Sziasztooook!
Sajnálom a késlekedést, de komolyan, ahogy augusztusban félbehagytam, úgy nem tudtam most folytatni, így is véres órákkal járt, mire a végét megírtam, de az már csak öt-hat oldal volt, tehát a történet hosszúságához képest egy rövid részről volt szó. :)
És, ami fontos: ugyan már a csoportban lett kérdezve, még szeretnék itt is érdeklődni, szóval íme a nagy kérdés.... Legyen-e második évad?
A csoporttagok igennel szavaztak, és emellett a blog mellett vezetném a Hatvan nap-ot (link a blog címére kattintva), így az ezt követő blog kicsit később jelen majd meg. :) Mindenesetre nem zagyválok tovább, a második évad ÁPRILIS NEGYEDIKÉN érkezik, addig megpróbálom megírni a nagyrészét. A csoportban további infókat láthattok, csak lépetek be, ha még nem tettétek volna meg.:)
Ölelés,
Chloe
PS.: a LH tények némelye ERRŐL az oldalról kerültek ki - valószínűleg egyik sem igaz, vagy csak egy részük, de nagyon megtetszettek, és némely rám is igaz, pont ezért írtam bele valamennyit :P
PS.: a LH tények némelye ERRŐL az oldalról kerültek ki - valószínűleg egyik sem igaz, vagy csak egy részük, de nagyon megtetszettek, és némely rám is igaz, pont ezért írtam bele valamennyit :P
zene |
Pár
perces séta után megérkeztem a Twins elé, ami az utóbbi időkben
vált a törzshelyünkké. Egyébként a Twins az ilyen bár-szerű
hely, nem is igazán az... részletkérdés.
Kábé
a séta alatt vagy tízszer pillantottam a telefonomra, tehát
nagyjából így nézhettem ki: egy lány drámaian sétál, miközben
előveszi a telefonját, elrakja, majd fél perccel később újra
előveszi. És ezt a folyamatot megismétli vagy milliószor.
A
megbeszélt időpont előtt öt perccel érkeztem, úgyhogy rendesen
meglepődtem, amikor az egyetlen korábban érkezett személy Calum
volt.
– Lehet
az én memóriámmal van baj – kezdtem –, de mintha neked ez
kicsit korán lenne.
– Nem
tévedsz, de az a helyzet, hogy hiányozna a hülye fejed – nézett
rám drámaian, én pedig válaszul kinyújtottam a nyelvem. Majd,
mint aki rájött egy fontos dolog, elkomorodtam.
– Azt
mondod, hülye fejem van? - tetettem felháborodásom, mire játékosan
oldalba bökött. - Visszaszívod?
– Nem
– kötekedett, én pedig megadóan legyintettem.
Pár
perc múlva megérkeztek a fiúk is, Mikey különösen nagy
jókedvvel.
– Oké,
ha ennyire örülsz annak, hogy elmegyek, mondd azt – nevettem fel,
és keresztbe fontam karjaim mellkasom előtt. - Na, komolyan, mi ez
a jókedv?
– Fanny
hazajön – forgatta a szemét Ashton.
– És
még még miért nem hallottam róla? - vigyorodtam el kínosan.
– Mert
egyikünknek sem hiányzott, hogy Michael újra eljátssza a hattyú
halálát – adta meg a – szerinte – értelmes választ, én
pedig még mindig a szerintem is értelmes választ vártam.
Tehát,
mint megtudtam, Tiffany és Michael elég jól összemelegedtek, de a
lánynak el kellett utazni, mivel az utolsó évében csereprogramon
volt, és csak most jön haza. Még anno, egy éve ismerkedtek meg,
mikor a Try
Hard-ot forgatták,
mert Fanny ott dolgozott a vidámparkban.
Szóval,
visszatérve rám – haha, de kis egoista vagyok –, fél perc
múlva már úton is voltunk, és Ashton kocsijában tárgyaltuk,
hogy mit is csinálhatnánk ma.
– Komolyan
nem voltál egész nyáron egyszer
sem az
Operaháznál? - kapta fel a fejét Calum, Luke pedig röhögve
nézett rám.
