Tizenötödik ok - Kétségek

Sziasztok!:)

Lassan vége a történetnek, konkrétan ez, és még két rész.

Amit most szeretnék még veletek közölni, az az, hogy van ötletem egy pár bloghoz, az egyik ennek a zárása után már rögtön meg is nyílna, ha lenne érdeklődő.:)

Egyelőre ennyi, a kommenteket várom, vagy legalábbis valamilyen véleményt - akár pipában is.

Jó olvasást!

Ölelés,

Chloe

zene

Két hét telt el a koncert estje óta, és megmondom őszintén, ez volt eddigi nyaram legkeményebb két hete. Talán az életemé is.

A koncert másnapján végre meglátogattam a közösségi oldalakat, ahol hatalmas volt a káosz. Millió értesítés, millió üzenet, millió ismerősnek jelölés.

Az értesítésekkel nem törődtem, egyből az üzenetekhez mentem. Szerencsére már be volt állítva, hogy csak az ismerősök ismerőse tudjanak küldeni, de így sem kíméltek.

Regan üzenete volt a legfrissebb, szóval először azt csekkoltam:

Regan Halltzer: URAMISTEN, AIDA, MIÉRT NEM MONDTAD, HOGY MI VOLT?

Azt hiszem, csak végignézte még a csetelés után.

Nem volt online, és mivel nem akartam beszélgetésbe keveredni kábé senkivel, ezért offline-ra váltottam, és úgy válaszoltam neki.

Aida Laughen: Teljesen elfelejtettem, bocsi. Majd beszélünk, ne haragudj. Azt hiszem, most elég nagy káoszban vagyok.

Végiggörgettem, és láttam, hogy a húgom, és pár barátja is üzent:

Ashlyn Ashy Laughen: Aida!!! Miért látlak egy koncerten a színpadon???

Lina Smith: Miért hívott ki a BACKSTAGE-ből LUKE??? Mit kerestél ott???

(Persze, az én anyámat, hogy ott voltam a barátom koncertjén.)

Hannah Morgan: Laughen! Mi a francokat kerestél te egy színpadon Luke Hemmings-szel?

(Igen, ennyi közös van benne Chelsea-vel. Merthogy tesvérek.)

Ezen kívül még nagyjából száz (! - komolyan, nem viccelek) üzenetet kaptam, hasonló címszavakkal, amik elolvasását mellőztem, és válaszoltam Ash-nek.

Aida Laughen: Neked is szia, Ashlyn. Hogy-hogy láttad, és kérlek mondd, hogy nem mondtad anyáéknak?! Egyébként mi van otthon? Nem hívtatok mostanában, én sem, de csak mert nem tudom mindig, hogy nálatok hogy van az idő. És mi a helyzet Lana-ékkal? Nem láttam, hogy írtak volna. :( vagy Regan-nel akartak tegnap üzenni?  (Ezt később kitöröltem, én is rá tudok kérdezni.) Majd írj, ha fent leszek, válaszolok.

Alig zártam be a cset ablakot, felugrott Regan-é, szóval beszélgetni kezdtünk.

Regan Halltzer: Na, végre, hogy vagy! Nincs harag, de jó lett volna, ha nem mástól tudom meg. De hanyagoljuk. Milyen volt?

Aida Laughen: Mármint mi?

Regan Halltzer: A koncert, és hogy konkrétan szerenádot kaptál, észlény.

Aida Laughen: Ezt nem olyan könnyű kifejezni szavakkal. (:

Regan Halltzer: Azok a beteg mélyenszántó gondolataid...

Aida Laughen: Bocs, művészlélek vagyok. :D

Regan Halltzer: Ja, aha, nem :P

Aida Laughen: Mi a helyzet Lana-ékkal? Nem is írnak :(

Regan Halltzer: Nagyjából? Semmi. Már akartak írni, meg hívni is, de nem tudták, hogy van ez az időzóna-dolog, meg nem akartak zavarni.

Aida Laughen: Hát ez mekkora hülyeség. :D

Regan Halltzer: Ezt mondom én is nekik... :DD

Aida Laughen: Jólvan, értelek.

Regan Halltzer: És hányan kezdtek zaklatni? Tudod, a barátod egy híresség, gondolom te is az vagy mostantól. :DD

Aida Laughen: Menj a fenébe! :D Hát, páran „megtaláltak”, és nem igazán kíméltek. És akkor nem néztem még a Twitterem...

Regan Halltzer: Tegyél rá magasról, tiltsd le őket, azt' kész

Aida Laughen: Te aztán lényegre törő vagy.

Regan Halltzer: Na, de most mit idegesítsenek? Ígyis-úgyis lesznek utálóid, most mit tudsz neki csinálni??

Aida Laughen: Kösz ezt a biztató beszédet... Már felkészített tegnap erre Perrie, meg El, nem volt szükség újabb beszédre.

Regan Halltzer: TE MÉGIS MIKOR TALÁLKOZTÁL PERRIE-VEL ÉS ELEANOR-RAL?

Aida Laughen: Huppsz...

Regan Halltzer: AIDAAAA!

Aida Laughen: Beakadt a Caps Lock? :D

Regan Halltzer: Barom. :D De mikor, és mégis hogy. És én miért nem voltam ott?

Aida Laughen: Azt te tudod. :P De igen, tudod, hogy jóban vannak az 1D-s srácokkal...

Regan Halltzer: Te velük is találkoztál?

Aida Laughen: Ha igent mondok, megölsz?

Regan Halltzer: De még mennyire, hogy!

Aida Laughen: Akkor nem.

Regan Halltzer: Nahogy menj a fenébe!

Igen, ilyen egy beszélgetés Regan Nora Halltzer-rel. Tapsot neki!

Szóval még fél órát tárgyaltunk erről, és miután végképp elegem lett ezekből a beszólásokból, hagytam a társalgást, és egy gyors köszönés után kiléptem. Komolyan, imádom Regit, de a fejfájást hozza rám.

És igaza lett végül is mindenkinek, aki azt mondta, hogy nem lesz könnyű.

Az elmúlt két hétben már – szerintem – minden 5SOSFam tag tudta, hogy Luke-al hivatalosan is járunk, épp nem volt megdöbbentő, amikor megláttam pár lányt néha-néha, hogy engem vizslatnak. Többségük nem a legkedvesebb vicsorral, de voltak, akik igazán kedvesen köszöntek az utcán (!), és barátságosaknak tűntek.

A közösségi oldalak többségéről töröltem magam, csak a Twittert hagytam meg, és a Facebook-ot, de az Instámat, Tumblr-ömet, és ezeket töröltem. Ja, meg a Wattpadom is maradt, de az is csak azért, mert álnévvel vagyok fent (ami a borzasztó kreatív Deana H. név lenne).

Szerencsére ott nem ér zaklatás, a Facebook-on egyre kevesebben írnak, de a Twittert sehogy sem úszom meg.

Ott van, hogy naponta több száz értesítőm van, és sokan üzengetnek nekem a falamra. Privátban csak páran írtak, ott legalább volt közöttük kedves megjegyzés is. Még jó, hogy csak kevés embert követek. Meg azért kétségtelen, hogy amikor „ismert” Twittert akartam, nem pont erre céloztam.

Lena ma is átjött, hogy befejezzük az éppen nézett sorozatunk, a The Fosters-t.

Késő délutánig néztük, majd hat óra fele felvetettük az ötletet, hogy menjünk el jégkásázni, és közben beszéljük meg, hogy holnap mit fogunk csinálni, mivel a fiúk is a stúdióban lesznek.

– Szóval, voltál már ennél a szakasznál fürdeni? - intett Lena az említett szakasz felé, ahol sétáltunk.

– Még nem is fürödtem az óceánban – röhögtem fel, mire Lena elkerekedett szemekkel nézett rám.

– Ugye te most hülyéskedsz? Az első dolog, amit itt az emberek csinálnak, hogy fürödnek!

– Hát, én inkább idegen srácokkal vitettem magam haza – forgattam meg a szemem mosolyogva.

– Látszik is rajtad – lökött meg játékosan, és újat szürcsölt az epres jégkásájából. - Izé... mikor mész haza? - kérdezte halkan.

És addig eszembe se jutott.

Nemsoká megyek haza.

– Öhm... december 20.-án – feleltem szinte suttogva.

– Addig pontosan két hét van hátra – szontyolodott el.

