tehát ez szinte garantált lenne. Afféle bónusz csomag. Ön megkapta Aida Laughen-t, mellé pedig a „balfékségből ötös” kiegészítőt.

Leparkolt nagyapa, Lena pedig rázogatni kezdett, hogy kelljek fel, de felesleges volt. Fent voltam, csak ők nem tudták.

A szobámban többnyire kipakoltam a holmijaimat, és örömmel konstaláltam, hogy most már kőkeményen elkezdődött a nyár, és nem is lesz vége egy jó ideig. És ez az, amire vágytam. Három hónap Sydney-ben.
 – Délután megyek Gwen-nel a hangszerboltba, jössz te is? - kapta fel a fejét Lena, mire lelkesen bólintottam. - Juj, akkor jó, már úgy is meg akart ismerni, szerinte jó fej lehetsz, azok alapján, amiket meséltem rólad.

– Az jó lenne, én is szívesen megismerném – tettem arrébb a bőröndöt, és lehuppantam az ágyra.

– Jó, olyan fél óra múlva lenne a találkozónk a saroknál. Addig öltözz át, meg ilyenek – legyintett, én pedig felkaptam egy törölközőt, és besiettem a fürdőbe, ahol letusolhattam. Lena választott nekem ruhát, ami igaz, hogy inkább az ő „cukimuki” stílusát adta vissza (jó, a rózsaszín, és egyéb pasztell szín nem annyira gáz, na de a hajpánt!), de már csak a kedvéért is felvettem.

– És milyen hangszert is akar venni? Vagy kiegészítőt?

– Igazából nézelődni akar csak, mert egyébként már van egy basszusgitárja, csak azon játszik, de van pénze, és egy újat akar. Valami új fajta jelent meg nemrég, és azt akarja megvenni.

– Ó, értem – bólogattam, és elindultunk a megbeszélt találkahelyre.

A megbeszélt helyen egy vörös hajú, kicsit Hayley Williams-re hajazó lány állt. A szemöldökét eltakarta a fru-fru-ja, látszott, hogy festett a haja, de arcán a kedves mosolya azonnal kiegyenlítette az elsőre kicsit komor ábrázatát. Ha nem mosolygott volna, talán még féltem is volna. Amit ugye csak fokozott volna az, hogy sötétben volt, mint egy gót.

Integetni kezdett, mintha már engem is régi ismerősként látna, majd amikor odaértünk megölelte Lena-t, majd engem, amint kicsit meglepődtem, de igazából ez egy rendes, és baráti gesztus volt, szóval visszaöleltem.
– Szia, én Gwen vagyok, te pedig bizonyára Aida – mondta, mire mosolyogva bólogatni kezdtem. - Akkor mehetünk?

– Persze – feleltük egyszerre Lena-val, és elnevettük magunkat ezen.

Az úton Gwen végig csacsogott, amit annyira nem bántam, mert ilyenkor, amikor valaki számomra még nem is ismert személy van a közelemben elég hallgatag vagyok, de Gwen teljesen közvetlen volt, és ezáltal én is jobban oldódtam, aminek örültem, elvégre ebben is hasonlítunk. Imádja a Paramore-t, és Hayley a példaképe, ezért is vörös a haja, ami speciel tök jól áll neki.

A boltban köszöntünk a bent levőknek, és elindultunk a gitárokhoz, ahol nézelődni kezdtünk.

Régebben én is akartam gitározni, meg dobolni is, de egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, amit sajnálok, mert tizenegy éves korom óta szerettem volna dobolni, gitározni pedig egy évvel később. Igazából a basszusgitár érdekelt mindig is jobban, de az akusztikus valamiért különlegesebb volt, és ezért azt is akartam használni. De ugye ez nem jött össze.

A lányok tovább mentek a húrokig, és ott nézelődtek, de én inkább egy akusztikus modellt csodáltam, és azon tanakodtam, hogy képesek az emberek anélkül eljátszani hangszeren egy dalt, hogy hosszabb-rövidebb ideig nem is néznek a hangszerre, hogy mit is csinálnak rajta.
– Gitározol?

A hang először megijesztett, de amint megláttam a „tulajdonosát”, megnyugodtam.
– Ne ijesztgess – nevettem el magam rá sem nézve, végighúzva a kezem egy gitáron.

– Megijedtél? - vonta fel a szemöldökét Luke, amit csak fél szemmel láttam.

– Mindegy. Egyébként nem.

– Mi nem?

– Nem gitározok – egészítettem ki az előbbi mondandóm félmosollyal az arcomon. - És te mit csinálsz itt?

– Tehát vegyük át. Te nem gitározol, és ha jól tudom nem is zenélsz... - Bólintottam. - És az érdekel mit keres egy zenész egy hangszerboltban?

– Jó, hülye kérdés volt – kuncogtam, tovább lépkedve a következő hangszerhez.

– Én pedig adtam egy hülye választ.

– Bár jogosan – rántottam meg a vállam, és hátraigazítottam a hajam, és örültem, hogy félúton Lena átvette a hajpántot, mert abban szerintem elég gyerekesen néztem ki. - A fiúk is itt vannak, vagy csak így magányosan?

– Itt vannak, asszem' valahol a doboknál – vonta meg a vállát. - Ash-nek kell. Tudod.

– Ja, értem – bólintottam. - Meg tudnék tanulni gitározni szerinted?

– Öhm... persze. Bárki megtudna. Miért?

– Csak mert elég régóta szeretnék, és talán a nagyiék tudnék finanszírozni, meg nekem is van egy kis spórolt pénzem.

– Ó, szóval a nagyszüleid fizethetnek helyetted? - fonta össze a kezét a mellkasa előtt, egyik szemöldökét felvonva, mire elnevettem magam.

– Pont a lényeget fogtad meg, Luke.

– Ugye? Tudtam én.

– Egyébként most a hangszer az más. Mert elvégre senki sem jönne oda hozzám, hogy „hé, gyere, meghívhatlak egy gitárra?”, és szerintem elég fura arcot vágnék – feleltem röhögve, amiben ő is követett.

– Hé, kivel beszélget Aida? - hallottam meg Gwen halk hangját, és úgy látszott, Luke is hallotta.

– Shhh! Halkabban! - motyogta Lena. - Tudod, a suliban volt az a banda...

– Ja, igen, tudom. És milyen jó rock-ot játszanak, bakker!

– Ne szakíts félbe! Na, Luke-al, és a többiekkel találkozott Aida, és nagyon úgy tűnik, hogy bejönnek egymásnak. De Aida-nak főleg. Nem is kell mondania, lerí róla...

Fél szemmel Luke-ra néztem, aki szintén hallotta a beszélgetést, bennem pedig egy olyan gondolat akadt az ismétlés gombra, ami azt ismételgette, hogy „drága Föld, most nyílj meg, hadd süllyedjek el!”, de sajnos imáimat nem hallgatták meg, el kellett viselnem Luke vigyorgó tekintetét, és a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem ellene semmit. A saját fülével hallotta, letagadni pedig nem tudtam volna.
– Szóval igaz lenne ez? Bejövök neked?

– Ó, csak ne vigyorogj így, az idegesít a legjobban! - löktem vállba, és arrébb léptem, de amilyen gyorsan nőtt köztünk a távolság, olyan hamar szűnt meg, mivel azonnal mellém lépett.

– Na, nem válaszoltál! - idegesített tovább.

– Hogy tudod te élvezni ennyire, amikor zavarba hozol valakit?

– Szóval most már zavarba is hoztalak? - vigyorgott egyre jobban.