– Sydney
talán leghíresebb helye, a turisták közül majdnem mindenki
emiatt jön, és te még nem láttad?
– Jól
van, na, nem kell egyből szekálni miatta – nevettem fel.
– Igaz,
volt jobb elfoglaltságod is – vihogott Mike, én pedig
válaszreakcióként belebokszoltam a karjába, ő pedig fájdalmasan
feljajdult. - Baszd meg!
– Mi
az? - tetettem ártatlanságom, ő pedig szemeit forgatva válaszolt.
– Csontos
kezed van.
– Köszi
– nevettem fel, és a továbbiakban az utat figyeltem.
Nekidöntöttem a fejem Luke vállának, aki elmosolyodva ölelt át
a nyakamnál, és egy puszit nyomott a fejemre.
– Ne
kezdjetek el nyáladzani, oké? - nyavajgott mellettem Michael, és
pedig ügyet sem vetettem rá, amolyan „csakazértis” alapon
nyomtam egy puszit Luke arcára.
– Oké,
ezt ti sem gondoltátok komolyan – ugrottam ki a kocsiból, és
szemügyre vettem az Operaházat.
– De,
nagyon is – bólogatott Ash. - És most legyél az átlagnál is
nagyobb turista, mert minden lépésed le lesz fényképezve.
– Hülye
– nevettem fel, és az út széléhez lépve máris pózolni
kezdtem. - Így megfelel?
– Igen!
– Nem,
várj, játssz rá! - utasított Cal, aki eddig nevetve nézett
minket.
– Azt
hogy? - döntöttem oldalra a fejem kíváncsian. (Fura szokásaim
egyike.)
– Mittomén',
te vagy a lány – legyintett lemondóan.
– Mondja
ezt az, akinek nincs lábszőre – vágta rá Michael, mi pedig
elnevettük magunkat.
Reggel
tíz órához képest elég aktívak voltunk, amin a legtöbb turista
(nem csak én voltam az) bosszankodott, mert vagy beleröhögtünk
egy-egy meghittnek induló felvételükbe, vagy belesétált
valamelyikünk egy-egy pózolós képükbe. Persze voltak olyanok is,
akik mosolyogva vizslattak minket, és azt beszélték a velük tartó
személlyel, hogy „jaj, mi is ilyenek voltunk annak idején”.
Legalább nem mindenki neheztelt ránk.
Ó,
igen, még mielőtt kifelejteném. A rajongók is megtaláltak
minket, illetve a fiúkat. Az állatkodásuk afféle mágnesként
hatott a 5SOS Fam tagokra, ugyanis egyre több lányt vonzott a fiúk
jelenléte. Fiú fannal még nem találkoztam mondjuk.
Amikor
jöttek páran, automatikusan arrébb álltam, és segítettem
elkészíteni a képeket, ha megkértek rá, de volt arra is példa,
hogy megkértek, hogy én is beálljak egy-két fotó erejéig, ami
nekem eleinte furcsa volt, elvégre nem én vagyok a híresség, de
ahogy Regan mondta: „ha a barátod híres, te is az vagy”.
Az
pedig kifejezetten jól esett, hogy most a normálisabb réteggel
találkoztam, ami a fanokat illeti, mert elég gyűlölködést
kaptam az interneten keresztül, és egyáltalán nem javított volna
a közérzetemen az, ha most is negatív jelzőkkel illetnek, de erre
szerencsére nem volt példa. Néhányan megjegyezték, hogy ne is
törődjek a a gyűlölködőkkel, és egy lány, akinek már nem
emlékszek a nevére, megjegyezte, hogy az ő ismertségi körében
mindenki (!) „Laida-shipper”. Hát, tegnapig nem tudtam volna mit
reagálni erre, mert nem tudtam a ship nevünkről, de aznap már
csak vigyorogni tudtam.
Dél
körül kezdtünk megéhezni, ezért egy, a Mikey által javasolt
pizzázóba mentünk. Mondanom sem kell, eléggé felkeltettük az
emberek figyelmét, mert a, hahó, hírességek, b, elég hangosak
voltunk. Csodálkozom, hogy nem dobtak ki minket.
