Nyolcadik ok - „Ne legyél már ennyire hímsoviniszta!” /második rész/

Sziasztok! (:
Először is: történet fele! :D (De csak fejezetileg, hosszra nem, még jól távolabb van úgy a fele.)  Mit gondoltok, mi lesz ezután? Elvégre ez a kettéosztott rész egy hatalmas fordulópont volt a történetben, nem mellesleg tudni akarom, mit gondoltok, mi jön (: Várom a véleményeket, sweethearts, sokat jelentene mindenféle-nemű vélemény az írásmódomat/történetet/egyebet illető dologban. (:
x Chloe
Btw még sokáig nem szabadultok ettől a sztoritól ;)

zene
még mindig fangirling görcs van rajtam, ha meghallom :3



Egész életemben nem volt még semmi olyan „említésre méltó döbbenet”, mint abban a pillanatban, amikor veszekedtünk Luke-al. Életemben nem hívtak még el sehova – csajok programok kizárva ebből a szempontból -, úgyhogy nem pont arra számítottam, hogy így történik meg, de megtörtént, visszacsinálni egyikőnk sem tudja, és ha meg is tehetném, nem tenném.
– Rendben. Elmegyek – bólintottam, majd felálltam az asztaltól, ahogy velem egy időben Luke is, és távoztunk. Még hallottam Calum zavarodott hangját, ami így szólt:
– Hát ez meg mi volt?
Magamban jót nevettem ezen, miközben a gondolataim egy része már ott tartott, hogy tudat alatt már ráordítottam Regan-re, olyan hangosan, hogy elhallatszott Angliába, amire Regi egy hívással válaszolt. Félelmetes dolog a telepátia.
– Aidy, nálunk most éjjel van, de fel vagyok pörögve, mit szólnál egy konferenciahíváshoz?
– Jesszus, Regan, a legjobbkor! Húsz perc múlva, idő, mire hazaérek – nyomtam ki a gyors magyarázat után, és elraktam a telefonom, miközben egyre gyorsabban szedtem a lábam, a kezem pedig összefontam a mellkason előtt, lesütöttem a szemem, hogy ne legyen annyira feltűnő az arcomra kiült vigyor.
Amint hazaértem, első dolgom az volt, hogy bekapcsoljam a lap-top-ot, és rohantam le a konyhába, hogy csináljak valami kaját, mivel a nagyiék elmentek valahova, ha jól tudom, két nap múlva jönnek haza.
Szóval a nagy melegszendviccsel a kezemben rohantam fel az emeletre, azzal a szándékkal, hogy amint tudok, beszéljek Regan-nel.
Már megérkezett a hívás, szóval nekemm csak fogadnom kellett.
– Hey ho! - intett bele a kamerába vigyorogva, csepet sem álmosan. Kérdem én: hogy csinálja?
– Szia, izé, szóval, segítened kell, nem tudom, hogyan tudnál, de nagyon elkellene... - hadartam el, Regi pedig közbevágott.
– Hé, lassabban! Mi a helyzet? Ne hadarj, csak vázold fel!
– Izé – vakargattam meg a tarkóm -, jaj, ezt nem ilyen könnyű kimondani!
– Na, lehajtom a képernyőt, és akkor mondd!
– Oké – vártam meg, amíg teljesíti az ígéretét. - Szóval veszekedtünk, mármint Luke-al, mert tudod, kifizette a fagyim. Tudod, hogy nem szeretem, ha kifizetnek helyettem valamit! Aztán a vitánál kijelentette, hogy „menjünk el egy randira”, én meg szóval...
– Várj! Annyira hallgattalak, hogy csak most esik le! Mi az, hogy te nem azonnal értesítettél?!
– Most történt! - vettem magam védelembe, én pedig magamra maradtam, mivel Regan bealudt. Támogatás level Regan.