– Ne forgasd ki a szavaim, na! - hagytam annyiban, és újabb lépést tettem jobbra, amit Luke is megismételt. - Még mindig minket néznek – jelentettem ki.

– Akarod, hogy okot is adjunk rá? - fordult felém, mire összeráncoltam a szemöldököm.

– Mire gondolsz?

– Mondjuk arra, hogy megfogod a kezem?

– Miért nem te? - vontam fel a szemöldököm nevetve, mire sunyi mosollyal válaszolt.

– Mert bejövök neked.

– Ezt nem hiszem el! - nevettem fel. - Itt hagylak! Veled még türelmes vagyok, csak mert bírom a hülye fejed, de már rég leordítottalak volna, csak közlöm.

– Miért nem tetted? Mert bejövök, mi?

– Pfú, kiidegelsz – jelentettem ki, és elfordultam, hogy még csak véletlenül se nézzek rá.

– Na, ne idegeld magad – röhögött ki, és átment a polc másik oldalára. - Na, milyen gitáron akarsz megtanulni?

– Először akusztikuson – mondtam némi töprengés után.

– Oké, nekem van otthon vagy három, szóval megtaníthatlak, amíg nem veszel. Vagy, akár meg is hívhatlak egy gitárra – tette hozzá hülyülve, mire elnevettem magam.

– Nem fogadom el a meghívást, köszi, viszont a kölcsönt gitárt igen. És tudsz valakit, aki megtanítana játszani rajta?

– Te viccelsz? - vonta fel a szemöldökét. - Majd megtanítalak én.

– Megtennéd?

– Persze – vonta meg a vállát.

– Köszi, ez rendes tőled – néztem rá mosolyogva, és próbáltam nem elveszni a gyönyörű kék szemében. Imádom a kék szemű srácokat.

Közelebb hajolt, és nyomott egy csókot a számra. Jó, nem csak a kék szemű srácokat szeretem. A szőke kék szemű srácokat. Egy szőke kék szemű srácot. Meg azt is, ha ő meg is csókol. De még mennyire.
– Bármikor – mondta, és volt egy olyan érzésem, hogy nem pont a gitárleckékre gondolt abban a pillanatban.

Fél füllel hallottuk, ahogy Lena és Gwen susog, feltehetőleg rólunk.
– Én szerintem megyek haza – közöltem, majd ásítottam egyet. - Álmos vagyok a hülye gép miatt. Meg az időzóna szemétség miatt.
– Oké, menjünk.

Örömmel vettem észre, hogy ő is elkísér, de eszébe jutott, hogy szólnia kéne a többieknek, tehát hátrament a dobszerkókhoz. És ez tökéletes pillanat volt ahhoz, hogy a két kukkoló letámadjon.

Lena már zsiráfnyakat növesztett, hogy megtudja, mikor ér ki a sorból Luke, amin elnevettem magam.
– Most már jöhettek – nevettem el magam, mert Gwen majdnem lelökött egy gitárt a nagy nézelődésében.

– Na, hogy-hogy nem tájékoztattál arról, hogy ennyire jóban vagytok? - tetette a felháborodást Lena, mire szégyellősen elnevettem magam, és a fülem mögé tűrtem az egyik tincsem.

– Nem nagy dolog – motyogtam elpirulva, és a cipőm nézegettem, amitől totál átlátszó voltam. Mint egy nylon.

– Dehogynem! Te magad mondtad, ő az első barátod! - ellenkezett Lena, mire Gwen kiguvadt szemekkel nézett rám.

– Még nem volt pasid?

– Nem – mondtam kicsit szégyenkezve a tény miatt. - Annyi mondjuk nem zavart, de kicsit ciki, hogy a barátaim pasikkal lógtak péntek este, én meg a csokimmal, és tinifilmekkel – vontam meg a vállam, mire Gwen elnevette magát.

– Na, dobd be magad, és ne csinálj őrültséget – kacsintott Lena, és karon ragadta Gwen-t, majd elmentek a másik sorba, és pont akkor érkezett meg Luke. Kérdem én: honnan tudták, hogy jön? Másik kérdés: miért nem ők a szereplők a kémes filmekben? Esküszöm, odaadtam volna mindkettőjüknek Miley szerepét a Totál beépítve című filmben.

– Na, mehetünk?

– Ahan – bólintottam, és kimentünk az üzletből.

Luke felvette a kapucniját, valamint egy napszemüveget, és a sötét felső miatt úgy festett, mint a „rosszfiúk” a filmekben. És ezen a hatáson csak fokozott az, hogy van egy piercing-je.

Mikor megérkeztünk hozzánk megálltunk az ajtó előtt. A nagyiék itthon voltak, és ezt onnan tudtam, hogy egyrészt a kocsi itthon volt, másrészt látszott a mozgó tévé az ablakól.
– Bejössz?

– Nem, így is álmos vagy. Ráadásul aludni jöttél haza – nevetett fel.

– Jogos. Na, de annyira nem vészes – legyintettem. - Na, így se?

– Csak akkor, ha nem zava...

– Nem – szóltam közbe, és kinyitottam az ajtót. A nagyapa a nappaliban tévézett, biztos a híreket nézte, a nagyi pedig mellette ült, és olvasta a tegnap vett újságot.

Letettem a dzsekim, és a cipőm. Megvártam, hogy Luke is hasonlóan cselekedjen, és egy-egy puszit nyomtam a nagyszüleim arcára.
– Megjöttünk – mosolyogtam. - Átjött Luke is, remélem nem baj.

– Dehogy, Kincsem! - legyintett a nagyi.

– Oké. Fent leszünk a szobámba.

– Ha kell valami, szóljatok – mosolyodott el a nagyi, és visszafordult az olvasnivalójához.

Fent a szobámban leültünk (én az ágyamra, Luke a mellette levő széken), és eldöntöttük, hogy filmezzünk egyet, elvégre mindketten imádjuk őket. Igazi fanatikusok vagyunk.

A neten kerestünk egy filmet (én ugye a Nulladik Órát akartam, de volt egy olyan érzésem, hogy nem biztos, hogy támogatná – majd máskor), és csatlakoztattuk a tévét az internethez, így tudtuk a tévémen filmezni.

Nem tudom pontosan mikor, de elaludtam a film közben.

Amikor felkeltem furcsálltam, hogy még megy a film, és reménykedtem benne, hogy nem aludtam végig.
– Mennyit aludtam? - kérdeztem felnézve Luke-ra, és gondolatban elképzeltem, ahogy visszakérdez, miszerint aludtam-e.

– Nem sokat, csak egy órát. Úgyhogy pont átaludtad az „ellenőrzést”.

– Akkor ez egy sci-fi film? Azt hittem, vígjáték – jelentettem ki elgondolkozva.

– Mi? Nem – nevetett fel. - A nagyapád bejött „ellenőrizni”, hogy mit is csinálunk. Van egy olyan érzésem, hogy nem a filmezésre gondolt, mielőtt feljött.

– Nekem is – kuncogtam. - De mit mondott?

– Először kérdőre vont, de miután látta, hogy alszol, megjegyezte, hogy van fegyverviselési engedélye, amit használatba vesz, ha kihasznállak.

– Komolyan? - kérdeztem elhúzva a számat, de egyébként nevethetnékem volt.

– Ja, de nem para. Közöltem, hogy nem áll szándékomban.

És akkor most lehet irigykedni, amiért ilyen „már majdnem barátom” van.

Ahogy tudtam, félig átöleltem, és a pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg.

