Sziasztok!
Íme a hatodik fejezet/rész/ok/akármi. (:
Remélem nektek is feltűnt, hogy egyre hosszabbak a részek, én tényleg igyekeztem, amikor ezeket a sorokat írtam.
Köszönöm a kommenteket, sokat jelentenek♥
x Chloe
zene (még mindig imádom) |
A napom úgy nyílt, hogy
lent a konyhában közölte, hogy húsz perc múlva átjön a már
említett lány, hogy megismerkedjünk.
A szerkényem előtt vagy
fél órát álltam, mire végül sikerült eldöntenem az aznapi
szerelésem, ami egy fekete Converse-ből állt, fehér, 'AWESOME'
feliratú felsőből állt, valamint egy fekete sortból. A hajam
jobbra kiengedtem, és kicsit próbáltam a kezemmel olyan hullámos
hatást kelteni neki, ha már nem használok hajvasalót. Minek? Hogy
tönkretegyem a hajam?
A kezem dörzsölgettem,
miközben egyfolytában kilestem az ablakon. Úgy éreztem magam,
mint egy öt éves, akinek épp hozzák a meglepijét, ami nekem egy
új barát lett.
Dél múlt pár perccel,
amikor hallottam, hogy valaki errefelé trappolt, de mire kilestem
volna, megjelent az ajtóban egy nálam kicsit alacsonyabb, szőke
hajú lány. Első látásra ha jellemeznek kéne, talán azt
mondanám, hogy „cuki”. A haja lazán összefogva állt feje
búbján, körmei rózsaszínnel ki voltak kenve, ami azonnal
feltűnt, mivel azt piszkálta. Ő is hasonló ruhában volt mint én,
leszámítva, hogy ő inkább rózsaszínesre vette a figurát.
Kedvesen mosolygott, mintha csak valami régi ismerőse lennék,
fejét picit oldalra biccentette, majd megigazította a szemüvegét,
ami kifejezetten jól állt neki.
– Szia, Lena vagyok, a
szomszéd – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, és én
is bemutatkoztam neki. - Fhú, hát te nem ausztrál vagy – állapította
meg. Ennyire erős lenne az akcentusom?
– Nem, Angliából
jöttem – válaszoltam, mire bólogatni kezdett, és közölte,
hogy ő Amerikára tippelt volna, ha nem mondom el. Majdnem.
– És, mondjuk, ha
gondolod, körbevezethetnélek, hacsak nem tetted már meg.
– Az egyik „friss”
ismerősöm tegnap megtette, de elmehetnénk valahova – ajánlottam
fel, hátha lesz közös témánk a társalgás közben.
Végül úgy döntöttünk,
hogy elmegyünk a környék legjobb cukrászdájába, és veszünk
egy-egy sütit, valamint üdítőt.
– Hát, nem tudom. Csak a félévig maradok, szóval nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam.
– De be is jöhetnél majd. November közepefele be kell mennünk a könyvosztásos izé miatt... - magyarázta, én pedig folyamatosan bólogattam.
– Hát, meglátjuk.
Amíg sétáltunk
kérdezgetett Londonról, de mivel én nem londoni vagyok, sokat nem
mondtam, inkább a mi kisvárosunkról meséltem. Főképp a suliról
volt szó, hogy kellett-e nálunk egyenruha, csak mert itt kell –
mármint ahova ő jár. Nálunk szerencsére ilyenről nem volt szó,
kivéve az iskolai ünnepségekre kötelező összeállítást.
– Olyan szerencsés
vagy ebből a szempontból – mondta, miközben lekanyarodtunk a
következő utcára. - Nálunk ilyen vöröses pólót kell viselni,
rajta a suli logójával, és a lányoknak kötelező a szoknya –
forgatta a szemét. - Annyira nem bírom ezt a részét, de amúgy
jó suli. Ha idejárnál, te is szeretnéd, szerintem – pislogott
barátságosan, mire megvontam a vállam. Ki tudja? Bármi
megtörténhet.– Hát, nem tudom. Csak a félévig maradok, szóval nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam.
– De be is jöhetnél majd. November közepefele be kell mennünk a könyvosztásos izé miatt... - magyarázta, én pedig folyamatosan bólogattam.