– Tudom.

– Hiányozni fogunk? - fordult felém, és leálltunk a sétával.

– Ne kérdezz nyilvánvalót, oké? Persze, hogy hiányozni fogtok – öleltem magamhoz. - Várj, nem is fogtok, mert magammal viszlek – jutott eszembe ez a „zseniális” gondolat, amin elnevette magát. - Ne röhögj, komolyan mondtam.

– Azt hiszed, magamtól nem mennék? - vihogott. - Szívesen megismerném Regan-t, Emmát, és Lana-t.

– Ők is téged, ebben biztos vagyok – mosolyodtam el.

Az egész éjjelem gondolkozással töltöttem. Egyszerűen nem tudtam mást csinálni, mint gondolkozni.

Először is azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha visszamegyek Angliába. Mindenképp káosz. Ott már mindenki tudja – ahol máshol is –, hogy Luke-al járok, akivel nem mellesleg valószínűleg szakítani fogunk, amiért elköltözöm, és ugye ha hazamegyek, még a távkapcsolat sem működhetne, mert ha anyáék erről a kis „afféromról” tudomást szereznek, tuti eltiltanak mindenféle kommunikációs eszköztől – ami a laptopot jelenti -, és esélyes sem lenne arra, hogy beszéljek Luke-al, vagy bárkivel. Meg ha mégsem így lenne, akkor a telefonom vennék el, ami sokkal rosszabb, egy szemetebb verzióban pedig mindkettőt elvennék. És a társalgás köztünk nem is létezne, ugyanis hiába tanultam a sípjeleneket cserkész-koromban, semmi sem maradt meg, morzézni, meg füstjeleket küldeni sem tudok, szóval maradt a csendes kesergés erre az esetre.

Hajnal hat fele már tényleg nem tudtam mit csinálni, ezért Lana-t felhívtam, abban reménykedve, hogy ráér, én nem zavarom semmiben. Nálunk dél körül lehetett, ha jól számoltam, szóval maximum az ebédjüket szakítottam meg.

A fülemnél hallottam, hogy felvette, de nem szólt bele, egy Union J dal ütemeit hallgattam nagyjából tíz másodpercig, mire feleszmélt, és beleszólt.

– Jaj, bocsi, elbambultam.

– Semmi – kuncogtam. - Öhm... nem zavarok?

– Miért is tennéd? - kérdezett vissza.

– Nem tudom, kérdeztem. Csak úúúgy – nevettem fel. - Kérdezhetek valamit?

– Persze. - Szinte tudtam, hogy a szemöldökét ráncolja.

– Mennyire... khm... „terjedt el”, hogy én...

– Eléggé – szólt közbe Lana. - Nagyjából mindenki tudja. A szüleid meg nem, azt hiszem, mert Ash nem szólt róla, meg a szüleid tudod, hogy nem néznek ilyeneket. Engem is mondjuk anyáék tájékoztattak.

– Honnan tudnak róla a szüleid? - vágtam közbe, mert komolyan nem tudtam, honnan tudhatják.

– Van olyan, hogy internet, és anya mániája az MTV-nek, ahol szoktak leadni „sztárhíreket” - magyarázta, mire elgondolkozva bólintottam. Ezt mondjuk tudtam Lana anyukájáról. Egyszer, mikor ott aludtunk, volt, hogy szinte elküldött minket a tévétől, mert a Music Channel-en ment valami műsor. Meg hát nincs is sok különbség köztük (17 év évesen szülte Lana-t az anyukája, azt hiszem), szóval ez valamilyen szinten érthető.

– Ja, aha – bólintottam. - Szóvaaal... mi a helyzet veletek? Hallottam, hogy hívni akartatok – mosolyodtam el.

– Igen, de nem tudtuk, mikor van nálatok éjjel, meg nappal, szóval...

– Hívhattatok volna, túléltem volna, ha fel kell kelnem – kuncogtam, és éreztem, hogy Lana is elmosolyodott.

– Majd legközelebb – ígérte.

– Hamar legyen, te nőszemély!

– Aha, hogyne – vihogott. - Emma csinált tetoválást.

– Komolyan? - Emmából nem néztem volna ki ezt. Elvégre ő, aki olyan, mintha Csillámföldön élne, majd az őszerinte „hozzám hasonló rockerfajzatok (?) szoktak ilyet csinálni, és nem áll be a sorba”. Na, megtört a jég!

– Aha! - lelkesedett.

Így történt az, hogy legalább húsz percre (azt hiszem, a telefonszámlával lesz egy kis bajunk) legalább megfeledkeztem a gondjaimról, és végre nem azzal foglalkoztam, hogy vajon mennyi utálóm lehet, elvégre ha vannak igaz, és jó barátaim, akkor nem vagyok egyedül.

Másnap Lena-val „dömpingeltünk”, és arról beszélgettünk, hogy mennyire gáz az egyenruhája, mert itt Ausztráliában már útbanvan az iskola, szóval Lena sincs kímélve.

– De most komolyan, nézz rám! Mintha annak a hülye könyvnek a borítójáról szalajtottak volna! - mutatott a skót-szoknyás egyenruhájára, amin elnevettem magam.

– Az Ally Carter-könyvekre gondolsz? - Igen, Aida a lényegre tapintott ezalkalommal is.

– Igen! De most nézz rám! - állított maga elé.

– Nem annyira gáz, nyugi! Legalább nincs megítélés a ruhák miatt – vontam meg a vállam.

– Lehet, de láttad szegény Tracy-t, hogy áll rajta? Csodálkodom, hogy nem panaszkodott még! - hadonászott össze-vissza.

– Egy: nem tudom ki az a Tracy. Kettő: tovább léphetnénk? De szó szerint is – utaltam arra, hogy egy helyben álltunk. Lena elnevette magát, majd karöltve folytattuk az utunkat.

– Mellesleg... a héten elmegyünk majd fürdeni? Elvégre még nem voltál? - mosolygott sunyin Lena, amin elnevettem magam.

– Megegyeztünk – bólintottam. - Ketten, vagy jöjjenek a csajok is?

– Én egészen másra gondoltam – vigyorodott el jobban, ha ez lehetséges, én pedig nem tudtam, mire készül, de sejtettem, hogy valami „felejthetetlenre”.

*

Lena ismertette velem, hogy szombaton mind megyünk a partra, mert van egy szakasz, amit csak ők használnak, pedig szerinte az a legjobb egész Sydney-ben.

Így mentünk hatan, mind-mind más stílusú fürdőruhában (nekem Ramones-es törülközőm. Igen, Gwen irigykedett miatta kicsit), de ugyanazzal a vigyorral az arcunkon mentünk a partra.

– Várjatok, tegyük le a cuccunk, aztán váltsunk át Cher Llyod klipp-feelingbe – szólalt meg Isobell, Vivian pedig felnevetett. Mi Lena-val egymás mellé helyezkedtünk, majd leraktuk a táskáink a törülközőkre, és megálltunk egymás mellett a parton.

– Stop! - futott vissza Mariana, és megfogta a telefonját, nyomkodott rajta keveset, és elindult rajta Cher Lloyd-tól az Oath.

– Te most szórakozol? - néztem rá vihogva, és mellénk lépett Mariana.

– Most! - kiáltotta Lena, és Vivian egyszerre, majd egyszerre futottunk a víz felé.

– Uramisten, ez hideeeg! - visította Gwen, és ott tipegett a tengervízben. Vivian mögé lépett, és a segítségemmel fellöktük a hisztériázó lányt, amit egy összeröhögéssel, és egy pacsival reagáltunk le.

Tíz perccel később a Mariana telefonjából szóló dalokra buliztunk a vízben. Felváltva szóltak a legnépszerűbb, és legismertebb dalok, mint Justin Bieber-től a Boyfriend, vagy a szintén nagy népszerűségnek örvendő One Direction szám, a What Makes You Beautiful.

Épp Vivian nyakában üvöltöttem a Timber-t, amikor megcsörrent a telefonom (maximumon volt, szóval simán elnyomta a zenét az Amnesia, amit még a koncert után állítottam be Luke-nak, hogyha hív, ez szólj), úgyhogy leurgottam Vivről, és megrohamoztam a partot.

– Csak nem Rómeó az? - sóhajtotta Gwen, de elnevette magát.

– Nanáhogy Rómeó – bólintott Lena.