Megérkeztél már? Ha igen, hívj, vagy jelentkezz fel a Skype-ra.

Felnevettem, és mosolyogva gépeltem be a választ: Már régóta. Azóta boltban voltam, megismertem Lena egy barátját, és filmeztem Luke-al. Bár a felét átaludtam:)

A telefonom újra jelezni kezdett, avagy Regi válaszolt.

Ó, te kis huncut! :D Skype?

Akár ;)
– Regan írt, fent van Skype-on – mondtam. - Csetelünk vele...?

– Ahogy akarod – vonta meg a vállát, miközben elmosolyodott. - Lassan mennem kéne – húzta el a száját az órára pillantva. - A stúdióba... - magyarázta, nekem pedig leesett.

– Ó, értem – bólintottam mosolyogva, és feltornáztam magam álló helyzetbe. - És mit fogtok csinálni?

– Dalokat veszünk fel? - kérdezett vissza. Igen... szokásom hülyeségeket kérdezni.

– Hülye kérdés volt?

– Csak egy kicsit – bólogatott tetetett komolysággal. Elnevettem magam, és Luke-al az oldalamon lementem a lépcsőn, majd miután elköszönt kint megálltunk az ajtó előtt. - Mike mondta, hogy bírod a zenénk, és... melyik tetszik a legjobban?

– Öhm... - gondolkoztam el egy pillanatra – nem tudom. Talán a Disconnected.

– Kitalálhattam volna – vágta rá, mire kicsit meglepődtem.

– Ezt hogy érted? - kérdeztem tetetett felháborodással.

– A lányok az ilyen dalokat csípik. Tudod, az ilyen érzelgős-féléket.

– Na, én nem vagyok érzelgős!

– Neeem, tényleg – bólintott, de totál tudtam, hogy csak viccel.

– Jó, egy picit – mutattam az ujjammal, mire elröhögtük magunkat.

– Egyébként azt hittem, hogy a The Only Reason-t mondod – közölte hirtelen, én pedig elgondolkodtam, hogy hallottam-e már olyan című dalt. Hááát nem.

– Szerintem még nem hallottam – gondolkoztam hangosan, mire elgondolkodva bólintott. - Mire gondolsz, hogy ilyen fura vagy?

– Semmi különös – mondta, de tudtam, hogy hazudik. Egyszerűen látszott rajta.

– Oké, értem. Hát, akkor szia – mosolyogtam, majd kaptam egy puszit az arcomra, és távozott.

Visszamentem a szobámba, a gép már betöltődött (mielőtt lementünk volna bekapcsoltam), és a képernyőn pedig ott villogott Regan hívása.

Megnyomtam a gombot, amivel aktiválom, és már meg is jelent a feje a képernyőmön.

Olyan egy órát beszélgettünk, aztán pedig elaludtam.

Három héttel később

Az elmúlt idő alatt rengeteg minden történt velem, megtapasztaltam dolgokat – mint például, hogy itt melegebb van éjszaka, mint Angliában délben, ami durva, mert az ősz az ősz. Még ha nyár lenne... Lena rengeteg ismerősét, és barátját mutatta be nekem, akikkel javarészt kijöttem, de igazából Isobell-el, Vivian-nal, és Mariana-val éreztem magam a legjobban, meg ugye Gwen-nel. Calum-ékkel szintén rengeteg időt töltöttem, és figyelembe véve, hogy nem sok mindenkivel „ismerkednek”, olyan jó dolog, hogy én ez alól úgymond kivétel vagyok. Luke-al... meg... szóval azt hiszem, alakulnak a dolgok. Vagyis... Lena szerint ez már „járásnak” minősül. Csak ugye felmerül bennem a kérdés: mi számít „járásnak”? Vagy honnan számít a „járás”?

Ó, igen! Az unokatesómék minden évben jönnek ilyenkortájt a nagyiékhoz, afféle nyaralásra. Imádom az egész családot, és őket is csak ritkán látom, mert ők Németországba költöztek pár éve, és évente hozzánk kétszer, a nagyiékhoz egyszer-kétszer mennek.

Ariana, az unokatesóm eszméletlen cuki, négy éves, és egy igazi tündér! Olyan kis aranyos tud lenni, amikor odajön mellém, és „Aida, jécci jácc vejem!”. Na, akkor meg tudok halni.

– Aida, ideadod azt? - lépett mellém Ari, és a telefonomra mutatott, amiből a fülhallgató zsinórja volt dugva, merthogy zenét hallgattam.

– Pejsze – mondtam úgy, ahogy ő szokta, és beledugtam a fülébe, majd odaadtam neki, hogy hallgassa. Épp egy Green Day dalt ment, tehát azt „élvezte”.

– Másikat!

– Keress te, jó?

– Jendben – mosolyodott el, így láttatni engedte a hiányos fogsorát.

Én valamit olvastam a neten, amikor azt vettem észre, hogy Ari énekel, csak ugye először azt nem tudtam kivenni, hogy mit.

Tizedik ok - Otthon

Hi sweethearts!(:

Nem tudom, kinek tűnt fel, de valamit nagyon félreszámoltam szóval azt átírtam az utóbbi részekben, mert ha Angliában nyár van, akkor Ausztráliában pont az ellentéte. :D

Btw köszönöm a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok <3 Lehet utálni fogtok ezért a részért :D

x Chloe

zene

Az éjjel többet járkáltam, mint Cher Lloyd a klippjeiben, ami már jelent valamit. Egyszerűen nem tudtam kiverni belőlem azt az érzést, ami azóta üldöz, amióta bejöttem a házba. Az ajkaim egyfolytában bizseregtek, a térdeim remegtek, és a fejemben nagyobb zűrzavar volt, mint egy tornádó „támadása” alatt.

Nem tudtam mire vélni azt, ami tegnap történt. És igaz, hogy nem magamat sajnálom, hanem Lena-t, akit át kellett rángatnom hozzánk reggel nyolckor, miközben sietve pakoltam a holmijaimat, mert teljesen elfelejtettem, hogy délután négykor már a reptéren kell lennem, hogy elérjem a Londonba tartó gépet.

Lena ugyan vigyorogva hallgatott végig, de amikor összekötötte, hogy „szőke hajú, PC-s srác” és „Luke”, megszólalt:

– Várj csak! Nem Hemmings-re gondolsz?

– De, de ez most...

– Jézus, én ismerem! - kapott a fejéhez, amit én egy „tényleg?”-gel reagáltam le. - Egy suliba jártunk, csak otthagyta – magyarázta vigyorogva a felismeréstől. - Jesszus, de komoly! Pedig mikor kilencedikben megalapították a zenekaruk, nem gondoltam volna, hogy híresek lesznek – mondta csak úgy mellékesen.

– Akkor te is a Norwest-be jársz?

– Persze hogy! Honnan tudod?

– Michael mutatta, amikor körbevezetett a városban.

– Akkor te mind a négyőjüket ismered?

– Aha – bólintottam, és egy újabb adag ruhát pakoltam a bőröndömbe.

– De komoly – tátotta el a száját, és hátradőlt az ágyon. Egy pillanatig furán néztem, de visszafordultam pakolni. - Izé, mikorra kell kiérned a reptérre?

– Négyre a reptéren kell lennem, de amúgy öt-hat fele indul – magyaráztam.

– Sosem értettem, miért kell olyan korán odaérni – dünnyögte, és belenyomta a fejét a párnámba.

Három fele teljesen kész lettem, szóval fogtam egy taxit, és elindultunk a reptér fele.