– Hát, meglátjuk.
– Lassan megérkeztünk a
cukrászdába, ahol csak hárman voltak, az eladók pedig olyan
„kötelező mosollyal” üdvözöltek minket.
– Én ezt ajánlom, vagy ezt... - mutogatott körbe Lena -, nem várj! Ez is nagyon jó!
– Lena, nyugi – nevettem rajta, mert egyszerűen annyira fel volt pörögve.
– Oké, válassz te – állt arrébb.
– Köszönöm – kuncogtam, majd ráböktem az egyikre véletlenszerűen.
– Én ezt ajánlom, vagy ezt... - mutogatott körbe Lena -, nem várj! Ez is nagyon jó!
– Lena, nyugi – nevettem rajta, mert egyszerűen annyira fel volt pörögve.
– Oké, válassz te – állt arrébb.
– Köszönöm – kuncogtam, majd ráböktem az egyikre véletlenszerűen.
Ezek mellé rendeltünk
egy üdítőt, aztán pedig kerestünk egy asztalt, és vártuk, hogy
megérkezzen. Lena újból belekezdett egy témába, csak hogy oldja
a hangulatot, ami egyébként nem is volt rossz, kifejezetten jól
éreztem magam vele, kedves, közvetlen lány.
– Hát, nehéz volt őket meggyőzni, de megérte.
– Amúgy... mennyire volt hosszú a repülőút?
– „Csak” harminc óra – vontam vállat, mintha nem lenne olyan nagy kunszt. Pedig az. Nagyon is az.
– Jesszus, és két órát nem bírnék ki a magasban – döbbent le, én pedig amolyan „ez van, túl vagyok rajta” fejjel, és újra beleittam az üdítőmbe.
– De mindegy is. De haza kell mennem az évnyitóra – húztam el a szám.
– Tehát. Hazamész egy napra, és emiatt utazol hatvan órát? - foglalta össze, és ez átgondolva nagyon fárasztó volt.
– Talááán később kellett volna jönnöm – állapítottam meg.
– Nem, hidd el, hogy nem. Akkor biztos sok minden más lenne – közölte optimistán, nekem meg eszembe jutott a reptéri jelenet. Az is biztos, hogy már csak amiatt megérte hamarabb jönnöm az év vége előtt. - Na, mi ez a bizalmas vigyor? Hmmm?
– Semmi – legyintettem, és vigyorogva bámultam vissza a poharamba, miközben a szívószálat forgattam benne.
Könnyedén csevegtünk
egyik témáról a másikra, sok közös volt bennünk, a véleményünk
is az esetek majdnem mindegyikében egyezett, de az is már ízlés
kérdése volt.
Igazából jó volt a
hangulat, sokat nevettünk, és arra kellett törekednem, hogy ne
köpjem szembe sokszor a röhögésem miatt az italommal, szóval
párszor félre is nyeltem.
– És mondd csak,
hogy-hogy elengedtek egyedül?– Hát, nehéz volt őket meggyőzni, de megérte.
– Amúgy... mennyire volt hosszú a repülőút?
– „Csak” harminc óra – vontam vállat, mintha nem lenne olyan nagy kunszt. Pedig az. Nagyon is az.
– Jesszus, és két órát nem bírnék ki a magasban – döbbent le, én pedig amolyan „ez van, túl vagyok rajta” fejjel, és újra beleittam az üdítőmbe.
– De mindegy is. De haza kell mennem az évnyitóra – húztam el a szám.
– Tehát. Hazamész egy napra, és emiatt utazol hatvan órát? - foglalta össze, és ez átgondolva nagyon fárasztó volt.
– Talááán később kellett volna jönnöm – állapítottam meg.
– Nem, hidd el, hogy nem. Akkor biztos sok minden más lenne – közölte optimistán, nekem meg eszembe jutott a reptéri jelenet. Az is biztos, hogy már csak amiatt megérte hamarabb jönnöm az év vége előtt. - Na, mi ez a bizalmas vigyor? Hmmm?
– Semmi – legyintettem, és vigyorogva bámultam vissza a poharamba, miközben a szívószálat forgattam benne.