– Hé, hallak titeket! - szóltam vissza röhögve, miközben a telefonomat kerestem a táskámban. Sikeresen kihalásztam (ironikus, hogy az ócánnál vagyunk, és „kihalásztam”), és figyelmen kívül hagyva, hogy a csajok csacsognak, felvettem.

– Szia! - szóltam bele, és mosolyogva terültem el a törülközőmön.

– Hogy-hogy nem vagy otthon?

– A csajokkal lejöttünk a partra. Tudod, Lena, Gwen, és még pár lány – magyaráztam, és megigazítottam a bikinifelsőm.

– Ja, értem. Azt hittem, épp filmezel.

– Úgy is lett volna – kuncogtam. - Izé, egyedül vagy?

– Nem, a skacok a kocsiban várnak – mondta elgondolkozva. - Miért is?

– Várj egy kicsit – szóltam bele, és épp hajoltam volna fel, ha nem jön Vivian, és önt le két liter tengervízzel.

– Vivian Grey, most véged! - ordítottam. Futni kezdtem utána, de csak a csajokig, mert nekem így is a rekordom három méter körül van, ami a futást illeti. - Öhm... csatlakozhat hozzánk négy fiú?

– Fiúk? - kapta fel a fejét Mariana. - Helyesek? Van barátnőjük?

– Csak egyiküknek – legyintett helyettem Lena.

– Akkor jöhetnek – bólogatott Mariana.

– Szuper – mosolyodtam el. Visszasiettem a mobilomhoz, és beleszóltam. - Vagy?

– Ja, mondtad, hogy „várjak egy kicsit” - nevetett fel. - És miért is...?

– Van kedvetek fürdeni? - vontam fel a szemöldököm.

A vízben hülyéskedve beszélgettünk arról, hogy melyik szám jó, ami megy Mariana telójából.

– Ú, ez tök jó! - sipította Isobell a Talk Dirty-nél, és elkezdett rá táncolni, mint egy elmebeteg. Ehhez persze nekünk is csatlakozni kellett.

Javában táncoltunk, amikor véletlen a part felé néztem, és első reakcióként felkiáltottam, miszerint „megjötteeek!”.

Odafutottam (úgy-ahogy, a homokon-futás nem egy élvezhető dolog), és vigyorogva megöleltem mindannyiójukat.

– Te meg mit szívtál? - vihogott Mikey, látva a felpörgött énem.

– Rámragadt a jókedv, és épp táncoltunk a vízben – legyintettem. - Szóval? Jöttök?

– Ezért hívtál, nem? - mosolygott Luke, és kezeit a válla köre rajta, és elindultunk a víz felé, ahol a lányok már kiszúrták. Lena és Gwen mosolyogva integettek, Isobell Vivian nyakában ülve nézett minket, Mariana pedig... fangirlingelt. Igen, ez a megfelelő szó.

– Csajok, ők itt Luke, Mikey, Ashton, és Calum, srácok, ők pedig Lena, akit már ismertek, Gwen, Isobell, Mariana, és Vivian – mutogattam össze-vissza.

Nem telt bele fél percbe, már a vízben voltunk, és hülyültünk. Eleinte a csajok kezdtek beszélgetni a fiúkkal (Mariana totál felpörgött, olyannyira, hogy konkrétan rákérdezett, hogy elájulhat-e), aztán meg kakasoztunk. Én Luke nyakában ültem, a többiek pedig így oszlottak el: Mikey-Lena, Cal-Isobell, Ash-Mariana, és Vivian-Gwen. És nem csoda, de Mariana-ék nyertek, amit ki lehetett volna találni. Ash alapveten ugye erős (a sok dobolás, gondolom), meg Mariana szerintem az istenért sem engedte volna el, kiélvezte a helyzetet.

A telefonból még mindig szólt a zene, amikor átváltott a Green Day American Idiot-jára.

– Kié ez a mobil? - nézett fel Mikey.

– Az enyém. Átkapcsolhatom...

– Viccelsz? Végre valaki, aki jó ízléssel rendelkezik – vágta rá, mire Mariana belepirult a bókba.

Így ment ez még vagy két órán át (mármint a fürdés, nem a párbeszéd. Az úgy „kicsit” hosszú lenne), és már kezdtük megunni, úgyhogy egyre többen mentek ki a homokba.

– Jól szétázott a bőröm – néztem a tenyeremre, ami tiszta ráncos volt. - Jössz ki te is, vagy maradsz? - pillantottam Luke-ra. - Figyelsz? - lóbáltam a kezem, de nem reagált, ezért gondoltam, akkor kimegyek, majd legfeljebb jön utánam. Na, de abba nem gondoltam bele, hogy mi van, ha visszaránt, mert ez történt. - Ez most mire volt jó?

– Nem tudom, érdekelt a reakciód – vonta meg a vállát, mire eltátottam a számat, és az arcába fröcsköltem egy adag vizet. - Ha te így, én is – vonta meg a vállát rájátszva a szerepére, majd hasonlóan hozzám, ő is elkezdett fröcskölni. Az volt a különbség, hogy ő dupla-adagot adott vissza.

– Hagyd abba! - szóltam rá, de magam sem hagytam volna, szóval megállás nélkül csapkodtuk a másikra a vizet. És egyre többet.

– Nem hagyom – makacskodott. Na, nekem több se kellett, két kézzel kezdtem csapkodni a vizet felé, amíg éreztem, hogy engem is ér. Igaz, én hagytam abba már, mert szinte teljesen elzsibbadt a kezem. - Na, most kárpótlást kérek.

– Mégis mire fel? - döbbentem le, és eltátott szájjal néztem rá. - Te kezded!

Igen, szóval Aida újra ovis életét éli.

– Te meg folytattad – utánozta a lányos hanglejtésem, miközben mosolyogva megforgatta a szemét.

– Naaa – nyújtottam el, de nem bírtam komoly maradni. - Mi a „kárpótlás”? És miért is?

– A hajam közül egy óráig csináltam – mutatott a szétázott fejére. - Ami most nem látszik meg rajta.

– Kellett neked merülni – jegyeztem meg mosolyogva.

– Részletkérdés – vigyorgott. - És egy csók.

– Csak egy? Egyéb kikötés, Mr. Hemmings?

– Nem, nincs Miss Laughen – rázta a fejét elgondolkodva, amin elnevettem magam.

Közelebb hajoltam, végül ő csókolt meg. Akkor még nem is sejtettem, hogy mire készül.

Mivel oldalasan álltam, nem vettem észre, hogy a másik kezével a lábamhoz nyúl, és hirtelen felkapott, engem pedig elfogott a sikítás.

– Jesszusom, tegyél le! Nem viccelek, Luke, azonnal! - ordítoztam, miközben hol a vizet, hol Luke-ot néztem. A partra nézve láttam, hogy mindenki minket figyel, és röhög. - Komolyan, tegyél le! Nem tudok úszni!

– És mikor találtad ki? - Kicsit engedett a fogáson, én pedig reflexből erősebben kapaszkodtam a nyakába.

– Nem viccelek, tényleg – hadartam, de amikor már éreztem, hogy víz éri a hátam, bepánikoltam. - Luke, mennyire jöttél te be? Komolyan, menjünk már közelebb a parthoz...

– El ne hidd már, hogy annyira bevinnélek – nevetett ki, majd kinyújtózott, én pedig már kicsit sem éreztem a vizet.

– Halálra rémisztettél! - vágtam egyet a hátára. - Na, vigyél ki.

– Megnyugodsz?

– Ha kiviszel, igen – vágtam rá gondolkozás nélkül.

Végül még pár perces győzködés után elértem, hogy ne dobjon közvetlen a vízbe, és ne is vigyen vissza a mélyebb részhez, szóval épségben, egy kisebb sokk után kijutottunk.

– Ti meg jót röhögtetek a kínomon, mi? - fordultam a fiúk felé, akik nagyokat bólogattak.

– Jobb műsor volt, mint a Valleys – vihogott Ash, én pedig sértődötten kerestem meg a helyem, ami Lena mellett volt.

– Nagynak érzem a lábam – nyújtóztam ki, és elterültem. Becsukott szemmel sütkéreztem, nagyjából fél percet, amikor is Isobell felajánlotta, hogy Felelsz vagy mersz?-ezzünk. Mindenki belement, és időközben kerítettünk egy üveget is, és közös döntés alapján Bell, pörgetett, mivel övé volt az ötlet.

