Tizenharmadik ok - Tökéletes október 28.-a

Sziasztok!:)

Újabb rész, és 25.-ére is terveztem volna posztolni, de az időm nem engedte, ez a fejezet is telefonról lett publikálva - félreértés ne essék, az egész történetet még augusztusban befejeztem, de őszintén szólva kellett néhány változtatás, és mindig átírok egy-két részletet, ezért kell az az egy hét a fejezetek között. :)

Valamint, visszaállok most már a jól megszokott rendszerbe, ami azt jelenti: szombatonként új rész lesz, amit mindenképpen hozni fogok! ;)

Ölelés, Chloe

zene

Lena az ágyán feküdt, szőke haja rendezetlenül terült el az ágyon, miközben a legújabb Bravo-t olvasta, és arról áradozott, hogy végre tettek bele cikket Ed Sheeran-ról is.

– De komolyan, annyira imádom a hangját... - ismételte már vagy századjára, én pedig monoton bólogatással jeleztem, hogy „oké, biztos”, ami fel is tűnt neki. - Na, mi a baj?

– Semmi extra, csak nem akarom, hogy vége legyen a szünetemnek.

– Mint mindenki – egészítette ki nevetve. - Na, de ez a világfájdalmad gondja?

– Igen, mert tudod... - kezdtem bele, de értetlen tekintete miatt rávágtam a választ: - Tudod, ez csak egy nyaralás.

– Tényleg – döbbent le. - Nem maradsz itt...

– Ja.

– De mi lesz akkor veled és...

– Na, látod, igazából ez a baj – vágtam közbe, és idegesen kezdtem járkálni, és a helyzet egyre jobban hasonlított egy amerikai drámafilmre. Illetve egy ausztrál változatra. Legalább akkor lenne egy Australian Love Story az American Love Story mellett. Haha.

– Figyelj, mi lenne, ha nem hoznál rám is depresszív hangulatot, hanem most felhívnád, és elmennétek valahová? Na? - állt optimistán a dologhoz, ami őszintén segített. Na igen, híres vagyok ezekről a pillanatnyi hangulat-ingadozásaimról. Bár vannak olyanok, akiknél ezt nem merem eljátszani. Mint például Chelsea Morgan-nel. Egy igazi hárpia.

– Izé, mi lenne, ha elmennénk mozizni? Úgy hallottam, még mindig adják a Ha maradnék-ot – mosolyodott el.

– Az a film már vagy két hónapos – nevettem fel.

– Ja, de tudod, nagy bevételt hoz, meg minden. Gwen már háromszor volt.

– Jesszus – kuncogtam.

– Nagyjából. Vagy maradhatunk itthon is, és nézhetünk ősrégi Olsen-filmeket...

– Esetleg itt mindkettőt? - vontam fel a szemöldököm, fél óra múlva pedig már egy tál pop-corn társaságában néztük az előbb említett filmet, természetesen két százas zsepivel együtt.

– Kell egy Adam Wilde – mondta Lena, és egy újabb zsepiért nyúlt. Öhm... rossz szokása a lányoknak, hogy bőgni akarnak egy filmen, még akkor is, ha alapvetően vígjátékról van szó. Úgy látszik ez az ausztráloknál jobban előjön – bár az angliaiak sem panaszkodhatnak ezek szerint. - Neked nem?

– Én tökéletesen elégedett vagyok jelenleg – jelentettem ki. - Viszont nézzünk légyszi egy vígjátékot, mert rohadtul bőghetnékem van!

– Akkor nem sírós filmet kéne néznünk? - kapta fel a fejét Lena.

– Nem, mert nem akarok sírni! - vágtam rá, és egyszerre nevettünk fel.

– Tehát akkor... melyiket nézzük? - emelt fel három különböző filmet Lena, én pedig ráböktem az egyikre, aminek szimpatikus volt a borítója. Már végeztünk a Csillagainkban a hibá-val, és az Olsen-ikreknek azzal a filmjével, ami itt, Ausztráliában játszódik. Már akkor is ide vágytam, amikor először láttam. - Juj, ez jó!

– Mi is ez?

– She's The Man – vigyorgott, és betette a filmet.