Amint
megérkezett az öt pizza (mindenki másmilyet kért, meg a fiúk
amúgy is kajások) egyből hozzáláttunk, de persze nem maradhatott
volna ki az sem, ahogy elmebetegek módjára elkezdenek versenyezni a
fiúk.
– Nem,
ezt ti sem gondoljátok komolyan! - fintorogtam, amikor elkezdték
magába enni a szószt, amit kértek bónuszba.
– Deee!
- csámcsogta Michael.
– Fúj!
– Nézz
szét, ez az életed – mutatott körbe szemléltetésként Ashton.
– Tudom.
És fáj belegondolni.
Én
ott azt hittem, nem lehet ezt überelni.
Tévedtem.
Hatalmasat
tévedtem.
Percekkel
később versenyeztek, hogy melyikük tudja hamarabb megenni a
pizzáját, szóval szétnézve rajtuk csak azt láttam, hogy tömik
magukba a kajájukat, és konkrétan két kézzel tömték a
pofájukba.
Én
a fejem fogtam, amikor feltűnt, hogy a környék összes asztala
minket néz, és amolyan „a nevükben is sajnálom, hogy hülyék”
tekintettel reagáltam.
A
kis versenyük kezdete után két perccel már csak azt vettem észre,
hogy hogy mellettem Luke, és előttem Mikey vitatkozik, hogy ki ette
meg hamarabb. Mindezt a beszélgetést teli szájjal vitatták meg.
– Nem,
én ettem meg hamarabb – húzta ki magát Michael, Luke pedig a
fiúkhoz fordult.
– Na,
szerintetek ki ette meg hamarabb?
A
válaszuk egyértelműen Luke volt, szóval Mike alul maradt.
– Mondtam
én! Mit nyertem?
– Az
undorítóan boldog kapcsolatodat – vihogott Calum, és
összepacsizott Ash-sel. Mi Luke-al egyszerre kaptuk fel erre a
fejünket, és egyszerre reagáltunk.
– Mi?
Ez nem is igaz!
– Dehogynem!
- nézett ránk Michael is. - Ezt bizonyítja, hogy most is egyszerre
beszéltetek. És ugyanazt mondtátok.
– Véletlen
volt – húztam ki magam.
– Aha,
perszeee.
– Na,
ne nézzetek így! - parancsoltam, amikor megláttam, hogy hárman a
szemöldöküket húzogatták. - Gyerekesek vagytok!
– Mondja
ezt a legfiatalabb.
– És
egyben legérettebb – reagáltam Ash beszólására, amin most mind
a négyen elnevették magukat. - Oké, ezt megjegyeztem.
– Tudod,
hogy nem gondoltuk komolyan – lökött meg a másik oldalamon ülő
Calum.
– Szemetek
vagytok – fontam össze a karom mellkasom előtt.
– Még
én is? - nézett le rám Luke, mire magabiztosan bólintottam.
– Nincs
kivétel – ráztam a fejem.
– Még
most se? - kérdezte, miután nyomott a számra egy csókot.
– Talán
– mosolyodtam el. - Ananász íze van a szádnak.
– Mert
Hawaii pizzát kértem – nevetett fel. - Szerintem ez így logikus
is.
– Jól
van, értelek. De én meg nem tudnék olyan pizzát enni, amin
gyümölcs van – magyaráztam, Michael pedig feltartotta a kezét.
– Ezt
mondom én is. Pacsit.
– Pacsi
– vihogtam, majd jól belevágtam a kezébe.
– Mert
tényleg jobb úgy enni a pizzát, hogy előbb a feltétet eszed le
róla – forgatta a szemét Luke, amivel kirobbantott egy újabb
szócsatát.
Egy
óra környékén távoztunk (a személyzet legnagyobb örömére),
úgyhogy elindultunk vissza a kocsihoz, ahova az előző ülésrendhez
igazodva helyezkedtünk el.