Már hárman kiestek, de még nem jutottam sorra. Vivian, Isobell, és Gwen felváltva néztek össze, és rajtunk röhögtek, amikor valami idióta feladatot adta ki a másiknak.

Amikor Calum volt a soros, Ashton-t „pörgette”. Cal gonoszan elvigyorodott, mi pedig felváltva néztünk rájuk.

– Megvan – dörzsölte össze ördögien Cal a kezét. - Menj be a vízbe, és vedd le a gatyád.

– Ennyi? - huppant fel az említett. Miközben a víz felé igyekezett, Calum még utánakiabált, hogy emelje fel, mert nem fog neki hinni. Ötven méternyit mehetett be, de mi már szakadtunk a röhögéstől. És ez csak fokozódott, amikor kiemelte a vízből a gatyáját. - Megfelel? - ordította Calum-nak. Ő válaszképp egy „lájkot” mutatott, majd Ash visszavette a gatyáját, és vissza is jött.

Voltak még ilyenek, engem azzal a „mersz”-el ejtettek ki, hogy nyaljam végig Lena lábát (pfúj!).

Az egészet Mikey nyerte, nem is értem, hogy bírt annyi idiótaságot megcsinálni.

Nyolc fele úgy gondoltuk, ideje lenne már hazaindulni, szóval miután teljesen megszáradtunk, és lemostuk a lábunkról a homokot, utána pedig külön-külön indultunk.

A fiúk mentek kocsival, mi pedig a lányok három csoportban mentünk tovább: Vivian és Isobell, Mariana egyedül, és én pedig Lena-val, és Gwen-nel mentem, hiszen mi majdnem ugyanott lakunk. Igaz először el akartuk kísérni Mariana-t is, de nem hagyta, hogy miatta kerüljünk, szóval hárman mentünk.

– Ezt meg lehetne ismételni – sóhajtottam elmosolyodva.

– Ja, szerintem is – bólogatott Gwen, és Lena is egyetértően csóválta a fejét.

– Csinálhatnánk majd olyat is, mint a gólyatáborban – nézett Gwen-re Lena, és összenevettek az emlék hatására.

– Miről maradtam le? - vigyorogtam kínosan, mert rossz volt, hogy nem tudtam, miről megy a szóbeszéd.

– Ja, bocsi. Öhm, még kilencedikben egyszer kiszöktünk éjjel a partra, és „jammeltünk” - vázolta fel a helyzetet.

– Ó, értem.

– De nagyon jó volt, kár, hogy nem voltál már akkor is itt – nézett rám, és elvigyorodva átkarolt a nyakamnál egy csonka-ölelés erejéig.

Egy-egy ölelés kíséretében elköszöntem a lányoktól, amikor a nagyiékhoz értünk, és halkan bementem a házba. A nagyiék már javában aludtak, szóval a nyáron már sokadjára alkalmaztam nindzsa-tudásom, és felsiettem a szobámba. A laptopom is bekapcsoltam, és vártam, hogy betöltsön a Twitter-em, hogy megnézzem, üzent-e valaki. Mostanában ott csetelek Lili-vel, a külföldi ismerősömmel, aki elvileg Angliába költözik, szóval találkozni is tudnánk. Ez az egyetlen pozitívum abban, hogy visszamegyek.

De én nem akarok visszamenni!

A gondolataimmal való veszekedés alatt szétnéztem a közösségi oldalakon, begépeltem egy részt a One Year-be, és válaszoltam Regan-nek, és Lili-nek. És ez beletelt körülbelül egy óra. Igen, a gondolataim meglehetősen lefoglaltak.

Reggel megint nyúzottan ébredtem, szóval kimásztam az ágyamból, és a naptárra pillantva láttam, láttam, hogy egy nappal kevesebb ideig leszek itt. És ebbe fáj belegondolni. Még mindig.

A napot a nagyszüleimmel töltöttem, mert őszintén szégyellem magam, hogy hozzájuk jöttem, de eddig a nyár 90%-át mással töltöttem.

Szóval délelőtt segítettem főzni, csináltam egy amolyan „anya tanította-féle, speckó” kaját, amit végül is nem olyan hamar készítettem el, mint amennyire számítottam, de még bőven kezdő „szakács” vagyok, és a specielitásom is a melegszendvics. Tehát... nem pont egy konyhatündér vagyok, azt hiszem.

Délután a nagyapával tévéztem (olyan ősrégi adókat néztünk, amiket körülbelül a 18. században néztek az emberek), aztán pedig sakkoztunk. Komolyan, ott kezdtem átgondolni az életem.

Este pizsiben mászkáltam a szobámban, és nagyjából ott tartottam gondolatban, hogy nem az lesz a végén, hogy magammal viszem a barátaim Angliába, hanem én nem megyek haza.

Ez a gondolat menet szépen is hangzott, és egy pillanatra el hittem, hogy talán belemennének a szüleim. Csakhogy nem álomvilágban élek, és nem nem cukoruniverzumban, hanem a Földön.

Hirtelen felindulásból megfogtam a telefonom, felhívtam anyát, és amint felvette, ezt mondtam:

– Itt akarok maradni. Itt, Sydney-ben.

Tizennegyedik ok - Koncert /második rész/

Sziasztok!:)

Ismét itt egy rész, ismét vasárnap, de megállapodtunk - hétvégente, nem szombatonként! :D

Ami azt illeti, lassan vége a történetnek, és érdekelne, hogy mit vártok befejezésképp - boldog vagy kevésbé boldog vége legyen? Mit gondoltok a második évad lehetőségéről?

Az viszont nem tudom, milyen hosszú lenne, ha lenne. :D

Várom a véleményeket, jó olvasást! <3

Ölelés, Chloe

zene

A reflekorok fénye egyenesen a szemembe „mentek”, én pedig a vakulás szélén álltam.

A rajongók egy pillanatra elhallgattak, látva, hogy egy lány, avagy én, a backstage-ból jön ki – gondolom nem vártak sem rám, sem senkire. Hát, őszintén, erre én sem vártam.

A legtöbbünknek hamar feltűnt, hogy a kezünk össze van kulcsolva, ugyanis a nagy ordítozásokból annyit értettem ki, hogy „kéééz”, tehát le tudtam következtetni.

Aztán az egész őrület volt.

A másik három lány sokkos állapotba került, én hozzájuk hasonlóan csak vigyorogni tudtam, és elpirulni, de azt olyan „agyonérett paradicsom”-féle szintre emeltem.

Végül két perccel később, amikor hozzászoktunk ehhez a helyzethez, elkezdték a fiúk a dalt.

A gesztenyebarna hajú lány Calum és köztem ült, Luke és Mikey között egy szőkeség, és Ashtonnak pedig egy fekete hajú lánnyal kellett lennie, úgymond.

A fiúk elkezdtek gitározni, és lassan Calum is elkezdett énekelni. Az egész annyira abszurd volt. Mármint... pont én? Komolyan?

Az egész mindössze öt perc lehetett, de nem túlzok, ez volt eddigi életem legszebb öt percre. Az, hogy akárhányszor elkezdett Luke énekelni, mindig rám nézett, fantasztikus volt. Alapvetően a szöveg az, ami igazán meg tud siratni, de nyilvánosan nem jó megoldás. De nem mondom, a fenébe is, megkönnyeztem. Jobban bírtam, mint a többi lány, akik szinte zokogtak, annyira örültek ennek az egésznek. És tudják értékelni, nekem meg egy pillanatra lelkiismeret-furdalásom lett, látva a több ezer lányt, akik közül egy jöhetett volna helyettem.

De oka volt annak, hogy Luke engem választott, minden értelemben.

És annak is, hogy ha valami ilyesmit csinál egy fiú, elérzékenyülök, és jó tudni, hogy ezt nem a 3D hatás miatt élhettem át.

A hangszerek elhallgattak, vége lett a dalnak, valamint annak a bizonyos csendnek. A lányok könnyezve ölelték meg a fiúkat, és próbálták magukat valamennyire rendben hozni, tekintve, hogy a vakuk csak úgy villogtak. Ezt persze nem láttam, csak a felnyújtott karokból következtettem, elvégre a reflektor olyan szinten sértette a retinám, hogy tényleg fenn állt a vakulás veszélye.