Mondanom sem kell, az egészet végigröhögtük. Tehát nekem bőven elég volt tíz perc, és már nem a romantikus részek miatt sírtam, hanem a vicces jelenetek végett. Mert ugye mi szeretjük Viola-t, és az őrült ötleteit. Az elvégre oké, hogy szeret focizni, na de ki „változna” miatta sráccá?

– Oké, kérlek egy pillanatra állítsd le! - szólt oda nekem Lena, aki már annyira nevetett, hogy a hasát fogta. Jó, nem csak a filmen nevettünk, hanem közbe annyi őrültséget csináltunk, hogy ha visszagondolok rá, akkor is elkezdek elvetemült módjára vihogni. Teljesítettem a kérését, és végignéztem (illetve röhögtem), ahogy a földön vergődik, és ezt így, negyed órán keresztül. – Basszus, belehalok, annyira háj a hasam!

A film végeztével már indultam is haza. Mert ugye este nyolc fele már illene.

– Megjöttem! - nyitottam ki az ajtót, levettem a cipőm, és felsiettem az emeletre, ahol egy gyors tusolás után bedőltem az ágyba, és a normál emberek elvét nem követve, kezdtem internetezni.

Igazándiból a Wattpad oldalamon kívül mást nem néztem meg. Ott fent van négy történetem, ebből kettő befejezett, és azokon néztem a kommenteket. Mondanom sem kell, az elmúlt két hónapban nem is frissítettem. Így történt az, hogy én éjfélkor még nagyban dolgoztam a Better in Stereo-on, illetve a másik történetemen, a One Year-en.

Nem szokásom élő karakterekről (mármint személyekről) írni, de mostanában van, hogy elgondolkozok rajta. Mert ugye nem sokmindenkinek jutna eszébe egy Ramones, vagy épp Nirvana fanfiction, csak olyan elvetemülteknek, mint nekem. Jó, biztos van, de azért az nyílt titok, hogy azt nem lehet felülmúlni, mint amennyi One Direction blog van.

Végül is... az éjjel alig aludtam, de megérte. Végigolvastam két teljes Wattpad sztorit, illetve egy könyvet. Már a feléért is megérte volna éjszakázni. (Azon kívül, hogy megírtam két-két részt a történeteimben. Talán kicsit gyorsabban gépelek az átlagnál...)

Délben felkeltem, azt sem szándékosan, persze, hanem Lena drága hívott, hogy menjek el vele ruhát vásárolni. Most.

Szóval fél óra múlva ott kergettem az egyik ruhaboltban a mi drága, hőn szeretett Lena-nkat, aki most kitalálta, hogy ő... nem is tudom mit. Olyan érzés volt, mintha én lennék a felelőtlen felnőtt, ő pedig a szeleburdi lányom. Oké, ez sehogy sem hangzik jól. Sőt, inkább nagyon gázul hangzik.

Lena talált magának egy lenge, barack színű ruhát, amit azonnal fel is próbált, és elmondhatom, hogy valami eszméletlenül festett!

– Te észrevetted? - hajolt közelebb Lena, de nem nagyon tudtam, mire céloz.

– Mit? - vontam fel a szemöldököm elgondolkodva.

– Hogy az a három csaj félpercenként idenéz, és rosszallóan vizslat minket.

– Mi? Hol? - kaptam fel a fejem, és hirtelen körbenéztem.

Alig tíz méterre tőlünk állt a három szóban forgó lány, akik észrevették, hogy észrevettem őket, de nem reagáltak különösképpen. Az egyik lány mondjuk rám mosolygott.

– Aida, mondom a tervet! - nézett rám Lena, mire elnevettem magam. Ez most jót érez? - Én felkiáltok, hogy „Luke Hemmings”, lebukunk, és ha idenéznek, akkor fanok – ismertette a „zseniális” tervet, mire összevontam a szemöldököm, és úgy néztem rá, mint egy félőrültre.

– Te beteg vagy – közöltem vele végül. - Mi lenne, ha szimplán hagynánk őket?

– Mi van akkor, ha ők az első számú utálóid?

– Mi van? - kérdeztem vissza. - Nem is ismernek, miért utálnának?