Az egy órás út viszonylag hamar eltelt, tekintve, hogy a fülesemben bömbölt a zene, főképp gondolok itt a Ramones, Nirvana, és Green Day dalokra. Meg ugye a 5SOS-ra. Képtelenség. Nemcsak belé lettem szerelmes, de még a hangjába is.

A reptéren hatalmas káosz uralkodott, bár, hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekelt. Letelepedtem a kijárat mellé olyan öt méterrel, lefektettem a bőröndöm, és ráültem, hogy kényelembe helyezzem magam. A telefonomra felvettem egy szöveget, miszerint épp repülök, puszilok mindenkit, meg ilyenek, amit beállítottam, hogy ez szólaljon meg, ha hívnak, aztán kikapcsoltam a mobilom.

– Remek. Újabb harminc óra szenvedés – dünnyögtem magamba, és zsebre vágtam a kezem, és felpillantottam a járatokat jelző kivetítőre. London egyre feljebb ugrált, aminek örültem, de még mindig nem volt elég magasan ahhoz, hogy induljak.

Igazándiból nem is kellett volna hoznom bőröndöt, elvégre otthon van ruhám, de úgy gondoltam, hogy amiket feleslegesen hoztam el, hazaviszem, amiket pedig otthon hagytam a felesleges ruhákért, viszem (mármint hozom) Sydney-be.

Borzasztó megkönnyebbülést éreztem, amikor bemondták a járatomat, szóval elindultam a terminál felé, hogy leadjam a jegyem, valamint a csomagom.

A hosszú biztonsági ellenőrzések után végre már csak az útleveleket kellett megmutatnom a biztonságis fickónak, aki gond nélkül átengedett, és elindultam a hosszú folyosón, egészen át a repülőbe. Ott mosolyogva üdvözöltek a stewardessek, jó utat kívántak, majd elindultam a helyemre, ami szintén ablak mellé szólt.

A repülő felszállását követően sikeresen elaludtam, hogy éjszaka fent legyek, és lefotózhassam a csodás fényeket, amik lentről jönnek. Sikerült is, szerintem minden kép eszméletlen lett, szóval el is tettem a holmim a kézipoggyászomba, amíg a mellettem ülő férfi aludt, majd az ölembe raktam.

Az út ugyanolyan hosszú volt most is, mint legelőször, annyi különbséggel, hogy most nem voltam annyira álmos, mint amikor Sydney-be mentem. Akkor se voltam annyira álmos, elvégre ki tudtam aludni magam rendesen, ahogy most is, panaszkodni nem kell.

A leszállás hamar megtörtént számomra, mivel elöl voltam, jóval előrébb, mint múlt, mert akkor a szárny mögött ültem, most pedig a 8B ülésen. Avagy a tizenhatodikon. Haha.

A csomagokhoz mentem, amik egy része már a fekete szalagon feküdt, köztük az enyém is, amit harmadszori próbálkozásra tudtam csak levenni.

Kisétáltam a parkolóba, és örömmel konstaláltam, hogy ezúttal nem késtek, vagy legalábbis értem jöttek – bónusz pont, hogy időben!

Odasiettem a kocsinkhoz, miközben kiszálltak a szüleim, és egy hatalmas öleléssel üdvözöltek – és ami a meglepőbb, hogy még Ashlyn is!

– Sziasztok – nevettem fel, és elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen lesz akkor, mikor visszajövök a nyár végén.

Anya halálra szorongatott, Ashlyn pedig a fényképről magyarázott, amivel megzavartam a suliban, pont nyelvtan alatt, és köztudott, hogy a tanár utálja, tehát ez nem egy jó pont nála, de azt mondja, hogy a kép csodaszép, szóval megérte. Tehát tetszett neki.

Beültünk a kocsiba, a rádióból meg valami Top 40-es lista ment, ha jól hallottam, amiben az induláskor játszották a 22.-et, ami egy Avicii szám volt. Vagy Martin Garrix. Tökmindegy, nekem a kettő ugyanaz.

– És mesélj, szereztél barátokat? Anyu körbevezetett a környéken? - bombázott a kérdésekkel anya, én pedig türelmesen válaszoltam, annak ellenére, hogy legszívesebben épp álmodoztam volna.

– Igen, lett pár barátom, körbe is vezettek a környéken, miután „összehaverkodtunk” - újságoltam mosolyogva, mire újabb kérdésekkel bombázott.

– Ó, igen? És hogy barátkoztál össze, és kikkel? - fordult hátra, mire legszívesebben elbújtam volna. Nem hinném, hogy engedné, hogy visszamenjek, ha mindenről tudna. Hangsúlyozom: mindenről.

– Öhm, izé, Lena a szomszéd lány, vele elég jól kijöttem már az első pillanatban. Nagyon kedves, és nagyon jófej – ragoztam. Elővettem a telefonom, és mutatni akartam róla képet, amiket még pár napja csináltunk, csakhogy várt pontosan 16 nem fogadott hívás. Ó, ez most komoly?

A rádió tovább ment, és egyszer csak pont az a szám indult el, amit pont nem vártam.

– És a 16. a listááán – miért is ne pont a tizenhatodik lenne? - a 5 Seconds Of Summer-től a Don't Stop!

– Ez most valami vicc? - suttogtam halkan, mert akkor, abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy mindenhol ott vannak, és mindenről ők, legfőképp ő jut eszembe.

Hazaérkezésem Regan egy óriási öleléssel fogadta, és felvonultunk az emeletre, mondván „sok fontos megbeszélni valónk van, ne zavarjatok!”.

– Először is infókat kérek a szexi srácról – huppant le az ágyamra, és felvett egy szelet pizzát, amit hozott magával a szobámba (mármint dobozostól) –, aztán pedig a családi állapotát – dörzsölte össze a kezét, ami egyébként egy vicces látványt nyújtott a majdnem fekete hajú barátnőmről. Zöld szemeivel a mozdulataimat követte, amit nem nagyon méltányoltam.

– Semmi extra nincs vele – vontam meg a vállam, mire hitetlenül nézett rám. - Mi van?

– Nem már, amikor cseteltünk nem tűnt fel, hogy elpirulsz, amikor közlöd, hogy menned kell, és ottmarasztaltál?

– Nem – ráztam a fejem, mert tényleg nem sejtettem, hogy már akkor is ilyen hatásokat váltott ki belőlem. Talán már az elején tetszett, csak ez... tudat alatt történt volna? Ki tudja.

– Na, mindegy! A lényeg, hogy nyilván nem vagytok rosszba, avagy talán még esélyed is van nála, szóval mesélj, eddig mit csináltatok közösen?

Ó, ne, csak ebbe ne menjünk bele!

– Nem volt semmi komoly.... illetve – nyögdécseltem, és éreztem, hogy egyre jobban ég a fejem, mert teljesen belepirultam. Ezt utálom magamban! Olyan könnyen elpirulok! Nem, nem lehetnék egy jégkirálynő, nem, én vagy a „tűzikrálynő”. Jó, ez mindenhogy hülyén hangzik.

– Mit csináltál? - fonta össze a kezét mellkasa előtt.

– Mit csinált ő! - javítottam ki. - Meg én – húztam el a szám, de valahol ott bujkált az a félmosoly a szám sarkában.

– Mit?

– Megcsókolt – nyögtem ki, mire Regan sikításban tört ki, és eszeveszetten kezdett ugrálni össze-vissza, mintha csak vele történt volna meg.