A székek lassan lekerültek, Ashton cajonját is elvitték, úgyhogy még egy-egy gyors ölelésre maradt idő, így még a lányok gyors odamentek kedvenceikhez.

Mielőtt leindultam volna, Luke magához húzott egy ölelésre, amit egyből elfogadtam.

– Remélem azért te nem akarsz elhagyni – jegyezte meg halkan, mire elnevettem magam.

– Egy ilyen után esélyed sem lesz szabadulni tőlem – motyogtam a vállába, majd elhúzódtunk egymástól.

Fogtuk egymás kezét, és komolyan, tényleg olyan volt, mint egy film romantikus pillanata. És egy pillanatra azt is hittem, hogy Luke megcsókol, de a várt helyett egy arcra puszit kaptam.

– A pletykalaposok majd intézkedhetnek. - Tudta, hogy mire gondolok, ezért hitetlenül megráztam a fejem.

A rajongók egy része sikítozni kezdett, a másik fele csak döbbenten nézett főképp minket, amikor lesett: nekem le kéne innen mennem, elvégre egy koncert közben vannak!

Egy gyors mosoly után lekocogtam a színpadról, ahol a lányok vártak, totál felpörögve. És Lena is! Ott volt!

– Nézd már, a kis mázlistát! - cukkolt a szőkeség, én pedig még a könnyeimmel küszködve reagáltam ezt le. - Meglepett, mi?

– Nagyon – nyögtem ki, ami először az eszembe jutott. - Huh – fújtam ki a levegőt.

– Aida, ez eléggé megviselhetett, persze a jobb értelemben – jegyezte meg Eleanor, még mindig mosolyogva.

– Ilyet se csinálna értem, és nekem senki – mondtam ki a puszta tényt, és ezek után csak vigyorogni tudtam a történeteken.

Hátrafordultam, mivel hallottam, hogy Luke újra a mikrofonba szólt. Azt mondta, hogy van itt valaki, akinek ajánlja a dalt, mert nélküle elveszett lenne. És belekezdtek a Lost Boy-ba. Már mindenki tudta, hogy kire gondolhat, figyelembe véve az előző szám alatt történeteket.

– De azért csak egyet mondok neked – szólalt meg Perrie. - Holnaptól már sokkal nehezebb lesz.

– Ha ezt a sokkhatást túlélte, azt is túl fogja – kuncogott Lena halkan.

– Miatta ki is fogom – vágtam rá magabiztosan.

A fiúk közben már elkezdték a koncert utolsó dalát, amit végig vigyorogtam.

Én még a pár perce történt kis szereplésem hatása alatt voltam, de annyira viszont magamnál voltam, hogy észrevegyem, Luke elég sokszor, pillant rám fél szemmel, és olyankor, amikor össze is találkozott tekintetünk, elmosolyodott.

Alig köszöntek el a rajongóktól a fiúk, már készen voltam arra, hogy elvetemült módjára letámadom Luke-ot, amire szerintem számított, mert csak egy kicsit dőltünk el, amikor nekivágódtam a mellkasának.

– Azt hiszem, most vagy nagyon örülsz, vagy rohamod van – bökte ki rám pillantva. - Én jobban örülnék az elsőnek.

– És eltaláltad – vigyorogtam. - Köszönöm – suttogtam, mire egy halvány mosoly szökött arcára. - Még sose senki sem tett hasonlót, de tényleg. És nem csak azért, mert te vagy az első híresség barátom. Meg úgy általában – tette hozzá a miheztartás végett.

– És „paráztál” a sok embertől? - kötekedett egy kicsit, mire a vállába bokszoltam.

– Nem – nyújtottam a nyelvem, erre ő egy amolyan „leharapom” mozdulattal reagált. És majdnem meg is történt, mellesleg.

– Hát akkor holnap fogsz. - Köszönöm, erre volt szükségem.

– Ezek a biztató szavak, amiket irányomba intéztél, olyan meghatóak – sóhajtottam. - Persze előző mondatom fő támogatója az irónia volt – egészítettem ki, mire felnevetett.

– Értem, Miss Irónia. A szokásos „backstage-party” után elmegyünk valahova? - vetette fel az ötletet, mire átváltottam egy fél percre a várj-most-épp-a-válaszon-gondolkozok nézésemre.

– Jól hangzik – bólintottam. - Egyébként mit takar a „backstage-party”?

– Az öltözőben dobáljuk egymást a megmaradt kajával – vonta meg a vállát, mire elég fura fejjel meredtem rá. - Mi az? - értetlenkedett.

– Ezt még meg kell szoknom – néztem előre drámaian, és elindultunk a többiek irányába.

Éjfél körül végre elindultunk, de bennem már az álmosság kezdett előjönni, de próbáltam elnyomni, annak érdekében, hogy egy kicsit még fent legyek.

A lányoktól amolyan „lányosan érzelmes” búcsút vettünk, és büszkén kijelenthetem, hogy gazdagodtam három telefonszámmal. És ha erről hallani fog Regan, tuti ki akad – a jobbik értelemben. Lena már fél órája távozott, szóval csak mi maradtunk ott a legvégén.

Némely fan eléggé szúrós szemmel méregetett, mit mondjak, de voltak közöttük kedvesebbek is, akikkel nagyon jól kijöttem. A színpadra felhívott lányoknak is volt belépőjük, szóval velük még beszélni is tudtam, ők is a normálisabb fanok közé tartoztak. Lisa meg is jegyezte, hogy „jól mutatunk Luke-al, és nem valami béna csajt fogott ki”, amin jót nevettünk a végén.

Szóval visszatérve a dolgokra...

A fotózkodás/aláírás-szerzés/ölelgetés/fangirlingelés után mindenki ment a maga útjára, mindenki más fele.

Bepattantam Luke mellé a kocsiba (és kifejezetten jó érzés volt végre az anyósülésen ülni, mert amikor a szüleimmel mentünk valahova, anya sosem adta át a helyét – és ez most egy olyan gyerekes kijelentésnek hangzott), és elindultunk. Azt először nem tudtam, pontosan hova, és a nagy agyalásom közepette arra lettem figyelmes, hogy egyre nehezebben tudok pislogni, és aludni is alig tudok.

– Álmos vagy?

– Mi? - kérdeztem vissza egy oktávval magasabb hangon. - Nem – ráztam a fejem.

– Látszik rajtad – lökött meg egy kicsit, amitől kicsit éberebb lettem. - Hogy mehetett így a színjátszó – kötözködött rájátszva a szerepre, amin csak a szemem forgattam.

– Ugyan, hagyjuk – legyintettem lemondóan. Elnevettem magam, és csukott szemmel nekidöntöttem a fejem az ablaknak. Alig telt el fél perc, de hallottam, ahogy egyre jobban kezd esni az eső, ezért egy fél pillanatra kinyitottam a szemem, hogy felmérjem a helyzetet.

Már az esőcseppek csapódásából is tudtam, hogy nagyon esik, de amint „szétnéztem”, rájöttem, hogy ilyen helyzetben csoda, ha nem lesz baleset. Vezetni is alig lehet a csúszós utakon...

– Mi lenne, ha holnap bepótolnánk, ilyen esőben képtelenség lenne – sandított rám fél szemmel Luke, mire egy félmosollyal az arcomon bólintottam. - Meg így is álmos vagy már.

– Nem, nem vagyok! - Tekintete rákényszerített, hogy bevalljam, valójában mi a helyzet. - Oké, majd elalszok.

– Komolyan, alig bírok vezetni, szóval várd meg nálunk, míg abbamarad – szólalt meg pár másodperc után. Én, Luke-éktól számítva egy kerületnyire vagyok, szóval igazából az eltartana még egy darabig, mire hazaérünk. Meg ugye Luke-nak megint vissza kéne jönnie ide.

– Rendben. - Álmosságomban csak ennyit tudtam kibökni.

Lassan (tényleg nagyon lassan) megérkeztünk, úgyhogy miután Luke leparkolt, vártunk egy kicsit, hátha kevésbé fog esni az eső.

– Itt a dzsekim, vedd fel – adta a kezembe Luke az említett ruhadarabot.

– Miért is? - kuncogtam.

– Mert én át tudok öltözni, és nem akarom, hogy megfázz – felelte amolyan „hát nem nyilvánvaló?” hangsúllyal, amin elmosolyodtam, és magamra kaptam a dzsekit.