– Mit
szoktak csinálni a turisták? - fordult hátra Ashton félig-meddig,
de tekintetét nem vette le az útról.
– Fotózkodni
kábé mindennel – adta a választ a mellette ülő Calum.
– Helyre
gondoltam, te nagyon – lökte oldalba röhögve.
– Mi
van a Harbour Híddal? - nézegette a telefonját mellettem Michael,
ismert helyek után kutatva.
– Oké,
ide valósiak vagytok, de magatoktól nem tudtok mondani semmilyen
helyet? - céloztam a mellettem Wikipédiát böngésző Mikey-ra.
– Én
kivétel vagyok, bocsi – emelte fel az egyik kezét Ashton.
– Jó,
de akkor is ausztrál vagy – forgattam meg szemeimet.
– Részletkérdés.
Akkor menjünk a hídhoz, aztán meg a... Hyde Park-ba?
Nem
mondom, az az egy óra, amit a Harbour Hídnál töltöttünk, az
elég beteg volt. Először is, mint kiderült, nem a fényképező
volt beállítva, hanem a kamera, szóval ezzel elszórakoztunk vagy
tíz percet, majd miután meggyőződtünk róla, hogy jól
állítottuk be, eljátszottuk újra, ahogy kisétálunk a kocsiból.
Ezen nemcsak mi szórakoztunk jól, a kocsisok, akik mellettünk
haladtak el, jót röhögtek rajtunk.
Aztán
nem is tudom már melyikünk, de felvetettük az ötletet, hogy ilyen
„emberi betűket” csinálva majd rakjuk ki, hogy „Sydney”,
úgyhogy legalább fél órát vacakoltunk, mire rájöttünk, hogy a
legegyszerűbb kirakni ezeket a betűket.
És
aztán azt is hagytuk a francba.
Ahogy
ezzel készen lettünk, elkezdődött az a folyamat, hogy a fiúk
kábé percenként megszivattak, hogy felkapnak, és így csinálnak,
mintha le akarnának dobni a hídról. Hát nekem ott bőven elég
volt, utána már konkrétan úgy mentem vissza a kocsihoz, hogy
konkrétan Luke-ba kapaszkodtam. Amúgy is utálom a magam helyeket,
szóval ezek után az fix, hogy nem jövök velük híd környékére.
A
kocsiba beszállva már kevésbé voltam „ragaszkodó”, úgyhogy
már sokkal nyugodtabban ültem a helyemen.
Ezek
után megcéloztuk a Hyde Park-ot, ami szintén egy érdekes történet
volt.
Alig
negyed órája sétálgathattunk, amikor egy csapat rajongó újra
„megtámadta” a fiúkat, úgyhogy én amolyan jó kislány
módjára oldalra álltam, és várakozni kezdtem.
Az
egyik lány, aki már lefotózkodott a fiúkkal mosolyogva odajött
hozzám, és beszélgetést kezdeményezett.
– Te
vagy ugye Aida? - kérdezte, mire bólintottam. - Igaz a hír?
– Öhm...
melyik? - nevettem fel, mert nem tudtam, hogy mire céloz.
– Hogy
elköltözöl innen.
– Olyasmi,
de nem is lakok itt – magyaráztam. - Igazából a telet töltöttem
itt csak.
– Ó,
értem – mosolygott. - Egyébként Rita vagyok – nyújtotta felém
a kezét. - Én is Angliai vagyok – jegyezte meg mellékesként.
– Melyik
részről jöttél?
– Hát,
eredetileg Londonban születtem, de kiköltöztünk ide, de a sulim
egy angliai sulival ilyen csereprogramban vannak – mesélte. -
Szóval jövőhéten repülök vissza Paghamba. Megértem, ha nem
hallottál még róla, elég kicsi „város”.
– Hogyne
hallottam volna! - nevettem fel. - Mi a „szomszéd” városban
lakunk – mosolyogtam.
– Komolyan?
- kuncogott.
– Hát
igen – bólintottam.
– Kicsi
a világ – mondta, én pedig egy mosollyal „válaszoltam”.
