Tizennegyedik ok - Koncert /első rész/

Sziasztok!:)

Kicsit késve, de megérkeztem!:D

A részről annyit, hogy hátőőő... májusban írtam a történetet ugyebár, és akkor nem igazán tudtam, miről is szól az Amnesia. De ez nem aktuális, úgyhogy mindegy. :D A következőben annál inkább, de szerintem sejthetitek, mire gondolok.:)

Szóval, nem a legeredetibb a fanficek szempontjából, de nézzétek el, romantika faktorom a föld alatt van, de ezt a mozis részből le is szűrhettétek. :D

Jó olvasást! <3

Ölelés, Chloe

zene

A bejáratnál szinte fel sem kellett mutatnom a jegyem, hiszem Calum épp arra járt, tehát már reflexből jött oda hozzám, hogy „hé, jössz akkor?”, amit ugye a biztonsági őr is hallott, tehát be is engedett.

Mondanom sem kell, így órákkal a koncert előtt hatalmas volt a káosz, mindenki össze-vissza járkált, hangfalakat cipeltek, mikrofonokat teszteltek, és hasonló tevékenységek folytak.

Először kicsit szégyellősen követtem Calum-ot, aki ezt röhögve reagálta le.

– Ne parázz már – lökött vállon. - Nem voltál még ilyenen, mi?

– Nem igazán – ráztam a fejem mosolyogva, és újra körbenéztem a helyen. - Egyszer voltam hasonló helyen, amikor mi léptünk fel még alsóban – jutott hirtelen eszembe, és megvontam a vállam kijelentésem közben.

– Milyen fellépés? - nézett rám szemöldökét ráncolva Cal. - Miről nem tudunk?

– Semmi komoly, csak ilyen iskolai-dolog volt – legyintettem, és befordultunk egy újabb folyosón, és pár lépéssel később megérkeztünk a srácok öltözőjéhez. - Miért van ez ennyire... hátul?

– Fogalmazzunk úgy, hogy ha nem lenne itt, a rajongók, és egyéb stalker személyek hamarabb megtalálnák az öltözőnket – felelte, mire elnevettem magam.

– Volt már rá példa?

– Egyszer, de az egy életre elég volt – mesélte miközben benyitott. - Megjöttünk!

Tehát, van az a képzeletbeli öltöző, amit én kigondoltam magamnak: két-három ruhatartó állvány, egy kanapé, előtte egy tévé, és oldalt egy sminkasztal, hatalmas tükörrel. És van az, amit megláttam: középen egy kanapé (ezt eltaláltam), ruhák szétszórva minden mennyiségben, jobb oldalon egy faltól-falig asztal tele kajával, másik oldalon meg egy szintén faltól-falig rúd, amire a ruhák voltak akasztva. A srácok háta mögött volt öt sminkasztal, amik előtt szétszórva különböző flakonok, üvegek. A három srác a kanapén szétterülve feküdt/ült (ki hogyan – Ashton speciel Michael-ön terült el), és a számokat beszélték át.

– Hali, megérkeztem – intettem, miközben közöltem az eléggé nyilvánvalót. Luke mosolyogva felpattant eredeti helyéről, és adott egy gyors csókot, amit a fiúk természetesen különböző reakciókkal reagáltak le. Mondanom sem kell, tipikusan azok a „ne előttünk!” félék voltak, de jót nevettem rajtuk.

– Na, majd ha barátnőtök lesz – néztem rájuk vihogva, kicsi kötekedéssel a hangomban. Röhögve összenéztek, ezzel letudva azt a bizonyos „reakciót”. - És mit is csináltatok?

– Próbáljuk összeállítani a dallistát – sóhajtotta Michael. - Addig is... körbevezesselek?

– De hát még nem végeztetek... - szóltam közbe tiltakozva.

– Majd a srácok megcsinálják – vont vállat. - Úgy sincs sok beleszólásom. - Itt a fiúk röhögni kezdtek, ezért sejtettem, hogy általában kihagyják belőle Mike-ot, vagy legalábbis hasonlóra utalhatott.

– Akkor viszont benne vagyok – kuncogtam, és először elindultunk megnézni a színpadot.

Az egész hatalmas volt, mondanom sem kell. Kétoldalt voltak a hangszórók, amiket még rendezgettek. Fent a reflektorokat tesztelték, és épp Ash dobszerkóját hozták ki néhányan.