– És menjüüünk... - nyúltam az ajtóhoz – most!

Azzal tisztában voltam, hogy szerencsétlen vagyok, sőt, második nevemként használom ezt a jelzőt. De az, hogy két méter után majdnem hátrabaszódtam a földön, egy új rekordnak számít, ami az esős-baleseteket illeti. De mögöttem jött Luke, szóval sikeresen megtartott, szóval a „karjaiba estem”.

– Huh, kösz. Nincs kedvem gipsszel járkálni – kuncogtam magamon, és teljesen megfeledkeztünk magáról a tényről, hogy épp esik az eső. Illetve szakad.

Két karjával tartott engem, majd miután biztosra mentem, hogy meg tudok állni a lábamon, elhúzódtam, de csak egy pillanatra. Luke újra csökkentette a közöttünk levő távot, kezével megérintette az arcom, aztán pedig megcsókolt.

És igen, Aida kipipálhatja a bakancslistáján az „egyszer az esőben fogok csókolózni” pontját.

– Csak hogy legyen egy újabb „jeleneted” - mosolyodott el, és mintha eltűnt volna a csend (ami nem volt), egyre jobban kezdtem hallani, és észlelni a körülöttem levő dolgokat, ezért is tűnt egyre hangosabbnak a zápor.

Egyszerre pillantottunk egymásra, és mintha csak akkor éreznénk meg az esőt, rohantunk is a ház elé.

Előkotorta a kulcsot, majd bementünk a házba, ahol leküzdöttük a lábunkról a szétázott cipőinket. Egyikünk sem volt szerencsés ezt nézve, mind a ketten tornacipőben voltunk, szóval rendesen vizesek is lettek. És elég vicces látvány volt az is, hogy a két pár cipő körül pár másodperc alatt egy kisebb víztócsa jelent meg.

– Megszáríthatom a hajam? - fordultam Luke irányába, aki azzal szórakozott lényegében, hogyha összecsavarja a pólója alját, akkor mennyi víz csöpög ki belőle.

– Persze, a fürdőben van hajszárító meg törülköző – felelte. - Menjünk.

Én a fürdőt rohamoztam meg, Luke pedig a szobájába ment átöltözni. A hajam csurom vizes volt, úgyhogy sejtettem, hogy nem két perc lesz, mire végzek.

Próbáltam halk lenni, mert pont nem hiányzott, hogy felkeltsem az idétlenkedésemmel Luke szüleit és/vagy testvéreit, mert nem hiszem, hogy méltányolták volna, hogy én még éjfélkor itt idétlenkedek a fürdőjükben.

Tíz perc alatt úgy ahogy készen lettem, és egy kicsivel éberebb is lettem, persze nem annyira, hogy mondjuk egész éjjel fent legyek.

A hajszárítót visszatettem a helyére, és lassan, időközben átváltva a nindzsa-üzemmódba, elindultam vissza Luke szobájába, aminek az ajtaja nyitva volt. Az említett személy már átöltözve állt a szobája közepén, miközben tekintetével a belépő énem szugerálta.

– Úgy látom, a pólód azért nem nagyon úszta meg – mosolyodott el, majd a szekrényéhez lépve random kivett egy pólót. - Tessék.

– Köszi – vettem el a ruhadarabot, és az ajtó felé mutatta. - Megyek, és átveszem – céloztam ezzel a pólóra, majd ijedten néztem az ablak irányába, ugyanis egy óriásit villámlott.

– Hé, jól vagy? - kérdezte hirtelen, látva a rémült arcomat. Legalább tapintatos volt, és nem támadt le, hogy „csak nem félsz?”.

– Kiskoromban nem épp jó dolgok értek a viharral kapcsolatban – fogalmaztam ködösen, és egy álmosolyt csaltam az arcomra. A fürdőt újra megrohamoztam, és átvettem a pólót, aztán, kezemben a ruhadarabbal tértem vissza a szobába, ahol levetettem magam az ágyra.

A pólóm letettem az íróasztalra, és lányos szégyenlősségemben egy helyben álldogáltam. Már eléggé álmos is voltam, szóval egy hatalmas ásítás készült belőlem kitörni.

– És akkor most addig várakozol ott, míg el nem áll az eső? - vonta fel a szemöldökét Luke, mire elnevettem magam, és megadóan leültem az ágyra.

Pár perccel később jött egy SMS-em Regan-től, hogy ne felejtsem el, fél óra múlva otthon lesz, és Skype-olhatunk.

– Basszus! - szidkozódtam. - Luke, használhatom a laptop-od?

– Persze – rántotta meg a vállát, és az asztalához ment a gépért. - Most mi ment ki a fejedből? - vigyorodott el, miközben ideadta.

– Ha-ha. Honnan veszed?

– Nem is tudom... megnézted a telód, és a világ legkétségbeesettebb arcával néztél rám, szóval szerintem nyilvánvaló – vázolta fel a tényeket, mire elgondolkozva bólintottam.

– Egyébként mára rátukmált volna Regi a csetelésre – mondtam végül válaszképp.

Luke elnevette magát, majd beírta a kódot a laptopon, amit felvont szemöldökkel néztem. - Mi van? Szerinted Jack-ék nem szoktak turkálni a gépemben?

– Nem, csak nem szoktam meg. Bár... jogos – vontam meg a vállam, és próbáltam elfojtani az ásításom. - És mi az, amire még nem gondoltak a jelszóval kapcsolatban?

– Nagyjából? Nincs olyan, amire ne gondoltak volna – rázta a fejét. - Az egyik tippjük jó is volt, de nem tudtak hozzá dátumot.

– Egy dátum a jelszavad? - Na, erre nem tippeltem volna.

– Hát... ja. Úgy, ahogy – nevetett fel. - Mert szerinted minek a dátuma?

– Nem tudom... születésedé? - tippelgettem.

– Viccelsz? Két percen belül már az előzményekben lettek volna, meg a letöltött cuccaim között – vihogott, az egyébként tényleg borzalmas tippemen.

– Akkor ötletem sincs. Valami olyan gondolom, ami... - kerestem a megfelelő szót – fontos.

– Ja, ez egyértelmű. Az, amikor a bandánk megalapult. Tudod, úgy először. De senki sem tudja a pontos dátumot, csak mi hárman – mosolyodott el.

– Pedig ez még logikus is – jegyeztem meg.

– Tessék – adta oda végleg a gépet, én pedig bejelentkeztem Skype-ra, miközben motyogtam egy „köszit”.

Félálomban voltam, amikor meghallottam Regan hangját. A szemem csukva volt, és egy kis idő után rájöttem, hogy valószínűleg Luke ölében el is aludtam a nagy várakozás közepette. Kintről még hallatszott az eső hangja, de már nem annyira, mint amikor megjöttünk.

– Szóval alszik? - kérdezte Regan, gondolom a Skype-on keresztül. Az elég fura lenne, ha itt lenne.

– Igen, már vagy húsz perce – felelte Luke. - Meg nem volt szívem felébreszteni. Már a koncert végénél is  rohandt álmos volt...

– Ácsi-ácsi! Milyen koncert? - szakította félbe Regi.

– Nézd vissza online. Mi léptünk fel.

– Vissza is fogom – kuncogott Regan. - Még mindig furcsa egy kicsit... - jegyezte meg Regi, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Mármint mi?

– Hát... ez.

Luke felnevetett, én pedig reflexszerűen elmosolyodtam.

– Hallod, Aida még álmában is vigyorog. Mi a fenét csináltatok?

– Nézd vissza a koncertet. Rájössz majd. - Szinte éreztem, ahogy elvigyorodik.

Nem láttam, de éreztem, hogy Luke „kimászik alólam”, és gondolom a laptopját tette vissza a helyére. Engem normálisan elhelyezett az ágyán, majd miután leoltotta a kislámpát, befeküdt mellém úgy, hogy félig átölelt, amitől csak nagyobb lett a vigyor az arcomon. Bár ő nem tudta, hogy fent vagyok, igenis tudtam, és jól esett ez a gesztusa.

