Hatodik ok - Az új barát

Sziasztok!

Íme a hatodik fejezet/rész/ok/akármi. (:

Remélem nektek is feltűnt, hogy egyre hosszabbak a részek, én tényleg igyekeztem, amikor ezeket a sorokat írtam.

Köszönöm a kommenteket, sokat jelentenek♥

x Chloe

zene
(még mindig imádom)

A napom úgy nyílt, hogy lent a konyhában közölte, hogy húsz perc múlva átjön a már említett lány, hogy megismerkedjünk.

A szerkényem előtt vagy fél órát álltam, mire végül sikerült eldöntenem az aznapi szerelésem, ami egy fekete Converse-ből állt, fehér, 'AWESOME' feliratú felsőből állt, valamint egy fekete sortból. A hajam jobbra kiengedtem, és kicsit próbáltam a kezemmel olyan hullámos hatást kelteni neki, ha már nem használok hajvasalót. Minek? Hogy tönkretegyem a hajam?

A kezem dörzsölgettem, miközben egyfolytában kilestem az ablakon. Úgy éreztem magam, mint egy öt éves, akinek épp hozzák a meglepijét, ami nekem egy új barát lett.

Dél múlt pár perccel, amikor hallottam, hogy valaki errefelé trappolt, de mire kilestem volna, megjelent az ajtóban egy nálam kicsit alacsonyabb, szőke hajú lány. Első látásra ha jellemeznek kéne, talán azt mondanám, hogy „cuki”. A haja lazán összefogva állt feje búbján, körmei rózsaszínnel ki voltak kenve, ami azonnal feltűnt, mivel azt piszkálta. Ő is hasonló ruhában volt mint én, leszámítva, hogy ő inkább rózsaszínesre vette a figurát. Kedvesen mosolygott, mintha csak valami régi ismerőse lennék, fejét picit oldalra biccentette, majd megigazította a szemüvegét, ami kifejezetten jól állt neki.

– Szia, Lena vagyok, a szomszéd – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, és én is bemutatkoztam neki. - Fhú, hát te nem ausztrál vagy – állapította meg. Ennyire erős lenne az akcentusom?

– Nem, Angliából jöttem – válaszoltam, mire bólogatni kezdett, és közölte, hogy ő Amerikára tippelt volna, ha nem mondom el. Majdnem.

– És, mondjuk, ha gondolod, körbevezethetnélek, hacsak nem tetted már meg.

– Az egyik „friss” ismerősöm tegnap megtette, de elmehetnénk valahova – ajánlottam fel, hátha lesz közös témánk a társalgás közben.

Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a környék legjobb cukrászdájába, és veszünk egy-egy sütit, valamint üdítőt.

Amíg sétáltunk kérdezgetett Londonról, de mivel én nem londoni vagyok, sokat nem mondtam, inkább a mi kisvárosunkról meséltem. Főképp a suliról volt szó, hogy kellett-e nálunk egyenruha, csak mert itt kell – mármint ahova ő jár. Nálunk szerencsére ilyenről nem volt szó, kivéve az iskolai ünnepségekre kötelező összeállítást.

– Olyan szerencsés vagy ebből a szempontból – mondta, miközben lekanyarodtunk a következő utcára. - Nálunk ilyen vöröses pólót kell viselni, rajta a suli logójával, és a lányoknak kötelező a szoknya – forgatta a szemét. - Annyira nem bírom ezt a részét, de amúgy jó suli. Ha idejárnál, te is szeretnéd, szerintem – pislogott barátságosan, mire megvontam a vállam. Ki tudja? Bármi megtörténhet.
– Hát, nem tudom. Csak a félévig maradok, szóval nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam.
– De be is jöhetnél majd. November közepefele be kell mennünk a könyvosztásos izé miatt... - magyarázta, én pedig folyamatosan bólogattam.
– Hát, meglátjuk.