– Jössz,
Aidy? - pillantott ránk Luke, én pedig elvigyorodva a beceneven,
fordultam Rita felé.
– Persze,
mindjárt. Örülök, hogy megismertelek – intettem, mire a lány
is hasonlóan reagált. Odasiettem a fiúkhoz, akik addigra
lerendezték a rajongókat, és indultunk tovább.
Pár
perces séta után elérkeztünk a park közepére, ahol néhányan
kutyát sétáltattak, én pedig kicsit irigykedve pillantottam
rájuk. Nem volt háziállatom, pedig kiskoromban nagyon szerettem
volna, de nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban változna anyáék
véleménye.
Gondolkozásom
közepette egy fehér kiskutya botorkált a lábamhoz, amit
vigyorogva megsimogattam. Egy bot volt a szájában, tehát
gyanítottam, hogy a gazdájával játszott. El is találtam, hiszen
egy kislány jött oda, és el is vitte a kutyust.
– Van
zsepid? - fordultam a mellettem ülő Ashton felé, mert mi sikeresen
elfoglaltunk egy padot. A többiek meg szétszéledtek valahol,
biztos a mosdóba mentek, vagy tudom is én.
– Tessék
– vett elő egyet, és a - kutyanyálas – kezembe nyomta. -
Ennyire értesz az állatokhoz?
– Nem
igazán, mert nem volt sosem – nevettem fel. - A nyáron játszottam
néha Lena kutyájával.
– Aha
– bólintott. - Beszéltél már Regan-ékkel?
– Ja,
tegnap, vagy tegnapelőtt – bólogattam. - El sem hiszed, mennyire
el voltak pörögve – kuncogtam.
– És
mi van a szőke picsával? - lökött meg, én pedig hangosan
felnevettem.
– Te
aztán nem szépítesz – fogtam a fejem. - Nem tudom, valószínűleg
én leszek az áldozat, ha érted, mire gondolok.
– Hogyne
érteném – sóhajtotta. - Sosem fogom megérteni a
tinipicsa-logikát.
– Te
most ilyen káromkodós kedvedben vagy?
– Nem,
de nem lehet az ilyet szebb szavakkal kifejezni. Azok után, ami
volt.
– Ó,
szóval a pasik is szoktak pletykálni – játszottam rá erre az
„Aida épp megvilágosodik” dologra.
– Ez
annyira meglepő, vagy mi? - röhögött ki, mire megrántottam a
vállam. - De nem hiszem, hogy elmondta volna, de enyhén szólva
dühös volt, amikor hazajött, szóval kellően kifaggattuk.
– Hogy
érted, hogy „dühös”? - kaptam fel a fejem.
– Úgy,
ahogy mondtam – forgatta meg a szemét.
– Ashton
Irwin, ha belekezdtél, mondd is el – szóltam kicsit hangosabban a
kelleténél, de nem annyira, hogy mondjuk lepisszegjenek.
– Ezért
megöl Luke, ha elmondom – sóhajtotta, én pedig a kezemmel
intettem, hogy kezdheti. - Először azért volt kiakadva, hogy
beszólt neked a „mázoltfejű” - mutatta az idézőjeleket -,
aztán meg azért, hogy ha egy fan ennyire nagy hisztit csinált, mi
lesz a többivel, aztán meg a végén szerintem rájött, mi is
bosszantja a legjobban – rázta a fejét, én pedig sürgetően
néztem rá.
– Na,
miii? - „nyávogtam”. - Haladj, mert ha ideér, nem tudod
elmondani!
– Ha
nem szólnál közbe, már elmondtam volna – nézett rám
féloldalasan, majd elnevette magát.
– Akkor
mondd!
– Hát
– szerintem – az aggasztotta úgy igazából, hogy mi lenne
akkor, ha te... nem is tudom, eleged lenne ebből.
– Hogy
érted, hogy ebből?
- vontam fel a szemöldököm elgondolkozva.
– Az,
hogy egyszerűen megutálod ezt a felhajtást, vagy hogy is
mondjam...
– Azt,
hogy ismertek vagytok? - kérdeztem rá, mert nagyjából kezdett
leesni a tantusz.