A nap további részében az interneten böngésztem különböző online regényeket, mivel olvashatnékom volt – természetesen nem híres íróktól, jobb szeretem a „névtelen zseniket”. Jó, ez is egy fura elv, de teljesen normális, ha rólam van szó.
Szóval épp olvasgattam, amikor hívásom érkezett a nagyiéktól, akik a hogylétem felől érdeklődtek.
– Biztos minden rendben? - kérdezte vagy századjára a nagyapa, mire szememet forgatva válaszoltam, hogy „természetesen”. Ezt még elismételtük szintén százszor, majd letette a telefont, én pedig tovább összpontosítottam az internetre.
Megnyitottam egy üres dokumentumot, és gépelni kezdtem bele. Nem tudom, csak hirtelen írhatnékom volt, és muszáj volt írnom valamit. Ilyen nálam viszonylag sűrűn van, szóval ilyen kedvemben marhasokat tudok írni. Egyszer például egész éjjel fent voltam, és olyan tizenhat óra alatt írtam ötven oldalnyit. Ami, ugyebár nem kevés.
Most csak három oldalnyit hoztam össze, szóval bekapcsoltam a tévét, és a plafon felé fordultam, úgy hajtottam le a fejem az ágyamra, ami így kissé lelógott. Már megszoktam, hogy ha rám jön az öt perc, akkor így csinálom, de az nem kellemes, amikor beakad a fejem.
A tévében a monoton női hang sorolta a híreket, és egyéb, számomra egyáltalán fontos dolgokról. Pénzügyi hírek, és társaik...
A mobilom újra megszólalt, ám ezúttal Luke neve volt a kijelzőn, ami miatt kicsit meginogtam. Fel vegyem-e, vagy nem? Vajon miket fog mondani? Lefújja? - Nagy gondolkozásomban fel is vettem a telefont.
– Izé, bocsi, nem figyeltem, nem vettem észre, hogy felvettem – magyarázkodtam azonnal, de szerintem nem is érdekelte annyira a kifogásom.
– Nem baj, csak azt akartam mondani, hogy holnap hétre megyek érted – szólalt meg.
– Oh, értem. Persze – mosolyodtam el. - Mit tervezel, mert az úgy gáz lenne, ha te elegánsan jelennél meg, én pedig egy laza szerelésben...
– Nyugi, nem az én stílusom – nevetett fel. - Akkor neked jó a holnap este hét?
– Persze – bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja, csak a reflex miatt tettem.
– Oké, akkor szia.
– Szia!
Nem tudom miért, de vigyorogva nyomtam ki a telefont, majd hajítottam arrébb, nem törődve azzal, hogy esetleg szét esik. Felesleges az aggódásom, az a mobil egy igazi túlélő.

Tíz fele a napomat egy hideg zuhannyal nyitottam, hogy valamennyire éber legyek, majd a tegnapi maradék pizzával a kezemben leültem a tévé elé, és bámultam az épp akkor adott filmet, a Lol-t. Még nem láttam korábban, de egyszer bőven elég volt.
Lena átjött, mert még tegnap egy telefon alkalmával megbeszéltük a mai délutánt, mert tudta, hogy most, hogy nincsenek itt a nagyszüleim, lehet zajongni.
– Délelőtt találkoztam pár osztálytársammal, és megbeszéltük, hogy holnap moziba megyünk, és mondtam, hogy te is eljöhetnél, mert szerintem jól ki jönnél velük – folytatta a csacsogást, mire felkaptam a fejem (na, nem mintha addig nem figyeltem volna rá).
– Hánykor mentek?
– Hát, a film fél nyolckor kezdődik, de már fél hét előtt elmegyünk, mert ott vesszük a jegyeket, meg be akarunk szerezni valami kaját is... - húzta el a száját, de a végére már mosolyogva magyarázta.
– Oh, izé, én nem érek rá holnap – kezdtem sajnálkozva, és azon törtem magam, hogy ne piruljak el az oka miatt. Azt viszont nem mondtam, hogy össze is jött.
– Hey, miért is nem érsz te rá? - vonta fel a szemöldökét, én pedig tudtam, mire gondol abban a pillanatban. Lebuktam.
– Hát, izé, elhívott egy srác, de nem nagy dolog...
– Viccelsz?! Alig vagy itt másfél hete, és máris randid van! Ez tök izgi! - jött izgalomba a szőkeség, nekem pedig ezt kellett hallgatnom két órán keresztül.

10 megjegyzés:

  1. Imádom imádom ès imádom. Ez egyszerűen csodálatos. Fantasztikusan írsz. Várom a kovi rèszt <3 :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Otília <33 Szombaton érkezik!((: x

      Törlés
  2. Hamar kövit! Nagyon jóól írsz! :) *-* <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!((: <33 Szombaton;) x

      Törlés
  3. Te.. te halott vagy! érted ezt ? :D szerencséd van, hogy a jövő hetet táborban töltöm, és nem tudlak zaklatni azzal, hogy "ird már meg azt a részt" :D
    Tudod, a te Tinád ^^ :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na de Tinaaa :o akkor hogy posztolok részt? :o :D Nem baj, azt hiszem muszáj kibírnom:D <333 Puszil a te Vivian-od <3 x

      Törlés
  4. Jó lett!!*----* mikor jön a kövi?:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! <33 ((: Szmbaton esedékes((: x

      Törlés