– Lassan megérkeztünk a cukrászdába, ahol csak hárman voltak, az eladók pedig olyan „kötelező mosollyal” üdvözöltek minket.
– Én ezt ajánlom, vagy ezt... - mutogatott körbe Lena -, nem várj! Ez is nagyon jó!
– Lena, nyugi – nevettem rajta, mert egyszerűen annyira fel volt pörögve.
– Oké, válassz te – állt arrébb.
– Köszönöm – kuncogtam, majd ráböktem az egyikre véletlenszerűen.

Ezek mellé rendeltünk egy üdítőt, aztán pedig kerestünk egy asztalt, és vártuk, hogy megérkezzen. Lena újból belekezdett egy témába, csak hogy oldja a hangulatot, ami egyébként nem is volt rossz, kifejezetten jól éreztem magam vele, kedves, közvetlen lány.

Könnyedén csevegtünk egyik témáról a másikra, sok közös volt bennünk, a véleményünk is az esetek majdnem mindegyikében egyezett, de az is már ízlés kérdése volt.

Igazából jó volt a hangulat, sokat nevettünk, és arra kellett törekednem, hogy ne köpjem szembe sokszor a röhögésem miatt az italommal, szóval párszor félre is nyeltem.

– És mondd csak, hogy-hogy elengedtek egyedül?
– Hát, nehéz volt őket meggyőzni, de megérte.
– Amúgy... mennyire volt hosszú a repülőút?
– „Csak” harminc óra – vontam vállat, mintha nem lenne olyan nagy kunszt. Pedig az. Nagyon is az.
– Jesszus, és két órát nem bírnék ki a magasban – döbbent le, én pedig amolyan „ez van, túl vagyok rajta” fejjel, és újra beleittam az üdítőmbe.
– De mindegy is. De haza kell mennem az évnyitóra – húztam el a szám.
– Tehát. Hazamész egy napra, és emiatt utazol hatvan órát? - foglalta össze, és ez átgondolva nagyon fárasztó volt.
– Talááán később kellett volna jönnöm – állapítottam meg.
– Nem, hidd el, hogy nem. Akkor biztos sok minden más lenne – közölte optimistán, nekem meg eszembe jutott a reptéri jelenet. Az is biztos, hogy már csak amiatt megérte hamarabb jönnöm az év vége előtt. - Na, mi ez a bizalmas vigyor? Hmmm?
– Semmi – legyintettem, és vigyorogva bámultam vissza a poharamba, miközben a szívószálat forgattam benne.

Kifizettük a vásárolt sütiket, és az italokat, majd elindultunk a park irányába, amit – hála Michael-nek – én is ismertem.

Kerestünk egy padot, amire leültünk, és egymással szembe fordultunk, hogy tudjunk beszélgetni. Na, nem mintha anélkül nem tudtunk volna beszélgetni, de ez így olyan drámai volt.

– Jó, akkor most mondj te magadról valamit – mutatott rám.
– Jó, öhm... - gondolkoztam hangosan. - Szeretnék majd egy tetoválást – böktem ki a már régi, egyéni célom. - Nem nagy dolog, csak valamit, ami a tizenhatost jelzi. A fülem mögé, vagy a csuklómra, mondjuk – mondtam.
– Miért pont tizenhat?
– Ez a szám mindig ott volt az életemben. Tizenhatodikán születtem, tizenhatan voltunk az osztályomban, tizenhatodik sorszámú voltam az egyik írós pályázaton, amit meg is nyertem... ilyenek – feleltem, és nekem eszembe jutottak ezek a dolgok. Sokáig nem is gondoltam volna, hogy ilyen létezik, hogy valakinek van az életében egy dolog, ami mindig jelen van neki. Nekem ilyen a tizenhatos szám. És erre nem is olyan régen jöttem rá.
– Az durva – esett le az álla, a szerintem egyáltalán nem is olyan komoly a dolog. Jó, eleinte inkább bizarr volt. - Hallod, hány nap múlva lesz az évnyitótok? - vonta össze a szemöldökét, mire magamban számolgatni kezdtem.
– Hét nap múlva.
– Ez nem jött be. És a tanítás kezdete?
– Pontosan tizeeen...négy nap múlva.
– Akkor megint itt van a tizenhatos! – világosított fel, és elnevettük magunkat a furcsa véletlenen. (Merthogy én már két napja vagyok itt.)