Sikeresen kialudtam magam, és hétre teljesen elkészültem. Az ünneplő már rajtam volt, megreggeliztem, és azon rágtam magam, amin Regi mondott tegnap. Ha a srác három napon belül nem jelentkezik, akkor baj van... És az a baj, hogy ez a harmadik nap azóta.

Ha jól számoltam, most Ausztráliában este tizenegy van, avagy egy órám van még.

Várjunk csak! Nekem volt „pár” nem fogadott hívásom! - jutott eszembe, és előkerestem a telefonom, hogy ellenőrizzem. Ó, én idióta, amiért nem ellenőriztem akkor!

Szóval helyzet a következő: a nagyi hívott egyszer, Lena kétszer, Ashton és Calum egyszer, Michael háromszor, anya egyszer, a többi, avagy hét Luke-tól érkezett.

Basszameg!

Talán még nem késő – gondoltam, és tárcsáztam a számát, „hátha” alapon. De nem vette fel. De nem is várhattam volna el, elvégre már biztos alszik, vagy tudom is én mit csinál.

– Kész vagy, indulhatunk? - jött le az emeletről Ash, és bólintottam, majd elindultunk a sulink felé.

Az út alatt nem nagyon beszéltünk, én főképp a kétségbeesett gondolataimmal voltam elfoglalva, míg Ash valamit énekelt mellettem, bár megállapítani nem tudtam volna, mert egyszerűen annyira hadarta, hogy az katasztrófa.

A sulinál ott várt Regan, Lara, és Emma, akikkel általában együtt voltam, és bár a két utóbbival is jóban vagyok, nem annyira jó barátaim, mint Regan.

A fiúk, és a többi lány is klikkekben helyezkedtek el, főképp megmaradtak az eredeti csoportok, és ez így volt rendjén, hiszen az szinte természetellenes lenne, ha egy Chelsea-féle lány lógna velünk.

Az évnyitó beszéd lement egy olyan egy óra alatt, és legjobban az igazgató beszédét vártuk, mert az már a végét jelentette az ilyen alkalmaknak.

Az osztályteremben az ofőnk elkezdte beszedni a bizonyítványokat, névsorrendben. Amikor Chelsea ment ki, Regan összeráncolt szemöldökkel nézett a padjára, majd felállt, mire odasúgtam neki, hogy üljön már le.

– Bakker – sápadt le. - Aidy, az nagyon bizarr, ha a szexi srác van Csupasmink telefonjának a hátulján?

– Mi van? - néztem hirtelen rá, majd a padra, amin a szóban forgó telefon volt. És tényleg. Ezzel jár az, ha beleszeretek egy hírességbe? Nem, nem jól fogalmaztam: Ezzel jár, ha beleszeretek egy hírességbe.

– Elmagyaráznád?

– Rendben, de ssshhh – intettem csendre, és bizalmasan közelebb hajolt, hogy megsúgjam neki.

– Tagja egy bandának, de nem nagy dolog...

– Te viccelsz? Ez olyan „úristen, de komoly, zenész a majdnem pasid” dolog, nem pedig egy „nem nagy dolog”! - suttogta, mire elvigyorodtam.

– Talán igazad van – közöltem végül, és a nevem hallatára kisiettem a tanárhoz, aki belekezdett egy rövidebb monológba. A szemem sarkából láttam, ahogy a telefonom villogni kezd, Regi pedig Luke nevét tátogta, én pedig mutattam neki, hogy csináljon már valamit.

– Tanár úr, elnézést, anyukám hív, kimehetnék felvenni? - kérdezte Regan, én pedig gondolatban egy óriásit ütöttem a homlokomra. „Anyukám hív?” Ez komoly? Jobbat nem tudott volna?

– Persze, de siess! - intett az osztályfőnök, mire kisietett a teremből.

Az ofő tovább folytatta a monológját a „javítanod kéne idén” féléktől kezdve (kitűnő vagyok, hova javítsak?) mindenen, de én próbáltam hallgatózni, hogy Regan mit mondd a telefonba. Csak szófoszlányokat hallottam, mint például a „most nem … … dolga …”; „szerintem … téged ...”; és „az ofő … a hosszú monológjával”. Az utóbbinál sejtem, hogy a „fárasztja” szó maradt ki, a többire nem nagyon volt tippem.

Visszajött a terembe, leült a helyére, és egy okét mutatott, majd letette a mobilom az asztalomra.

A sulis dolog után hazaindultam Regivel, mert Ash-nek hamarabb lett vége.

– Mit mondott a telefonban? - kérdeztem egyből, amint elhagytuk a suli környékét.

– Azt, hogyha ráérsz, vagyis amint tudsz, hívd fel, vagy menj fel a Skype-ra.

– De hát náluk éjjel van!

– Én is ezt mondtam – tette fel a kezét –, de nem nagyon zavarta a dolog. Egyáltalán nem tűnt álmosnak. Inkább gyötörtnek, vagy nem is tudom...

– Miattam, szerinted?

– Nem tudom, de más okot felmutatni a számomra ismert részletekből nem tudok – húzta el a száját, és lefordult a következő utcán.

Otthon beszéltem Luke-al. A telefonhívás annyiból állt, hogy közöltem, Angliában vagyok, ezért nem talált, és sajnálom, amiért elfelejtettem szólni, csak teljesen kiment a fejemből, de hatvan órán belül már tudunk találkozni. Merthogy még egy napot maradok, és harminc óra az út vissza Sydney-be.

Másnap a másik nagyiékkal voltam, valamint este elkezdtem összegyűjteni az itt hagyott ruháim nagy részét, mert megint nem fért bele az összes, szóval elgondolkoztam azon, hogy szelektálni kéne. Csak egy kicsit.

– Hallod, nincs valami felesleges cuccod? - nyitott be Ash, mire körbemutattam a szobámban.

– Válassz! Mi kéne, ha volna?

– Mondjuk egy öv, és egy szoknya – húzta el a száját. Ash egyébként nem az az „übercuki vagyok”-féle csaj, de szokott lányosan viselkedni, főleg ha vinnyog. Akkor mondjuk már a hisztinek egy új szintjét ugorja meg.

– Oké, de mutasd meg, mit viszel. Ja, és mellékesen! Szoknyát nem kapsz, mert egy van.

– Akkor övet csórok – dünnyögte, és elvitte a kívánt darabot. - Egyébként Rina átjön este. Csak úgy szólok, nehogy meglepődj.

– Ó, értem én – nevettem.

Én már hét fele elaludtam, szóval elég hamar keltem, ami nem is baj, elvégre jobb korábban odaérni, mint később.

Szóval hétre teljesen kész voltam, és a gép pedig tízkor indul, szóval rögtön indultunk is. Az útra nem emlékeztem, csak arra, hogy megérkeztünk, és épp nem késtem el, és már rohantam leadni a jegyem, és nem is sokkal később már a gépen ültem.

Kilencedik ok - Nem pont ilyesmire számítottam

Hali(:

Nagyon gagyi lett így átolvasva, sőt, szerintem borzalmas! :/ :D Nézzétek el, komolyan nem tudom, mit éreztem, amikor ezt írtam. :D Várom a negatív véleményeket. (:

x Chloe

zene

Már ötkor nekiálltam készülődni az estére, és, csak hogy valamennyire ellazuljak, bekapcsoltam a YouTube-on egy Guns 'n' Roses albumot, és arra készülődtem.