Tizennegyedik ok - Koncert /első rész/

Sziasztok!:)

Kicsit késve, de megérkeztem!:D

A részről annyit, hogy hátőőő... májusban írtam a történetet ugyebár, és akkor nem igazán tudtam, miről is szól az Amnesia. De ez nem aktuális, úgyhogy mindegy. :D A következőben annál inkább, de szerintem sejthetitek, mire gondolok.:)

Szóval, nem a legeredetibb a fanficek szempontjából, de nézzétek el, romantika faktorom a föld alatt van, de ezt a mozis részből le is szűrhettétek. :D

Jó olvasást! <3

Ölelés, Chloe

zene

A bejáratnál szinte fel sem kellett mutatnom a jegyem, hiszem Calum épp arra járt, tehát már reflexből jött oda hozzám, hogy „hé, jössz akkor?”, amit ugye a biztonsági őr is hallott, tehát be is engedett.

Mondanom sem kell, így órákkal a koncert előtt hatalmas volt a káosz, mindenki össze-vissza járkált, hangfalakat cipeltek, mikrofonokat teszteltek, és hasonló tevékenységek folytak.

Először kicsit szégyellősen követtem Calum-ot, aki ezt röhögve reagálta le.

– Ne parázz már – lökött vállon. - Nem voltál még ilyenen, mi?

– Nem igazán – ráztam a fejem mosolyogva, és újra körbenéztem a helyen. - Egyszer voltam hasonló helyen, amikor mi léptünk fel még alsóban – jutott hirtelen eszembe, és megvontam a vállam kijelentésem közben.

– Milyen fellépés? - nézett rám szemöldökét ráncolva Cal. - Miről nem tudunk?

– Semmi komoly, csak ilyen iskolai-dolog volt – legyintettem, és befordultunk egy újabb folyosón, és pár lépéssel később megérkeztünk a srácok öltözőjéhez. - Miért van ez ennyire... hátul?

– Fogalmazzunk úgy, hogy ha nem lenne itt, a rajongók, és egyéb stalker személyek hamarabb megtalálnák az öltözőnket – felelte, mire elnevettem magam.

– Volt már rá példa?

– Egyszer, de az egy életre elég volt – mesélte miközben benyitott. - Megjöttünk!

Tehát, van az a képzeletbeli öltöző, amit én kigondoltam magamnak: két-három ruhatartó állvány, egy kanapé, előtte egy tévé, és oldalt egy sminkasztal, hatalmas tükörrel. És van az, amit megláttam: középen egy kanapé (ezt eltaláltam), ruhák szétszórva minden mennyiségben, jobb oldalon egy faltól-falig asztal tele kajával, másik oldalon meg egy szintén faltól-falig rúd, amire a ruhák voltak akasztva. A srácok háta mögött volt öt sminkasztal, amik előtt szétszórva különböző flakonok, üvegek. A három srác a kanapén szétterülve feküdt/ült (ki hogyan – Ashton speciel Michael-ön terült el), és a számokat beszélték át.

– Hali, megérkeztem – intettem, miközben közöltem az eléggé nyilvánvalót. Luke mosolyogva felpattant eredeti helyéről, és adott egy gyors csókot, amit a fiúk természetesen különböző reakciókkal reagáltak le. Mondanom sem kell, tipikusan azok a „ne előttünk!” félék voltak, de jót nevettem rajtuk.

– Na, majd ha barátnőtök lesz – néztem rájuk vihogva, kicsi kötekedéssel a hangomban. Röhögve összenéztek, ezzel letudva azt a bizonyos „reakciót”. - És mit is csináltatok?

– Próbáljuk összeállítani a dallistát – sóhajtotta Michael. - Addig is... körbevezesselek?

– De hát még nem végeztetek... - szóltam közbe tiltakozva.

– Majd a srácok megcsinálják – vont vállat. - Úgy sincs sok beleszólásom. - Itt a fiúk röhögni kezdtek, ezért sejtettem, hogy általában kihagyják belőle Mike-ot, vagy legalábbis hasonlóra utalhatott.

– Akkor viszont benne vagyok – kuncogtam, és először elindultunk megnézni a színpadot.

Az egész hatalmas volt, mondanom sem kell. Kétoldalt voltak a hangszórók, amiket még rendezgettek. Fent a reflektorokat tesztelték, és épp Ash dobszerkóját hozták ki néhányan.

– Wow – böktem ki, és ezzel ki is fújt a reakcióm.

– Tetszik?

– Imádom! - lelkesedtem, és eltátva a szám néztem körbe, most már nem is leplezve a gondolataimat a hellyel kapcsolatban.

– Sejtettem – mosolyodott el Mike, és hagyta, hogy alaposan felmérjem a színpadot, amit legkönnyebben még mindig a „hatalmas” jelzővel illetnék.

Körbejártuk az egész helyet, ami nekem nagyon tetszetős volt – már kiskoromban is sokat néztem az ilyen „A színfalak mögött”-féle felvételeket, filmeket, és hasonlókat, úgyhogy nem lepett meg a saját reakcióm.

Michael jól tudta, hogy a lányosan-lányos oldalam valószínűleg érdekelni fogja a ruhatár, ezért azt is megmutatta. Eleinte mondjuk nem hozott lázba, elvégre a fiúk ruháját nem annyira izgalmas nézni, de mikor kijelentette, hogy már a közelgő Cimorelli koncertre ideszállították a ruhákat, szó szerint bevadultam.

Imádtam Lauren Cimorelli-t, ő a kedvencem az egész bandából, tehát az ő ruháit próbáltam kikutatgatni, amit röhögve nézett végig Mikey. Én mondjuk a színpadon kívül ezt élveztem a legjobban.

– Bele sem merek gondolni, hány híresség járhatott itt – böktem ki egy sapkát vizslatva.

– Igazából nem sok. Ide a stylistok járnak – szólt közbe Michael, ezzel elrontva az örömöm. - Na, ne nézz így! - utalt a most-elvitted-a-kedvem nézésemre, de az egészre csak rájátszottam. Színjátszókörös voltam, nem véletlen kaptam háromszor főszerepet.

– Akkor is klassz – jelentettem ki, és visszaindultunk a fiúk öltözőjébe.

Már közeledve lehetett hallani, hogy veszekednek valamin, ami miatt gondolatban a fejem fogtam.

– Nem, ez lesz az utolsó! Ennek kell lennie, rögtön az Amnesia után! - magyarázta Luke, majd hirtelen elhallgattak, ahogy benyitottunk.

Mondanom sem kell, a kép amit megláttam, beleillett volna egy vígjátékba.

Gondolom a dallistán veszekedtek, és azon belül is egy papíron.

– Még nem állítottátok össze? - kérdeztem mosolyogva, mire nemlegesen megrázták a fejüket. - Megnézhetem? Hátha tudok segíteni...

– Nem kell! - vágta rá Luke azonnal, és arckifejezésem látva magyarázkodni kezdett. - Mármint nem kell, mert ez ilyen... izé... - kereste a szavakat, de közbeszólt Ash.

– Nem kell, mert ez amolyan „rituálé” nálunk, hogy csak mi tudjuk a dalokat, amiket előadunk – magyarázta. - De azért köszi.

– Ja, értem – mosolyogtam, majd az ajtó felé kaptuk a tekintetünk, ahol egy mikrofonos férfi állt.

– Kezdődik a hangpróba fiúk, gyerünk!

Calumék kirohantak egyből, az említett pedig megpróbált felugrani Ash hátára, természetesen sikertelenül. Luke lemaradt, és egymás mellett haladva indultunk a színpad irányába. Egy idő után jobb kezével átkarolt a nyakamnál, amin nem tudtam nem mosolyogni.

A hangpróba egy órásra húzódott el, ami csak annyit jelentett, hogy háromnegyed óra maradt a koncertig.

A fiúk alig játszottak el három-négy dalt, amiket mondjuk lehetett sejteni, hogy játszani fognak. Ilyen volt a She Looks So Perfect, a Don't Stop, és az Amnesia. Az utóbbit pedig szerintem csak a lassabb hangzás miatt, hogy megfelelő-e ahhoz is a mikrofon, gitár és egyéb hangszerek ellenőrzése. Az idő nagy része meg ennek a hangpróbának beszélgetéssel ment el, illetve a hangszerek beállításával, magamat ismételve.

Amint végeztek a fiúk odajöttek hozzám, és kikérdeztek, hogy milyen volt, illetve, hogy mit vártam egy hangpróbától. Hát ennél nem igazán többet, sőt, igazából mást sem.