– Mert te meg ismered őket személyesen, és egyikükkel... hogy szolidan fogalmazzak: „jó kapcsolatot ápolsz”.

– Van egy olyan érzésem, hogy te jobban ismered ezt a témát – hagytam annyiban, és megfordulva szemügyre vettem egy kék ruhát, ami ott sorakozott a többi között.

– Mármint melyiket? - lépett mellém, miután átöltözött.

– A „híresség barátnője vagyok”-félét – feleltem, majd előszedtem a kék ruhát. - Milyen?

– Jó, de inkább vedd ezt – emelt ki egy zöldes darabot, amit fel is próbáltam. Eléggé megtetszett, szóval mehetett is a kosárba, a többi mellé.

– És akkor most mehetünk is a kasszához – kapta ki a kezemből Lena, és a másik kezével megfogott, és elrángatott a kasszához. Míg ő kipakolta a dolgainkat, addig én megnéztem a telefonom, mert jött egy SMS-em, mint később kiderült, Luke-tól.

Átjössz, vagy én menjek?

Elmosolyodtam az üzeneten, és gyors elkezdtem gépelni a választ:

Ahogy gondolod, de most épp Lena-val vagyok, vásárolunk. :) Mi lenne, ha egy óra múlva találkoznánk a helyi pláza előtt, és onnan mennénk valahova?

Alig küldtem el az üzenetet, máris jött a válasz:

Rendben. Én leszek a kapucnis :D

Mást sem keresnék :D – pötyögtem be az utolsó üzenetet.

– Jössz már, Aid? - kérdezte Lena, mire bólintottam, és mellé lépve indultunk át egy másik üzletbe.

– Mit veszünk? - néztem szét a cipőboltban. Oké, egy újabb ostoba kérdés tőlem. - És ne mondd, hogy cipőt.

– Akkor lábelit – vágta rá. Köszönjük, Lena.

– De milyen cipőt?

– Nem tudom... olyan... lábra valót? - kérdezett vissza, és elröhögte magát.

– Látom ma formában vagy – forgattam meg a szemem, majd egy félmosollyal az arcomon átmentem egy másik sorba nézelődni.

Tíz perc alatt Lena a fél boltnyi cipőt felvásárolta, miközben én csak nézegettem a különböző árcédulákat, illetve azon gondolkoztam, hogy mekkora kamu dolgok ezek a leértékelések. Angliában, pontosabban a mi kisvárosunkban milliószor volt leértékelés, de az egyetlen ami változott olyankor, az a cipő eredeti ára. Akciókor mindig felvitték az árát, hogy annyi legyen az értéke, mint eredetileg. Jó kis dolog ez.

– Mehetünk – emelt fel egy dobozt Lena, majd miután azt kifizette, kimentünk a pláza elé, hiszen már letelt az egy óra az elküldött SMS-em óta, szóval már biztos volt, hogy megérkezett Luke.

Nem tévedtem, már ott várt minket a parkolóban, a kocsijának támaszkodva.

A zajból, és egyéb beszélgetésfoszlányokból ki tudtam következtetni, hogy Mike és Calum is jött.

– Be fog férni, szerinted? - mutattam a szatyrokra, mire Lena megvonta a vállát.

– Nem tudom, kiderül – mondta végül.

A kocsihoz lépve észrevett minket Luke, aki eddig a telefonjával volt elfoglalva, és ahogy a képernyőn láttam, twitterezett.

– Szia – mosolyodtam el.

– Szia – mondta, majd adott egy puszit a homlokomra. Sokszor elcsodálkozok rajta egyébként, hogy Luke milyen magas, elvégre én mellette a 168 centimmel semmi vagyok. Tehát én augusztus végéig meg voltam róla győződve, hogy egy magas lány vagyok, sőt, szinte égimeszelőnek számítok. Úgy néz ki, hogy tévhitben éltem. Nagyon is alacsony vagyok – Luke-hoz képest.

– Berakhatjuk a csomagtartóba a cuccunk? - intettem a fejemmel a szóba forgó holmikra, amik az én kezemben, és a Lena-éban „várakoztak”.