Fogalmam sincs miért, de valamiért éreztem, hogy fontos nekem ez az este. Nem, nem tudom, hogy szerelmes-e vagyok, elvégre még csak ismerős sem lehet az érzés. Angliában Chace tetszett egy rövid ideig, de semmi komoly nem volt. Nem sóvárogtam utána, mint azt ahogy az amerikai filmekben szokták, nem gondoltam rá éjjel-nappal, csak néha, de akkor sokáig, csak egyszerűen egy figyeleméhes, menő, és nem utolsó sorban helyes srác volt, aki az én érdeklődésem is felkeltette. Szóval nem is tudom mit várjak a ma estével kapcsolatban... talán nem fogom magam jól érezni, talán kínos lesz a helyzet, talán csak jobb barátok leszünk? Túl sok lehetőség van, de egy lényeg. Minden úgy fog történni, ahogyan kell.

Fél hét múltával már teljesen késznek nyilvánítottam magam, ezért jobbnak találtam, ha még egyszer, utoljára ellenőrzöm magam, és – az ugyan halvány – sminkem, szóval ezzel eltelt olyan húsz perc, bár fogalmam sincs, hogyan.

A tíz perc pedig hamarabb elszállt, mint ahogy gondoltam volna. A legnagyobb pontossággal érkezett meg Luke, amit végignéztem a szobám ablakából, majd amikor csengetett vettem egy mély levegőt, és lassan elindultam lefelé. Egy gyors utolsó pillantást vetettem magamra a lépcsőnél a tükörben. Lena tanácsára egy egyberuhát vettem fel, amin sok-sok kis virágminta díszelgett. Szerinte egy ilyen ruha minden helyzetre (mármint randi helyzetre) jó, elvégre ha egy elegáns helyre, vagy egy étterembe visz a srác, akkor is jó, és ha nem kell magunkat kicsípni, akkor is tökéletes.

A telefonommal fogalmam sem volt, mit kezdjek, elvégre kellhet, bár ki tudja... Szóval kézbe vettem az ügyet – ami ugye a telefonom volt -, és kinyitottam az ajtót.

Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy szőke hajú srác nem lehet helyes, valószínűleg ezek után jól kiröhögöm, és felmutatok egy képet neki Luke-ról. Eddig is tisztában voltam róla, hogy helyes, de ahogy ott állt az ajtóban, egy félmosollyal az arcán, az valami eszméletlen volt. A jelenetet legkönnyebben egy újabb amerikai mozifilmben képzeltem volna el, a következő szituációval: a lány ajtót nyit, és egyszerre, természetesen lassított felvételben felnéznek egymásra a fiúval, és rájönnek, hogy nem csupán barátok.

Ott állt, egy fekete dzsekivel, teljesen sötét cuccokban, én meg a kislányos ruhámban, amitől egyből az a hatás jött le, hogy én vagyok a „good girl”, ő pedig a „bad boy”.
– Szia – mosolyodott el teljesen, én pedig hasonló gesztussal ismételtem meg ugyanezt. Alig feltűnően végigmért, de pont annyira, hogy azt észre tudjam venni.

Kiindultunk a kocsihoz, ahol csodálkozva vettem észre, hogy Luke udvariasan kinyitja nekem az ajtót, majd beült a bal oldalamra. Emlékszem, Cipruson amikor kocsival utaztunk, fordítva volt az egész, még a közlekedés is.

A telefonom letettem a szélvédőhöz, majd mosolyogva megszólaltam.
– Te mindenkivel ilyen udvarias vagy, vagy csak én vagyok a kivétel?

– Is-is. Udvarias vagyok, de nem mindenkinek nyitom ki a kocsiajtót – nevetett fel, én pedig tovább húztam az agyát.

– Ó, szóval én ilyen kivételes személy vagyok? De jó nekem – kuncogtam, és kinéztem az ablakon. Sorra hagytuk el a házakat, egyre gyorsabban mentünk, amit élveztem. Imádom a rohanást, a száguldást, annak ellenére, hogy ritkanagy lusta vagyok. - És elárulod, hogy hová megyünk?

– Ha nagyon szemétkedni akarnék, fagyizni vinnélek, csak hogy kicsit felbosszantsd magad, amiért nem fizetheted ki – kezdte, mire elnevettem magam -, de hét van, a cukrászda pedig hatkor zár.

– A fenébe – motyogtam, mintha csak az érdekelt volna.

– Sejtettem – játszott rá, amit egy halvány mosollyal reagáltam le. Túl jól ismeri ezt az oldalam, amikor ironizálok.

– Na, de elárulod?

– Semmi extra, mondtam már - forgatta a szemét, egy pillanatra felém nézve, majd visszakapta a tekintetét az útra.

– Jó, akkor tippelek – dörzsöltem össze a kezem, amivel egy olyan hatást értem el, mintha egy izgatott kislányt parodizálnék. - Mondjuuuk... á, tippem sincs! - ráztam a fejem, és csak arra figyeltem fel, hogy Luke elneveti magát rajtam.

Jó, talán egy picit le kéne nyugodnom – gondoltam magamban, és nekihajtottam a fejem a hűvös üvegnek, miközben mosolyogva hallgattam a rádióból szóló dalt.

Nem volt még sötét, bár az ég kezdte felvenni a sötétkékes árnyalatot, a felhők pedig kezdtek eltűnni, a nap sugarai pedig úgy világítottak át rajtuk, ami szerintem borzasztó szép látványt nyújt, főleg egy festőnek. Ashlyn imádná – mosolyodtam el a gondolaton, és előkaptam a telefonom, hogy lefotózzam neki, nem törődve azzal, hogy talán nem a legprofibb lesz a kép.
– Mit nézünk meg?

– Csak lefotóztam, mert a tesóm ilyeneket szokott rajzolgatni, és biztos imádná – magyaráztam, majd elküldtem MSN-ben a képet, egy „jó rajzolást” üzenettel, valamint három mosolygóssal.

– Van testvéred?

– Igen – néztem rá. - Nálam kicsivel fiatalabb, egy évvel. És neked van tesód?

– Ja. Két bátyám – vonta meg a vállát.

– Ó, szóval téged szekáltak, amikor unatkoztak? - nevettem fel. - Nem azért, tapasztalatból mondom.

– Te is szekálod a tesód? - röhögött ki, mire megráztam a fejem.

– Nem, ez a lányoknál fordítva van – kuncogtam, aztán visszatettem a telefonom az eredeti helyére.

– Amúgy hány éves a húgod?

– Tizennégy – feleltem, mire döbbenten nézett rám fél szemmel.

– Szóval te tizenöt vagy?

– Nem – vágtam rá. - Én már tizenhat vagyok, nemsoká tizenhét, csak nem pont egy év van köztünk, hanem olyan másfél hónappal több.

– Ja, értem – bólintott megkönnyebbülten, én pedig rájöttem, hogy valószínűleg jó ideig aggasztotta volna, ha egy tizenöt évessel randizna. Megértem. Én se randiznék a tizenöt éves énemmel.

Szóval mozizunk – mosolyodtam el halványan.

Imádtam a filmeket, régen mindig írtam egy-egy műről kritikát, amiket szorgosan meg is osztottam a „nagyközönséggel”. Főképp a kedvenc filmjeimről írtam, bár azok inkább „tömör áradozások” voltak, bár volt olyan alkalom is, amikor egy – mások szerint – kultuszfilmet ítéltem rossznak, csak mert maga az alapja nem tetszett, vagy épp a megoldása.
– Mit nézünk meg?
– Nem tudom, gondoltam, majd itt kiválasztjuk – vonta meg a vállát, én pedig azon gondolkoztam, hogy kicsit talán feltűnőbb a kelleténél a napszemüveg, mint ahogy gondolta. Ilyet utoljára csak egy kémes filmben láttam. De valljuk be, azért Luke helyesebb, mint a kémet játszó színész. Sokkal.