– Akkor nem is csalódhattál – jegyezte meg vihogva Cal.

– Hasznomra váltak a rockbandák „behind the scenes” videói – vágtam rá nevetve.

Hangos beszélgetések hallatszódtak, amiből arra következtettem, hogy esetleg már most beengedik a VIP jegyeseket, vagy valamilyen más csapat jön Luke-ékhoz. Nem is tévedtem.

A sok millió tini által annyira istenített One Direction érkezett meg, három lánnyal. Így nyolcan érkeztek a mi kis hatos csoportunkhoz.

– Nézd, kik jöttek – röhögött fel Michael, ezzel a többi 5SOS tag figyelmét is felhívva az érkező tagokra.

Fiúkhoz híven üvöltve köszöntötték egymást, amin mi lányok csak kuncogtunk.

A fiúk miután kikiabálták magukat felém fordultak, hiszen számukra még egy ismeretlen arc voltam, ami kicsit kínos volt rám nézve.

– Srácok, ő itt a barátnőm, Aida – ölelt át Luke büszkén mosolyogva. - Ők pedig Harry, Liam, Perrie, Louis, Eleanor, Gemma, Niall, és Zayn – mutatott végig a társaságon, magamban pedig piros pontot adtam magamnak, amiért a lányok kivételével mindenki nevét tudtam. Regan éjjel-nappal róluk beszélt, és két év alatt meg tudtam nevezni a nevüket, de a barátnőkkel bajban voltam. Az nem ment valami jól.

– Aida, már sokat hallottunk rólad. Nagyon sokat – jegyezte meg Niall, miközben Luke reakcióját figyelte. Luke ezt persze nem is tagadta, így nem jött össze Niall terve, miszerint be akarja égetni. Nem tudom, milyen fura szokás ez a fiúknál, de addig jó, míg nem is tudok sokat.

Fél perccel később már a lányokkal beszélgettem, akik nagyon kedvesek voltak, sokat mosolyogtak, és kikérdezgettek dolgokról. Nekem mondjuk kicsit fura volt, hogy én még bőven gimibe járok, de ők már rég végeztek vele.

– És kiknek vagytok a barátnője a srácok körül? Ne haragudjatok, az ilyenben nem vagyok jó – magyarázkodtam a kérdés miatt.

– Én Louis-val vagyok együtt – mutatott magára Eleanor –, Perrie Zayn-nek a jegyese, Gemma pedig Harry tesója.

– És ma is okosabb lettem – jegyeztem meg, mire Eleanor felnevetett. Nagyon kedves lánynak tűnik, talán ő körülük az, akivel igazán jóban lehetnék, de nem hiszem, hogy sokszor lógnék velük. Én tökéletesen meg vagyok elégedve a jelenlegi barátaimmal.

A koncertig már csak öt perc volt, kezdtek befelé gyülekezni a rajongók, a fiúk pedig egy kisebb kört kialakítva készültek fel a fellépésre. Ash a dobverőket ütögette, Luke a kezét morzsolta, és idegesen pillantott körbe-körbe. Hát, nem gondoltam volna hogy ő ilyen „izgulós-típus”, elvégre nem látszódik úgy rajta. Michael és Calum pedig a gitárokkal voltak elfoglalva.

A sikítások egyre hangosabbak lettek, olyannyira, hogy a végén legszívesebben füldugóval mászkáltam volna, de ez mellékes.

Odaballagtam a színpad szélére ahol ugyan takarásban vagyok, de látom a közönséget. Néhányan táblákat tartottak fel különböző szöveggel (amik egyébként nagyon aranyosak voltak), többi fan pedig a fiúk neveit üvöltötte.

Egy mikrofonos arc szólt a fiúknak, hogy kezdés van, amit a fiúk egy sóhajjal (inkább amolyan izgatott sóhajjal, mintsem fárasztóval), és mellettem elhaladva léptek ki a színpadra.

Először Ash, aki beült a dobok mögé, aztán Mikey, és Cal, akik megálltak kétoldalt, gitárral a kezükben. Luke maradt utoljára, aki még mielőtt kiment volna, nyomott egy puszit az arcomra, ami azonnal lángba borult. Természetesen észre is vette, és mosolyogva ballagott ki a színpadra.

Büszke mosollyal az arcomon néztem őket, ahogy kis „beszédet” tartanak a fellépésük előtt, majd belekezdtek egy dalba. Már két másodperc után mindenki felismerte, és a közönség a fiúkkal énekelte a She Looks So Perfect-et.

A második dal, amit énekeltek, az az 18 volt, amit követett a Rejects, a Social Casualty, és a másik nagy sikerű daluk, a Don't Stop.

– Ezt a dalt már elég rég játszottuk... - szólt a mikrofonba Calum, szemeivel a közönséget pásztázva.

– De kicsit újítottunk rajta – fejezte be Luke Cal mondandóját, és belekezdtek az egyik kedvencembe, a Try Hard-ba.

A koncert hatodik dala véget ért, így egy gyors, két percet „pihenő” jött nekik, amit lényegében azzal töltöttek, hogy kijöttek, leültek, és ittak, illetve a vízzel kezdték egymást locsolni. Elvégre tényleg normális egy 18-20 éves srácoktól, nemde?

A koncert második fele már javában ment, én pedig a One Direction-ös lányokkal kezdtem egyre jobban kijönni.

Valóban Eleanor volt az, akivel jobban kijöttem, mint a többiekkel, vele el tudtam volna képzelni ezt a „barátnők vagyunk” dolgot, és mesélt pár dolgot azokról az időkről, amikor az elején elég sok utálója volt. Nem mondom, de nem lettem volna a helyében. Viszont most eléggé benne vagyok, de még nem „hivatalosan”, ezért még a java bőven hátra van.

A Long Way Home dallamai töltötték be a teret, ami már a nyolcadik dal volt a mai koncerten. A srácok láthatólag még nem fáradtak el annyira, gondolom már hozzászoktak ehhez a procedúrához.

Az If You Don't Know közben teljesen elmerültünk El-el a beszélgetésben, miközben Perrie csak némán hallgatott minket. Nem tűnt beszédesnek, de néha amikor megszólalt, jókat mondott. Van humora, az látszott, de kicsit félénknek tűnik, ami azért röhej, mert ezrek, és ezrek előtt lép fel időnként.

Vége lett a dalnak, ezzel a mi beszélgetésünknek is, mivel felkeltette a figyelmünk az, hogy nem kezdtek bele egyből a következő dalba, hanem egy kis „beszédet” kezdett mondani Luke.

– ...ilyet még nem nagyon csináltunk... - folytatta, miután szolidan célzott az Amnesia-ra, azzal, hogy egy lassú dal következik, amihez készült klipp is.

Aztán a tömeghez indult pár biztonsági őr, és a színpadra kezdtek random székeket vinni.

Végül leesett, milyen is ez a helyzet, amin elmosolyodtam, főleg amikor láttam három lányt felsietni a színpadra.
Ilyesmit még tavaly láttam, amikor Regan mutatta a Worldwide girl-öket a YouTube videókban.

Gondolom akkor Ashton-hoz nem megy lány, neki elég lesz a cajonja, úgyhogy nem kell pluszba arra koncentrálnia, hogy egy lánynak „doboljon”. Ilyen mondatot nem hall, vagy lát az ember minden nap.

Viszont valami nem stimmelt.

Hét széket vittek ki, de csak három lány ment fel a színpadra, a későbbiekben, szóval maradt egy üres szék. (Mint kiderült, nem volt igazam, mert először Ashton mellé ültettek le egy lányt.)

Luke intett ki egyet a közönség felé, afféle „várjatok egy pillanatot” stílusban, és elindult felénk, avagy le a színpadról.

– Hé, ugye nem vagy rosszul? - kérdeztem reflexből.

– Gyere fel a színpadra! - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, és megragadta a kezem.

– É-én? - Szinte fel sem fogtam. - Nem megyek fel, beparázok a nagy tömegtől!

– Nem lesz „para”, oké? - nézett mélyen a szemembe, én pedig nagyot sóhajtottam.

– Honnan jött ez az egész? - kérdeztem magam megadóan.

– Fogalmazzunk úgy, hogy tudom, hogy bírod az ilyen jeleneteket, és szerveztem neked egyet – válaszolta, amin újból elmosolyodtam, és elkezdett kivonszolni a színpadra.