– Aha, várj, kinyitom – nevette el magát, és előkapta a kocsikulcsot, amivel ki is nyitotta. - Egyébként még mindig a Disconnected a kedvenced?

– Még emlékszel rá, amikor mondtam? - nevettem fel, majd elkezdtem berakosgatni a vásárolt ruhákat.

– Ja, elvégre nem rólam szól az Amnesia – vágta rá, én pedig elnevettem magam.

– Egyébként ez a kettő tetszik a legjobban. Az Amnesia, és a Disconnected... meg még a Kiss Me Kiss Me is nagyon jó – feleltem, majd az utolsó szatyrot is bevágtam a többi közé. - De ezek közül talán a legjobb az Amnesia – mondtam némi töprengés után.

Luke bólintott, majd láttam, ahogy az ajkain levő karikát piszkálja, ami egy jele nála, hogy valamit nem mond el. Ezt azért megfigyeltem az utóbbi hetekben.

– Elöl ülsz – nevetett ki, amikor látta, hogy hátra akarok beülni. Kuncogva megforgattam a szemem, majd bepattantam az első ülésre, és becsatoltam magam, és hátranézve láttam, hogy Lena a két fiú közt ül. Csak azt nem tudom, hogy jutott közéjük.

– Hali srácok – néztem hátra, Calum-ék pedig szó szerint egyszerre köszöntek vissza. Még mindig ijesztő az ilyen.

– Amúgy ti mennyi mindent vettetek? - kérdezte Michael, gondolom arra célozva, hogy beletelt pár percbe, mire elraktuk a holmijainkat.

– Képzelj el egy naaagy Zara üzletet – kezdte Lena. - Na, nagyjából annyit.

– Lena, még én sem tudom, mit rövidít a „Zara”, szerinted Michael megérti? - nevettem el magam.

– És te lánynak mered magad nevezni? - röhögött Lena.

– Nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem nem úgy nézek ki, mint egy srác. Vagy ha mégis, az nem csak nekem ciki – vontam meg a vállam. - Elvégre nem hiszem, hogy Luke a srácokat szereti.

– Hát nem – vágta rá, mire elnevettük magunkat.

– Látod, tudtam én – bólintottam mindent-tudóan, ezzel lezárva a „Aida vajon lány-e?” témát.

Útközben ledobtuk Lena-ékat, így a végén csak mi maradtunk Luke-al a kocsiban. Végül eldöntöttük, hogy majd hozzájuk megyünk, elvégre ott talán egyszer voltam, akkor is csak Luke anyukájával találkoztam, Liz-zel, aki nagyon kedves volt mellesleg. Egyáltalán nem volt olyan, mint mondjuk az én anyám, aki szerintem kész kihallgatást szervezett volna, ha egy fiúval mentem volna haza. Úgy éreztem Mrs. Hemmings, avagy Liz (miután Mrs. Hemmings-nek hívtam, közölte, hogy nyugodtam szólítsam Liz-nek) megkedvelt, érdekelte, hogy milyen az angliai oktatás, illetve, hogy mikor jöttem, meg ilyenek. És szülőhöz híven az is érdekelte, hogy (1) szeretem-e a 5SOS-t, (2) ismertem-e a bandát, mielőtt megismertem Luke-ot. Igen, ez mondjuk engem is érdekelt volna a helyében, és mintha meg is nyugodt volna, amikor mondtam, hogy nem.

– Egyébként nem baj, hogy átjövök? - kérdeztem Luke-tól, akitől válaszul csak egy röhögést kaptam (kösz).

– Miért lenne baj? Én hívtalak, hozzám jössz – mondta végül vállát rángatva, majd megfogta a kezem, és úgy mentünk be a házukba.

Már elsőre is imádtam ezt a házat, elvégre keresztanyám lakberendező, szóval ha úgy vesszük, az ilyesmihez egy kicsit konyítottam is.

A házban csend uralkodott, tehát nem volt senki sem otthon.

Levettem a Vans-om, és a bokazoknimban (igen, mert Aida van olyan hülye, hogy zoknit vegyen fel iolyen nyárias időben, és E/3-ban beszéljen magáról) mentem Luke után az emeletre, fel a szobájába.