Odaálltam a filmlistát jelző vetítőre, ami jelezte a filmek kezdését. Sorra néztem meg a címeket, de párat azonnal elvetettem a kezdésének időpontja miatt, vagy azért, mert nem volt szimpatikus.

– Miket néztél ki?

– Nem tudom, a legjobban a harmadik érdekelne – böktem a vígjátékra, aminek épp a trailer-ét mutatták a másik kivetítőn. - Vagy talán a nyolcas.

– Én is a hármast néztem ki. Akkor legyen az?

Bólintottam, ő pedig odasétált a kasszához, hogy megvegye a jegyünket, de mire odaért, beálltak elé ketten, amit nevetve reagáltam le.

Szétnéztem az egyre gyülekező tömegen, akik nyilván az egyik premierre jöttek, vagy csak úgy általában. Több csapat velem egyidőst is láttam, akik vagy épp egy filmről jöttek ki, vagy arra jöttek.

Lejjebb húztam egy picit a ruhám, megigazítottam, hogy ne álljon annyira hülyén rajtam, szóval mire ezzel végeztem, meg is érkezett Luke a jegyekkel, és még volt olyan húsz percünk a film kezdéséig.
– Menyi idő van még a filmig? - kérdeztem, miután megvettük a pop-corn-t.
– Öhm... - vette elő a telefonját. - Tizenhat perc.

Még ilyenkor is velem van a tizenhatos.

Bementünk a moziterembe a film kezdete előtt öt perccel, elfoglaltuk a helyünk a legfelső sorban, középen, és vártuk, hogy elkezdődjön.

Egyszer sem voltam még egy sráccal randizni, így viszonyítási alapom sincs, milyen lehet, de arra rájöttem, hogy bizonyára együtt jár azzal a görcsös érzéssel a gyomrunkban, mert nekem végig olyan volt. Nem tudom, miért mondják a pillangós-témát, miközben inkább valami olyasmit éreztem, mint amikor a gyomrom összezsugorodik. De most komolyan. Kinek lennének a hasában pillangók? Nem hiszem, hogy Bear Grylls-en kívül sokmindenkinek.

A filmen sokat nevettünk, elvégre vígjáték volt, de ez mellékes. Ijesztően sokszor néztünk össze Luke-al, főleg azután, hogy megfogta a kezem. Nem mondom, hogy nem döbbentem meg, mert szerintem már azelőtt is gyorsabban vert a szívem, mint amennyivel a kolibri a szárnyát csapkodja. Szóval említenem sem kell, úgy éreztem, mintha a szívem akkorákat dobogna, hogy képes lenne kiugrani a mellkasomból, bár az közel sem egy vígjáték film része lenne.

Tehát a filmezés/mozizás nekem azzal telt, hogy szurkoltam, nehogy meghalljak szívritmuszavarban, míg körülbelül mindenki más szórakozott a filmen.
– Nem tudom, mennyire szereted a gyors kaját, de ismerek egy helyet, régen oda jártunk a srácokkal – ajánlotta fel, nekem pedig tetszett az ötlet.

– Viccelsz? Pizzán nőttem fel – nevettem el magam, és beszálltam a kocsiba, aminek megint kinyitotta az ajtaját, amit ismét megmosolyogtam.

Elhajtottunk egy kis mellékutcába, pár száz méterrel arrébb, és ott volt egy non-stop gyorskajás, ahol viszonylag csend volt. Nem olyan söröző hangulata volt, sokkal inkább egy meghitt, kevesek által ismert étterem-szerű volt.

Bent három asztalnál ültek, középsulisoknak tűntek, akik együtt töltik a szerda estéjüket, és élvezik az életet. Abban a pillanatban én is élveztem.

A fejemet megszállta sok-sok régi, vagy épp friss emlék, és a hely teljesen olyan hatással volt rám, mintha visszaléphetnék bármely megtörtént, elmúlt emlékembe, és ez tetszett.

Leültünk egy asztalhoz, majd rendeltünk magunknak hamburgert, és sültkrumplit, ezek mellé pedig kólát.

– Mióta jártatok ide? - néztem köre a helyen, majd a velem szemben ülő fiúra.

– Még olyan kilencedikes lehettem Cal-lal, amikor erre mentünk haza, és beugrottunk ide, és azóta sokat jártunk itt. Az utóbbi időben nem annyira - tette hozzá.

– Nekem nagyon bejön a hely – mosolyodtam el, majd beleittam a kólámba, ami időközben megjött.

A rádióban halkan ment Taylor Swift-től az Everything Has Changed, amit talán tavaly augusztusban hallottam utoljára. Nem, szeptember eleje volt, a sulibálban.
– Sejtettem, hogy tetszeni fog. Ezt mondta Lauren is, Ash húga – mondta hátradőlve a széken, a rádióban pedig Olly Murs-től a Troublemaker indult el, nekem pedig az ugrott be, hogy ez a dal mennyire illett volna a Treblemaker-hez, a Tökéletes Hang-ból.

– Értem – küldtem felé egy mosolyt, amit viszonzott.

Olyan fél órát töltöttünk ott, majd elindultunk haza, mert az óra már majdnem 22:49-et jelzett. Az út alatt nem nagyon szólaltunk meg, igazándiból nem tudom, hogy miért. Ennyire béna randipartner lennék? - tettem fel magamnak a kérdést, és lejjebb biggyesztettem az ajkaimat.

Végig azon agyaltam, hogy vajon én lennék ennyire hülye, szerencsétlen, és egyéb más jelzőkkel illethető személyiség, akinek az első randija is katasztrófával végződhet, de végül nem várt dolgokkal fejeződött be.

– Szóval izé, én élveztem a napot – szólaltam meg a házunknál, pont az ajtó előtt, egy halvány mosollyal az arcomon.
– Én is – viszonozta a gesztust Luke, mire megnyugodtam. Annyira csak nem lehetek pocsék randipartner! Vagy csak túl illedelmes. Igen, valószínűleg az utóbbi. - Ha nincs ellenedre, egyszer megismételhetnénk.

És igen, Aida nem akkora csődtömeg, mint várta!
– Az szuper lenne – bólintottam, a mosolyom pedig sokkal nagyobb lett, szóval bátran nevezhettem vigyornak is.

A fülem zúgni kezdett, és a házkulcsot piszkáltam, hátha enyhít valamennyit az egyre jobban előjött idegességemen, ha már az ajkamba harapás nem.

Aztán valami olyan történt, amin szerintem még Luke is meglepődött. Én is, bár azt nem tudom eldönteni, hogy min döbbentem meg a legjobban. Azon, hogy megcsókolt, vagy azon, hogy én pedig visszacsókoltam.

Nyolcadik ok - „Ne legyél már ennyire hímsoviniszta!” /második rész/

Sziasztok! (:

Először is: történet fele! :D (De csak fejezetileg, hosszra nem, még jól távolabb van úgy a fele.)  Mit gondoltok, mi lesz ezután? Elvégre ez a kettéosztott rész egy hatalmas fordulópont volt a történetben, nem mellesleg tudni akarom, mit gondoltok, mi jön (: Várom a véleményeket, sweethearts, sokat jelentene mindenféle-nemű vélemény az írásmódomat/történetet/egyebet illető dologban. (:

x Chloe

Btw még sokáig nem szabadultok ettől a sztoritól ;)

zene
még mindig fangirling görcs van rajtam, ha meghallom :3

Egész életemben nem volt még semmi olyan „említésre méltó döbbenet”, mint abban a pillanatban, amikor veszekedtünk Luke-al. Életemben nem hívtak még el sehova – csajok programok kizárva ebből a szempontból -, úgyhogy nem pont arra számítottam, hogy így történik meg, de megtörtént, visszacsinálni egyikőnk sem tudja, és ha meg is tehetném, nem tenném.