– Wow – böktem ki, és ezzel ki is fújt a reakcióm.

– Tetszik?

– Imádom! - lelkesedtem, és eltátva a szám néztem körbe, most már nem is leplezve a gondolataimat a hellyel kapcsolatban.

– Sejtettem – mosolyodott el Mike, és hagyta, hogy alaposan felmérjem a színpadot, amit legkönnyebben még mindig a „hatalmas” jelzővel illetnék.

Körbejártuk az egész helyet, ami nekem nagyon tetszetős volt – már kiskoromban is sokat néztem az ilyen „A színfalak mögött”-féle felvételeket, filmeket, és hasonlókat, úgyhogy nem lepett meg a saját reakcióm.

Michael jól tudta, hogy a lányosan-lányos oldalam valószínűleg érdekelni fogja a ruhatár, ezért azt is megmutatta. Eleinte mondjuk nem hozott lázba, elvégre a fiúk ruháját nem annyira izgalmas nézni, de mikor kijelentette, hogy már a közelgő Cimorelli koncertre ideszállították a ruhákat, szó szerint bevadultam.

Imádtam Lauren Cimorelli-t, ő a kedvencem az egész bandából, tehát az ő ruháit próbáltam kikutatgatni, amit röhögve nézett végig Mikey. Én mondjuk a színpadon kívül ezt élveztem a legjobban.

– Bele sem merek gondolni, hány híresség járhatott itt – böktem ki egy sapkát vizslatva.

– Igazából nem sok. Ide a stylistok járnak – szólt közbe Michael, ezzel elrontva az örömöm. - Na, ne nézz így! - utalt a most-elvitted-a-kedvem nézésemre, de az egészre csak rájátszottam. Színjátszókörös voltam, nem véletlen kaptam háromszor főszerepet.

– Akkor is klassz – jelentettem ki, és visszaindultunk a fiúk öltözőjébe.

Már közeledve lehetett hallani, hogy veszekednek valamin, ami miatt gondolatban a fejem fogtam.

– Nem, ez lesz az utolsó! Ennek kell lennie, rögtön az Amnesia után! - magyarázta Luke, majd hirtelen elhallgattak, ahogy benyitottunk.

Mondanom sem kell, a kép amit megláttam, beleillett volna egy vígjátékba.

Gondolom a dallistán veszekedtek, és azon belül is egy papíron.

– Még nem állítottátok össze? - kérdeztem mosolyogva, mire nemlegesen megrázták a fejüket. - Megnézhetem? Hátha tudok segíteni...

– Nem kell! - vágta rá Luke azonnal, és arckifejezésem látva magyarázkodni kezdett. - Mármint nem kell, mert ez ilyen... izé... - kereste a szavakat, de közbeszólt Ash.

– Nem kell, mert ez amolyan „rituálé” nálunk, hogy csak mi tudjuk a dalokat, amiket előadunk – magyarázta. - De azért köszi.

– Ja, értem – mosolyogtam, majd az ajtó felé kaptuk a tekintetünk, ahol egy mikrofonos férfi állt.

– Kezdődik a hangpróba fiúk, gyerünk!

Calumék kirohantak egyből, az említett pedig megpróbált felugrani Ash hátára, természetesen sikertelenül. Luke lemaradt, és egymás mellett haladva indultunk a színpad irányába. Egy idő után jobb kezével átkarolt a nyakamnál, amin nem tudtam nem mosolyogni.

A hangpróba egy órásra húzódott el, ami csak annyit jelentett, hogy háromnegyed óra maradt a koncertig.

A fiúk alig játszottak el három-négy dalt, amiket mondjuk lehetett sejteni, hogy játszani fognak. Ilyen volt a She Looks So Perfect, a Don't Stop, és az Amnesia. Az utóbbit pedig szerintem csak a lassabb hangzás miatt, hogy megfelelő-e ahhoz is a mikrofon, gitár és egyéb hangszerek ellenőrzése. Az idő nagy része meg ennek a hangpróbának beszélgetéssel ment el, illetve a hangszerek beállításával, magamat ismételve.

Amint végeztek a fiúk odajöttek hozzám, és kikérdeztek, hogy milyen volt, illetve, hogy mit vártam egy hangpróbától. Hát ennél nem igazán többet, sőt, igazából mást sem.