Kifizettük a vásárolt
sütiket, és az italokat, majd elindultunk a park irányába, amit –
hála Michael-nek – én is ismertem.
– Jó, öhm... - gondolkoztam hangosan. - Szeretnék majd egy tetoválást – böktem ki a már régi, egyéni célom. - Nem nagy dolog, csak valamit, ami a tizenhatost jelzi. A fülem mögé, vagy a csuklómra, mondjuk – mondtam.
– Miért pont tizenhat?
– Ez a szám mindig ott volt az életemben. Tizenhatodikán születtem, tizenhatan voltunk az osztályomban, tizenhatodik sorszámú voltam az egyik írós pályázaton, amit meg is nyertem... ilyenek – feleltem, és nekem eszembe jutottak ezek a dolgok. Sokáig nem is gondoltam volna, hogy ilyen létezik, hogy valakinek van az életében egy dolog, ami mindig jelen van neki. Nekem ilyen a tizenhatos szám. És erre nem is olyan régen jöttem rá.
– Az durva – esett le az álla, a szerintem egyáltalán nem is olyan komoly a dolog. Jó, eleinte inkább bizarr volt. - Hallod, hány nap múlva lesz az évnyitótok? - vonta össze a szemöldökét, mire magamban számolgatni kezdtem.
– Hét nap múlva.
– Ez nem jött be. És a tanítás kezdete?
– Pontosan tizeeen...négy nap múlva.
– Akkor megint itt van a tizenhatos! – világosított fel, és elnevettük magunkat a furcsa véletlenen. (Merthogy én már két napja vagyok itt.)
Kerestünk egy padot,
amire leültünk, és egymással szembe fordultunk, hogy tudjunk
beszélgetni. Na, nem mintha anélkül nem tudtunk volna beszélgetni,
de ez így olyan drámai volt.
– Jó, akkor most
mondj te magadról valamit – mutatott rám.– Jó, öhm... - gondolkoztam hangosan. - Szeretnék majd egy tetoválást – böktem ki a már régi, egyéni célom. - Nem nagy dolog, csak valamit, ami a tizenhatost jelzi. A fülem mögé, vagy a csuklómra, mondjuk – mondtam.
– Miért pont tizenhat?
– Ez a szám mindig ott volt az életemben. Tizenhatodikán születtem, tizenhatan voltunk az osztályomban, tizenhatodik sorszámú voltam az egyik írós pályázaton, amit meg is nyertem... ilyenek – feleltem, és nekem eszembe jutottak ezek a dolgok. Sokáig nem is gondoltam volna, hogy ilyen létezik, hogy valakinek van az életében egy dolog, ami mindig jelen van neki. Nekem ilyen a tizenhatos szám. És erre nem is olyan régen jöttem rá.
– Az durva – esett le az álla, a szerintem egyáltalán nem is olyan komoly a dolog. Jó, eleinte inkább bizarr volt. - Hallod, hány nap múlva lesz az évnyitótok? - vonta össze a szemöldökét, mire magamban számolgatni kezdtem.
– Hét nap múlva.
– Ez nem jött be. És a tanítás kezdete?
– Pontosan tizeeen...négy nap múlva.
– Akkor megint itt van a tizenhatos! – világosított fel, és elnevettük magunkat a furcsa véletlenen. (Merthogy én már két napja vagyok itt.)
Hazamentünk (hozzánk),
és mivel látta a nagyi, hogy milyen jól elvagyunk, felajánlotta,
hogy itt is aludhatna Lena, persze ha megengedik neki. Nekem tetszett
az ötlet, ahogy Lena-nak is, szóval átmentünk hozzájuk, hogy
megkérdezzük, mivel kezdett sötétedni, és ha megengedik, ideje
lenne menni.
– Hát... '85-ös – húztam el a szám, és azonnal védelembe vettem a kedvencem. - De egyébként nagyon jó! Beválogatták a legjobb sulis filmek közé, első lett – mosolyogtam. - És egy csudaklassz rendező készítette. Illetve rendezte... részletkérdés.
– Hát, meglátjuk – kuncogott, majd megjelent a képernyőm a suli épülete, ami azt jelentette, hogy elkezdődött.