– Rendben. Elmegyek – bólintottam, majd felálltam az asztaltól, ahogy velem egy időben Luke is, és távoztunk. Még hallottam Calum zavarodott hangját, ami így szólt:

– Hát ez meg mi volt?

Magamban jót nevettem ezen, miközben a gondolataim egy része már ott tartott, hogy tudat alatt már ráordítottam Regan-re, olyan hangosan, hogy elhallatszott Angliába, amire Regi egy hívással válaszolt. Félelmetes dolog a telepátia.

– Aidy, nálunk most éjjel van, de fel vagyok pörögve, mit szólnál egy konferenciahíváshoz?

– Jesszus, Regan, a legjobbkor! Húsz perc múlva, idő, mire hazaérek – nyomtam ki a gyors magyarázat után, és elraktam a telefonom, miközben egyre gyorsabban szedtem a lábam, a kezem pedig összefontam a mellkason előtt, lesütöttem a szemem, hogy ne legyen annyira feltűnő az arcomra kiült vigyor.

Amint hazaértem, első dolgom az volt, hogy bekapcsoljam a lap-top-ot, és rohantam le a konyhába, hogy csináljak valami kaját, mivel a nagyiék elmentek valahova, ha jól tudom, két nap múlva jönnek haza.

Szóval a nagy melegszendviccsel a kezemben rohantam fel az emeletre, azzal a szándékkal, hogy amint tudok, beszéljek Regan-nel.

Már megérkezett a hívás, szóval nekemm csak fogadnom kellett.

– Hey ho! - intett bele a kamerába vigyorogva, csepet sem álmosan. Kérdem én: hogy csinálja?

– Szia, izé, szóval, segítened kell, nem tudom, hogyan tudnál, de nagyon elkellene... - hadartam el, Regi pedig közbevágott.

– Hé, lassabban! Mi a helyzet? Ne hadarj, csak vázold fel!

– Izé – vakargattam meg a tarkóm -, jaj, ezt nem ilyen könnyű kimondani!

– Na, lehajtom a képernyőt, és akkor mondd!

– Oké – vártam meg, amíg teljesíti az ígéretét. - Szóval veszekedtünk, mármint Luke-al, mert tudod, kifizette a fagyim. Tudod, hogy nem szeretem, ha kifizetnek helyettem valamit! Aztán a vitánál kijelentette, hogy „menjünk el egy randira”, én meg szóval...

– Várj! Annyira hallgattalak, hogy csak most esik le! Mi az, hogy te nem azonnal értesítettél?!

– Most történt! - vettem magam védelembe, én pedig magamra maradtam, mivel Regan bealudt. Támogatás level Regan.

A nap további részében az interneten böngésztem különböző online regényeket, mivel olvashatnékom volt – természetesen nem híres íróktól, jobb szeretem a „névtelen zseniket”. Jó, ez is egy fura elv, de teljesen normális, ha rólam van szó.

Szóval épp olvasgattam, amikor hívásom érkezett a nagyiéktól, akik a hogylétem felől érdeklődtek.

– Biztos minden rendben? - kérdezte vagy századjára a nagyapa, mire szememet forgatva válaszoltam, hogy „természetesen”. Ezt még elismételtük szintén százszor, majd letette a telefont, én pedig tovább összpontosítottam az internetre.

Megnyitottam egy üres dokumentumot, és gépelni kezdtem bele. Nem tudom, csak hirtelen írhatnékom volt, és muszáj volt írnom valamit. Ilyen nálam viszonylag sűrűn van, szóval ilyen kedvemben marhasokat tudok írni. Egyszer például egész éjjel fent voltam, és olyan tizenhat óra alatt írtam ötven oldalnyit. Ami, ugyebár nem kevés.

Most csak három oldalnyit hoztam össze, szóval bekapcsoltam a tévét, és a plafon felé fordultam, úgy hajtottam le a fejem az ágyamra, ami így kissé lelógott. Már megszoktam, hogy ha rám jön az öt perc, akkor így csinálom, de az nem kellemes, amikor beakad a fejem.

A tévében a monoton női hang sorolta a híreket, és egyéb, számomra egyáltalán fontos dolgokról. Pénzügyi hírek, és társaik...

A mobilom újra megszólalt, ám ezúttal Luke neve volt a kijelzőn, ami miatt kicsit meginogtam. Fel vegyem-e, vagy nem? Vajon miket fog mondani? Lefújja? - Nagy gondolkozásomban fel is vettem a telefont.

– Izé, bocsi, nem figyeltem, nem vettem észre, hogy felvettem – magyarázkodtam azonnal, de szerintem nem is érdekelte annyira a kifogásom.

– Nem baj, csak azt akartam mondani, hogy holnap hétre megyek érted – szólalt meg.

– Oh, értem. Persze – mosolyodtam el. - Mit tervezel, mert az úgy gáz lenne, ha te elegánsan jelennél meg, én pedig egy laza szerelésben...

– Nyugi, nem az én stílusom – nevetett fel. - Akkor neked jó a holnap este hét?

– Persze – bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja, csak a reflex miatt tettem.

– Oké, akkor szia.

– Szia!

Nem tudom miért, de vigyorogva nyomtam ki a telefont, majd hajítottam arrébb, nem törődve azzal, hogy esetleg szét esik. Felesleges az aggódásom, az a mobil egy igazi túlélő.

Tíz fele a napomat egy hideg zuhannyal nyitottam, hogy valamennyire éber legyek, majd a tegnapi maradék pizzával a kezemben leültem a tévé elé, és bámultam az épp akkor adott filmet, a Lol-t. Még nem láttam korábban, de egyszer bőven elég volt.

Lena átjött, mert még tegnap egy telefon alkalmával megbeszéltük a mai délutánt, mert tudta, hogy most, hogy nincsenek itt a nagyszüleim, lehet zajongni.

– Délelőtt találkoztam pár osztálytársammal, és megbeszéltük, hogy holnap moziba megyünk, és mondtam, hogy te is eljöhetnél, mert szerintem jól ki jönnél velük – folytatta a csacsogást, mire felkaptam a fejem (na, nem mintha addig nem figyeltem volna rá).

– Hánykor mentek?

– Hát, a film fél nyolckor kezdődik, de már fél hét előtt elmegyünk, mert ott vesszük a jegyeket, meg be akarunk szerezni valami kaját is... - húzta el a száját, de a végére már mosolyogva magyarázta.

– Oh, izé, én nem érek rá holnap – kezdtem sajnálkozva, és azon törtem magam, hogy ne piruljak el az oka miatt. Azt viszont nem mondtam, hogy össze is jött.

– Hey, miért is nem érsz te rá? - vonta fel a szemöldökét, én pedig tudtam, mire gondol abban a pillanatban. Lebuktam.

– Hát, izé, elhívott egy srác, de nem nagy dolog...

– Viccelsz?! Alig vagy itt másfél hete, és máris randid van! Ez tök izgi! - jött izgalomba a szőkeség, nekem pedig ezt kellett hallgatnom két órán keresztül.