– Akkor nem is csalódhattál – jegyezte meg vihogva Cal.

– Hasznomra váltak a rockbandák „behind the scenes” videói – vágtam rá nevetve.

Hangos beszélgetések hallatszódtak, amiből arra következtettem, hogy esetleg már most beengedik a VIP jegyeseket, vagy valamilyen más csapat jön Luke-ékhoz. Nem is tévedtem.

A sok millió tini által annyira istenített One Direction érkezett meg, három lánnyal. Így nyolcan érkeztek a mi kis hatos csoportunkhoz.

– Nézd, kik jöttek – röhögött fel Michael, ezzel a többi 5SOS tag figyelmét is felhívva az érkező tagokra.

Fiúkhoz híven üvöltve köszöntötték egymást, amin mi lányok csak kuncogtunk.

A fiúk miután kikiabálták magukat felém fordultak, hiszen számukra még egy ismeretlen arc voltam, ami kicsit kínos volt rám nézve.

– Srácok, ő itt a barátnőm, Aida – ölelt át Luke büszkén mosolyogva. - Ők pedig Harry, Liam, Perrie, Louis, Eleanor, Gemma, Niall, és Zayn – mutatott végig a társaságon, magamban pedig piros pontot adtam magamnak, amiért a lányok kivételével mindenki nevét tudtam. Regan éjjel-nappal róluk beszélt, és két év alatt meg tudtam nevezni a nevüket, de a barátnőkkel bajban voltam. Az nem ment valami jól.

– Aida, már sokat hallottunk rólad. Nagyon sokat – jegyezte meg Niall, miközben Luke reakcióját figyelte. Luke ezt persze nem is tagadta, így nem jött össze Niall terve, miszerint be akarja égetni. Nem tudom, milyen fura szokás ez a fiúknál, de addig jó, míg nem is tudok sokat.

Fél perccel később már a lányokkal beszélgettem, akik nagyon kedvesek voltak, sokat mosolyogtak, és kikérdezgettek dolgokról. Nekem mondjuk kicsit fura volt, hogy én még bőven gimibe járok, de ők már rég végeztek vele.

– És kiknek vagytok a barátnője a srácok körül? Ne haragudjatok, az ilyenben nem vagyok jó – magyarázkodtam a kérdés miatt.

– Én Louis-val vagyok együtt – mutatott magára Eleanor –, Perrie Zayn-nek a jegyese, Gemma pedig Harry tesója.

– És ma is okosabb lettem – jegyeztem meg, mire Eleanor felnevetett. Nagyon kedves lánynak tűnik, talán ő körülük az, akivel igazán jóban lehetnék, de nem hiszem, hogy sokszor lógnék velük. Én tökéletesen meg vagyok elégedve a jelenlegi barátaimmal.

A koncertig már csak öt perc volt, kezdtek befelé gyülekezni a rajongók, a fiúk pedig egy kisebb kört kialakítva készültek fel a fellépésre. Ash a dobverőket ütögette, Luke a kezét morzsolta, és idegesen pillantott körbe-körbe. Hát, nem gondoltam volna hogy ő ilyen „izgulós-típus”, elvégre nem látszódik úgy rajta. Michael és Calum pedig a gitárokkal voltak elfoglalva.

A sikítások egyre hangosabbak lettek, olyannyira, hogy a végén legszívesebben füldugóval mászkáltam volna, de ez mellékes.

Odaballagtam a színpad szélére ahol ugyan takarásban vagyok, de látom a közönséget. Néhányan táblákat tartottak fel különböző szöveggel (amik egyébként nagyon aranyosak voltak), többi fan pedig a fiúk neveit üvöltötte.

Egy mikrofonos arc szólt a fiúknak, hogy kezdés van, amit a fiúk egy sóhajjal (inkább amolyan izgatott sóhajjal, mintsem fárasztóval), és mellettem elhaladva léptek ki a színpadra.

Először Ash, aki beült a dobok mögé, aztán Mikey, és Cal, akik megálltak kétoldalt, gitárral a kezükben. Luke maradt utoljára, aki még mielőtt kiment volna, nyomott egy puszit az arcomra, ami azonnal lángba borult. Természetesen észre is vette, és mosolyogva ballagott ki a színpadra.