– Nincs mit, máskor is. Szia!
– Szia!
Szerencsére megengedték,
mivel ahogy láttam a szülei reakcióját, csak remélni mertem,
hogy szimpatikusnak tartanak. Az kéne még, hogy valakivel jóban
legyek, amit nem méltányolnak mások.
A szobámba telepedtünk,
pizsiben, kócos hajjal, és úgy tömtük magunkba a nemrég rendelt
pizzát, és a kólát, és próbáltunk filmet választani, végül
megállapodtunk a Tökéletes Hang-nál.
Az ágyam előtt ültünk,
köztünk a pop-corn-nal, és a kóláinkkal, valamint a félig
megcsócsált pizzával, és kicsit álmosan néztük a filmet. Nekem
tetszett az egész, ahogy Lena-nak is, ami nem csoda, ő ajánlotta,
mivel ez a kedvenc filmje. Nekem muszáj volt kiharcolnom, hogy
megnézzük a Nulladik órát, csak nem mondtam meg, hogy elég
régi, mert tuti nem ment volna bele. Éljen a gonosz én.
Elkezdődött, én pedig
felhúztam a térdem, amiben Lena is követett, majd megszólalt.
– Milyen régi ez a
film? - vonta fel a szemöldökét, mivel a minősége nem a
legjobb, de azt leszámítva – nekem – tökéletes.– Hát... '85-ös – húztam el a szám, és azonnal védelembe vettem a kedvencem. - De egyébként nagyon jó! Beválogatták a legjobb sulis filmek közé, első lett – mosolyogtam. - És egy csudaklassz rendező készítette. Illetve rendezte... részletkérdés.
– Hát, meglátjuk – kuncogott, majd megjelent a képernyőm a suli épülete, ami azt jelentette, hogy elkezdődött.
Végignéztük a filmet,
és úgy láttam, hogy Lena-nak is tetszik, mivel elég jókat
nevettünk egy-egy résznél, főleg a személyes kedvencemen, „Mr.
Bender”-en.
A csajos esténk úgy
folytatódott, hogy vaksminket csináltunk egymásnak, ami tök poén
lett. A dolog lényege egyébként annyi, hogy becsukott szemmel
mindketten szigorúan a bal kezünkkel kifestjük a száját. Na, mi
mindent kifestettünk a másikon, csak épp a száját nem. Nekem még
a szemem is rúzsos lett, Lena-nak pedig a füle, bár fogalmam
sincs, hogy sikerült ezt összehoznom.
Kaptam egy sms-t éjjel
kettőkor (javában fent voltunk még), hogy huszonnégy óra múlva
lesz osztályfőnökink (szokott lenni ilyen évente, a suli kezdete előtt), és jelentkezzek be a Skype-ra. Én mondjuk
totál megzavarodtam, hiszen meg voltam győződve róla, hogy
Ausztrália van lemaradva fél nappal, de nem, Angliában kevesebb az idő.
Éjjel négy fele
sikerült elaludnunk, amikor már tényleg nem bírtuk sokáig.
Délben keltünk, és
mivel elfelejtettük lemosni a rúzst, az jobban szétkenődött,
mint amennyire az lehetséges. A hajam tiszta piros volt, és a
nyakam is. Jót nevettünk magunkon, és az idétlenségünkön, és
elmentünk lemosni a trutyit, majd próbáltunk rendet varázsolni...
a probléma ott kezdődik, hogy nem vagyunk varázslók, és nem is
jött össze a rend.
Megreggeliztünk (a nagyi
palacsintát csinált. Hmmm...), végül összeszedtük Lena
holmiját, mivel lassan indulnia kellett haza.
– Köszi, hogy
átjöttél, meg úgy mindent – intettem neki az ajtóból.– Nincs mit, máskor is. Szia!
– Szia!
Bementem a házba, hogy
folytathassam a szobámban a pakolást.
Szia! Ajándék vár a blogomon: http://sorskerekazeletem.blogspot.hu/
VálaszTörlésEgyébként szuper a blog. Ja, és kezdj bele a Gleebe :DD
Szia!(: Köszönöm, nemsoká ki is rakom (: <3 x
Törlés