Én felültem az ágyra, ő pedig asztalához ült le, és pár perc alatt megbeszéltük, hogy filmezzünk, csak azt nem tudtuk még, hogy mit nézzünk.

Végül a '99-es 10 dolog, amit utálok benned-et választottuk, miután mondtam, hogy nekem maga a sorozat nagyon tetszett.

Körülbelül fél óráig néztük, amikor valakit hallottam, ahogy bejön a házba.

– Várj, biztos csak valamelyik idióta az – forgatta meg a szemét Luke, majd feltápászkodott, és megvárva engem, lementünk a földszintre, ahol egy nálam pár évvel idősebb srác pakolászott, aki gondolom Luke bátyja lehetett.

– Te vagy az, Luke? - kérdezte, majd hátranézve megpillantott minket. - Nem mondtad, hogy jön valaki más is.

– Kellett volna? - kérdezett vissza reflexből. - Aida, ő a bátyám, Jack, Jack, ő a barátnőm, Aida.

– Szia – nyújtottam a kezem felé, amit bár kicsit furcsállva, de elfogadott.

– Ne nézz így, feminista – vonta meg a vállát Luke, mire Jack elnevette magát.

– Komolyan?

– Aha – kezdtem rá egy visszafogottabb nevetésre.

– Mikor jött rá? - kérdezte Luke-ra utalva, és szerintem teljesen elfelejtette a tényt, hogy az öccse is itt van.

– Amikor meghívtak fagyizni – vontam meg a vállam, mintha nem is lenne olyan fontos. Márpedig az volt. És már akkor is tarolt a feminista énem. Nem mellesleg ha pontos dátumot mondtam volna, az elég gyanús lett volna, ami azt illeti.

Jack elnevette magát, és közölte, hogy „mást sem vártam tőled, Luke”, amin a szóban forgó személy elnevette magát.

Amint végeztünk a filmmel, lényegében csak beszélgettünk. Először a zenéről volt szó, majd a „mikor is tanulok meg gitározni?” témát boncolgattuk.

– Egyébként lesz egy koncertünk holnapután – kezdte, mire ránéztem, jelezve, hogy figyelem. - Nem lenne kedved eljönni? A múltkorira amúgy sem tudtál...

– Persze – mondtam végül pár másodpercnyi csönd után, nagyokat bólogatva. - Szívesen megnézném egy fellépéseteket.

Mosolyogva nézett rám, majd adott a számra egy puszit.

– Na – néztem rá szúrósan, mire elnevetve magát megcsókolt.

Reggel arra keltem, ahogy a telefonom csörög, és rá kellett jönnöm, hogy anya hív.

– Szia anyu – motyogtam a telefonba, teljesen megfeledkezve magáról a tényről, hogy anya valamit akarhat, ha hívott.

– Aida, Regan átjött tegnap... - kezdett bele a gyors köszönés után.

– Igen?

– Valami fiúról kérdezgetett.

Igen, talán el kellett volna mondanom anyának.

– És...?

– Miután rájött, hogy nem tudok semmiről, elment. - Oké, rájött. - Aztán kitaláltam, hogy valószínűleg az egyik osztálytársadról van szó – mondta.

– Igen! - vágtam rá. - Chace-ről volt szó, mert nem ment el a suliba, meg minden, tudod milyen, elég sokat lóg, meg ilyesmi, bár nem annyira az ő szokása – bólogattam hadarva, ámbár tudtam, nem látja.

– Rendben. Milyen Sydney?

– Tömören? Nagy, zajos, mégis nyugis, és nagyon jófej mindenki, még mindig – hadartam el.

Pár percet még áldoztam rá (de nagylelkűen hangzik így), majd az élménybeszámolóm után újból megszólaltam:

– Teszem anya, mennem kell.

– Tudom, hogy nem kell menned – mondta válaszképp, mire elnevettem magam. - Szia Kincsem!

– Szia, anyu – köszöntem el, és kinyomtam a mobilt.