Hazamentünk (hozzánk), és mivel látta a nagyi, hogy milyen jól elvagyunk, felajánlotta, hogy itt is aludhatna Lena, persze ha megengedik neki. Nekem tetszett az ötlet, ahogy Lena-nak is, szóval átmentünk hozzájuk, hogy megkérdezzük, mivel kezdett sötétedni, és ha megengedik, ideje lenne menni.

Szerencsére megengedték, mivel ahogy láttam a szülei reakcióját, csak remélni mertem, hogy szimpatikusnak tartanak. Az kéne még, hogy valakivel jóban legyek, amit nem méltányolnak mások.

A szobámba telepedtünk, pizsiben, kócos hajjal, és úgy tömtük magunkba a nemrég rendelt pizzát, és a kólát, és próbáltunk filmet választani, végül megállapodtunk a Tökéletes Hang-nál.

Az ágyam előtt ültünk, köztünk a pop-corn-nal, és a kóláinkkal, valamint a félig megcsócsált pizzával, és kicsit álmosan néztük a filmet. Nekem tetszett az egész, ahogy Lena-nak is, ami nem csoda, ő ajánlotta, mivel ez a kedvenc filmje. Nekem muszáj volt kiharcolnom, hogy megnézzük a Nulladik órát, csak nem mondtam meg, hogy elég régi, mert tuti nem ment volna bele. Éljen a gonosz én.

Elkezdődött, én pedig felhúztam a térdem, amiben Lena is követett, majd megszólalt.

– Milyen régi ez a film? - vonta fel a szemöldökét, mivel a minősége nem a legjobb, de azt leszámítva – nekem – tökéletes.
– Hát... '85-ös – húztam el a szám, és azonnal védelembe vettem a kedvencem. - De egyébként nagyon jó! Beválogatták a legjobb sulis filmek közé, első lett – mosolyogtam. - És egy csudaklassz rendező készítette. Illetve rendezte... részletkérdés.
– Hát, meglátjuk – kuncogott, majd megjelent a képernyőm a suli épülete, ami azt jelentette, hogy elkezdődött.

Végignéztük a filmet, és úgy láttam, hogy Lena-nak is tetszik, mivel elég jókat nevettünk egy-egy résznél, főleg a személyes kedvencemen, „Mr. Bender”-en.

A csajos esténk úgy folytatódott, hogy vaksminket csináltunk egymásnak, ami tök poén lett. A dolog lényege egyébként annyi, hogy becsukott szemmel mindketten szigorúan a bal kezünkkel kifestjük a száját. Na, mi mindent kifestettünk a másikon, csak épp a száját nem. Nekem még a szemem is rúzsos lett, Lena-nak pedig a füle, bár fogalmam sincs, hogy sikerült ezt összehoznom.

Kaptam egy sms-t éjjel kettőkor (javában fent voltunk még), hogy huszonnégy óra múlva lesz osztályfőnökink (szokott lenni ilyen évente, a suli kezdete előtt), és jelentkezzek be a Skype-ra. Én mondjuk totál megzavarodtam, hiszen meg voltam győződve róla, hogy Ausztrália van lemaradva fél nappal, de nem, Angliában kevesebb az idő.

Éjjel négy fele sikerült elaludnunk, amikor már tényleg nem bírtuk sokáig.

Délben keltünk, és mivel elfelejtettük lemosni a rúzst, az jobban szétkenődött, mint amennyire az lehetséges. A hajam tiszta piros volt, és a nyakam is. Jót nevettünk magunkon, és az idétlenségünkön, és elmentünk lemosni a trutyit, majd próbáltunk rendet varázsolni... a probléma ott kezdődik, hogy nem vagyunk varázslók, és nem is jött össze a rend.

Megreggeliztünk (a nagyi palacsintát csinált. Hmmm...), végül összeszedtük Lena holmiját, mivel lassan indulnia kellett haza.

– Köszi, hogy átjöttél, meg úgy mindent – intettem neki az ajtóból.
– Nincs mit, máskor is. Szia!
– Szia!

Bementem a házba, hogy folytathassam a szobámban a pakolást.