Büszke mosollyal az arcomon néztem őket, ahogy kis „beszédet” tartanak a fellépésük előtt, majd belekezdtek egy dalba. Már két másodperc után mindenki felismerte, és a közönség a fiúkkal énekelte a She Looks So Perfect-et.

A második dal, amit énekeltek, az az 18 volt, amit követett a Rejects, a Social Casualty, és a másik nagy sikerű daluk, a Don't Stop.

– Ezt a dalt már elég rég játszottuk... - szólt a mikrofonba Calum, szemeivel a közönséget pásztázva.

– De kicsit újítottunk rajta – fejezte be Luke Cal mondandóját, és belekezdtek az egyik kedvencembe, a Try Hard-ba.

A koncert hatodik dala véget ért, így egy gyors, két percet „pihenő” jött nekik, amit lényegében azzal töltöttek, hogy kijöttek, leültek, és ittak, illetve a vízzel kezdték egymást locsolni. Elvégre tényleg normális egy 18-20 éves srácoktól, nemde?

A koncert második fele már javában ment, én pedig a One Direction-ös lányokkal kezdtem egyre jobban kijönni.

Valóban Eleanor volt az, akivel jobban kijöttem, mint a többiekkel, vele el tudtam volna képzelni ezt a „barátnők vagyunk” dolgot, és mesélt pár dolgot azokról az időkről, amikor az elején elég sok utálója volt. Nem mondom, de nem lettem volna a helyében. Viszont most eléggé benne vagyok, de még nem „hivatalosan”, ezért még a java bőven hátra van.

A Long Way Home dallamai töltötték be a teret, ami már a nyolcadik dal volt a mai koncerten. A srácok láthatólag még nem fáradtak el annyira, gondolom már hozzászoktak ehhez a procedúrához.

Az If You Don't Know közben teljesen elmerültünk El-el a beszélgetésben, miközben Perrie csak némán hallgatott minket. Nem tűnt beszédesnek, de néha amikor megszólalt, jókat mondott. Van humora, az látszott, de kicsit félénknek tűnik, ami azért röhej, mert ezrek, és ezrek előtt lép fel időnként.

Vége lett a dalnak, ezzel a mi beszélgetésünknek is, mivel felkeltette a figyelmünk az, hogy nem kezdtek bele egyből a következő dalba, hanem egy kis „beszédet” kezdett mondani Luke.

– ...ilyet még nem nagyon csináltunk... - folytatta, miután szolidan célzott az Amnesia-ra, azzal, hogy egy lassú dal következik, amihez készült klipp is.

Aztán a tömeghez indult pár biztonsági őr, és a színpadra kezdtek random székeket vinni.

Végül leesett, milyen is ez a helyzet, amin elmosolyodtam, főleg amikor láttam három lányt felsietni a színpadra.
Ilyesmit még tavaly láttam, amikor Regan mutatta a Worldwide girl-öket a YouTube videókban.

Gondolom akkor Ashton-hoz nem megy lány, neki elég lesz a cajonja, úgyhogy nem kell pluszba arra koncentrálnia, hogy egy lánynak „doboljon”. Ilyen mondatot nem hall, vagy lát az ember minden nap.

Viszont valami nem stimmelt.

Hét széket vittek ki, de csak három lány ment fel a színpadra, a későbbiekben, szóval maradt egy üres szék. (Mint kiderült, nem volt igazam, mert először Ashton mellé ültettek le egy lányt.)

Luke intett ki egyet a közönség felé, afféle „várjatok egy pillanatot” stílusban, és elindult felénk, avagy le a színpadról.

– Hé, ugye nem vagy rosszul? - kérdeztem reflexből.

– Gyere fel a színpadra! - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, és megragadta a kezem.

– É-én? - Szinte fel sem fogtam. - Nem megyek fel, beparázok a nagy tömegtől!

– Nem lesz „para”, oké? - nézett mélyen a szemembe, én pedig nagyot sóhajtottam.

– Honnan jött ez az egész? - kérdeztem magam megadóan.

– Fogalmazzunk úgy, hogy tudom, hogy bírod az ilyen jeleneteket, és szerveztem neked egyet – válaszolta, amin újból elmosolyodtam, és elkezdett kivonszolni a színpadra.