Kikászkálódtam az ágyból, majd lassan a szekrényemhez léptem, ahol próbáltam szemügyre venni, hogy ma vajon mit kéne felvennem. Végül a szimpla „szmájlis” pólóm mellett döntöttem, fekete nadrággal, amit még Regan-nel vettem Londonban, amikor osztálykiránduláson voltunk.

A hajam szimplán felkötöttem, meg voltam elégedve azzal, elvégre még mindig nem tartozom a Chelsea-félékhez, megmaradtam a néha őrjöngő, néha visszahúzódó, sokkalta inkább fiús, mint lányos Aida-nak.

Mivel Regan-nal igaz, hogy pár napja beszéltem, de mivel le kellett adni neki egy újabb helyzetjelentést, írtam neki egy SMS-t, remélve, hogy még nem alszik.

Szerencsém volt, hiszen náluk akkor olyan éjfél körül volt, Regan ilyenkor meg még javában fent van, és Nickelodeon-t néz, miközben a Big Time Rush tagjait képzeli el legjobb barátainak, esetleg egyiküket a pasijának. Nem véletlen vagyunk legjobb barátok, az ilyeneket már tudom róla.

Az üzenet elküldése után alig pár perccel online is lett Regi, szóval ő egyből elkezdett kérdezgetni, hogy mi történt az elmúlt napokban, hiszen sejti, hogy egy sztár mellett nem lehet nyugis még egy óra sem. Ami azt illeti, igaza is van.

– És mit veszel fel? - kérdezte izgatottan, miután közöltem, hogy holnapra „hivatalos vagyok” egy 5SOS koncertre.

– Nem tudom, még nem gondolkoztam rajta – feleltem egyszer megvonva a vállam, amit Regi egy „hogy gondoltad te ezt?” kérdéssel reagált le, fél perccel később meg már az angliai dolgainkról beszéltünk.

Délben többnyire azzal foglalkoztam, hogy a Vans-om, vagy a Converse-m vegyem fel, hiszen Gwen elhívott, hogy vele menjek a hangszerboltba, hiszen ha már múltkor nem tudta megvenni a gitárját, akkor majd most megteszi.

Lena ma nem ért rá, Adelaide-ben volt, a nagyszüleinél, úgyhogy azt hittem, csak mi ketten megyünk majd a boltba. Tévedtem.

Mariana, Vivian, és Isobell is elkísérte a vöröskét a boltba, ahol is jobban megismertem a lányokat. Mariana egy festett vörös hajú lány, akit ha meg kellen „határoznom” egy hírességhez hasonlítással, akkor egy Ariana Grande-Dove Cameron középutat mondanék. Vivian egy szimpla szőke hajú lány, kék szemekkel, kissé duci alkattal, pufi arccal, ami egyébként sokkal jobban áll neki, mintha csontsovány lenne. Isobell a rend kedvéért egy barna hajú lány, zöld szemekkel, a haja pedig kicsit ombre-s, egészen a válla aláig ér.

Én elvoltam a boltban, megint a gitároknál kötöttem ki, és azt tanulmányoztam, hogy melyikkel lehet könnyebben tanulni. Nos, ebből a mondatból le lehet szűrni, hogy muzikalitásom nem épp a fellegekben van.

Gwen robogott el mellettem a basszusgitárjával, amikor meglátott a tipikus „Aida-s töprengős” fejemmel.

– Min töpreng, Laughen? - bökött meg viccelődve.

– Semmi extra, a gitárokon gondolkozok, Both – tettem hozzá a végére komolyra véve a hangom stílusát.

– Szerintem egy ilyet válassz – bökött egy egyszerűbb darabra. - A kezdők általában ezt vesznek, neked pont elég egy ilyen, kivéve ha Hemmings nem tanított még profira – fejezte be. - Mármint ami a gitározást jelenti - tette hozzá cinkos vigyorral, természetesen totálisan perverzen.

Délutánra megbeszéltük, hogy átjön Luke, ő pedig közölte, hogy hozza az egyik gitárját, elvégre már egy ideje megígérte, de még nem is volt alkalma áthoznia.

– Nyitom – trappoltam le a lépcsőn, amikor meghallottam a csengőt, nem is hagyva időt arra, hogy bárki ellenkezzen (na, nem mintha ez megtörtént volna).

Ahogy vártam, tényleg Luke jött, aki maga előtt tartotta a gitárt, és egy puszit nyomott a számra.

– Te most csak szórakozol, ugye? - nevettem fel, amikor félrerakta a gitárt, és megláttam a pólóját.

– Nem, te szórakozol – vágta rá, amikor neki is feltűnt. Rajta is egy ugyanolyan póló volt, mint rajtam, amin egyszerűen nem tudtam nem nevetni. És még csak nem is beszéltünk össze.

Elvettem tőle a gitártokot (merthogy abban hozta), majd beljebb mentünk, egészen a nappaliig, ahol a nagyiék voltak.

– Fent leszünk a szobámban – intettem az emelet irányába.

– Most pedig itt... - mutogatta Luke a húrokat, amikkel szórakoztam. Miután kiváltottunk egy dalt, ami történetesen az I Miss You lett (Blink 182 szám, régi kedvencem) elkezdte megtanítani, és hát őszintén mondva nem sokat haladtunk vele.

– Rendben – feleltem, és úgy csináltam, ahogy mondta. Luke egyébként fejből tudta ennek a számnak a gitáros változatát, elvégre ők már ezt játszották egyszer, szóval ő onnan tudja.

Fél óra alatt sikeresen megtanultam a dal felét, úgyhogy büszke voltam magamra. Az már részletkérdés, hogy olyan lassan ment a gitárral, hogy azalatt lement volna a rendesen a dal.

– Na, milyen? - kérdeztem, amikor már nagyjából ment az egész dal.

– Kezdetnek jó – mondta.

– Majd a végén világhírű gitáros leszek – hülyültem, mire Luke elnevette magát. - Mellesleg ma voltam pár lánnyal a hangszerboltban, Gwen ajánlott egyet. Egész jól ért ezekhez a dolgokhoz – meséltem hátrafordulva hozzá, ugyanis pont olyan helyzetben voltunk, mint amikor egy filmben van egy ilyen jelenet, avagy mögöttem ült Luke, és úgy mutogatta a különböző akkordokat.

– De nem muszáj most rögtön megvenned, ugye tudod? Itt az enyém.

– Hogy leszek akkor önálló? - tettem fel a költői kérdést.

– Mert az önállóság azt jelenti, hogy a nagyszüleiddel megveteted magadnak? - vonta le a következtetést, amin mindketten jót röhögtünk.

– Most nem? - vihogtam, és lehajtott fejjel újra kezdtem bele újra a gitározásba.

A koncert egy óra, húsz perc múlva kezdődik, én pedig még otthon voltam, azon töprengve, hogy vajon mit vegyek fel, elvégre hiába vagyok rock rajongó, egy-vagy két koncerten voltam még, de azok se ilyenek voltak. Elvégre lássuk be, fiatal tagokból álló zenekarnak koncertjére azért máshogy is kell öltözni.

Végül fogtam a fekete Ramones pólómat, amit még múlthéten vettem, szóval ahhoz választottam egy sötétebb színű harisnyát, amire ugye vettem egy rövid, kék farmert. Cipőnek a bakancsomat akartam választani, de aztán még szóba jött a Vans-om, és a Converse-m, tehát ezzel vacakoltam kicsit.

Tegnap Luke ideadta nekem a VIP jegyet, mert nem tudnak értem jönni, hiszen nekik a koncert előtt már két órával ott kellett lenniük, amit ugye tökéletesen megértek. Egyrészt, mert hangszerpróba, meg tudja még mi az Isten, úgyhogy megbeszéltük, hogy a koncert előtt még megérkezek, és akkor nagyjából meg tudják mutatni, hogy mi hol van.

Amint elkészültem azonnal indultam is a koncert helyszínére, avagy a belvárosba.

Láthatom most először (korábban is volt lehetőség mondjuk, ez részletkérdés) a barátomat koncert közben, ami már egy hatalmas dolog. Ilyenkor azért el tudok gondolkozni, hogy miért pont én vagyok a barátnője, de most annyira izgatott voltam, hogy nem tudott foglalkoztatni a kérdés.

Úgy néz ki, hogy ez egy tökéletes nap lesz.