– Ja.
Nagyjából.
– Erre
hogy gondolhatott? - kérdeztem, de nem is vártam rá választ. -
Miért gondolhatta ezt, szerinted?
– Mert
volt gondolom egy kis „kirohanásod”.
– Az
nem kirohanás volt!
Valószínűleg
arra gondolt, amikor azt mondtam neki, hogy „azt hittem, rájössz,
hogy nem illek hozzád” (vagy valami ilyesmit mondtam, azt hiszem).
– Na
jó, talán – bólogattam, mire egy „ahaaa!” kíséretében
meglökött. - Ne szállj el magadtól!
– Én?
Soha – tette fel a kezét, én pedig elnevettem magam.
– Tudod,
Ash, olyan vagy, mint egy elmebeteg nagytesó – néztem magam elé
drámaian, mire felkapta a fejét.
– Miért
is elmebeteg?
– Mert
egyrészt miért ne? Másrészt most komolyan... egy normális, és
okos nagytesóval nem lehet jót hülyülni – magyaráztam, mintha
igazam lenne. Nem mintha ne lett volna.
– Akkor
te vagy az én antiszoc húgom? - nézett le rám, mire bólintottam.
- remek, nem egyedül fog szenvedni Lauren.
– De
neked van egy öcséd is, nem?
– Miért,
szerinted Harry lány? - kérdezett vissza, mire elnevettem magam.
– Bocsmá'
– tartottam fel a kezem.
– Meg
van bocsájtva. - A közeledő alakok irányába kaptuk a fejünket.
- És akkor most eldöntjük, hogy Mikey és Calum ki is ebben a
képzeletbeli családodban.
– Calum
a másik tesó, Mikey pedig legjobb barát – gondolkodtam el egy
pillanatra.
– Egy
ilyen beszélgetés után csak a tesód vagyok, és Mikey a legjobb
haver? - tetette felháborodottságát, amin muszáj volt nevetnem. -
Remek, most meg komolyan se veszel.
– Mi
a fene van itt? - huppant le közénk a szóban forgó Mikey, majd
köztem, és Ashton között kapkodta a tekintetét.
– A
képzeletbeli családom állítottam
össze belőletek - világosítottam fel őket.
– Akkor
Luke a férj - vihogott Calum, a szóban forgó személy pedig
vihogva oldalba lökte. Felnőttek?
Nem, csak a 5SOS.
– Calum,
ha ennyire te pályáznál a helyére, akkor csak mondd - ugrattam én
is röhögcsélve. - Nem mintha megkapnád.
– Hah,
szóval nem vagyok elég jó neked? Most vérig sértettél - fonta
össze mellkasa előtt kezeit, és szigorúan oldalra pillantott.
Mondanom sem kell, egyikünk sem bírta sokáig röhögés nélkül,
azonnal elnevettük magunkat a jeleneten.
– Akkor
most az lesz, hogy rohanok a reptérre - vázolta fel a helyzetet
Michael, miután a telefonjára pillantott. - Pár perc, és landol a
gépe - kezdett el vigyorogni, amit én mosolyogva reagáltam le, a
fiúk pedig amolyan „miért is ne?” alapon ugratni kezdték.
– Képzelem
most milyen lehet Fanny. Biztos a tipikus McHenry-féle fejjel ül,
szótlanul sóvárog utánad, aztán pedig miután kiörömködtétek
magatok, elkezd a hajadról beszélni, hogy „mennyire nem tesz jót
ez a sok hajfesték” - magyarázta lányosan Ashton, Luke és Calum
pedig megállás nélkül röhögött.
– Még
mindig köcsögök – fordult felém összevonva karját Michael.
– Ja,
nem ártana nekik egy szabadnap – értettem egyet.
A
fiúk végül egy „had nyálaskodjanak még, rájuk fér”
mondattal távoztak tőlünk, távozásuk előtt még azért a
lelkemre kötötték, hogy a járatom indulása előtt még persze
fogunk találkozni, nincs esélyem a menekülésre.
Végül
átrakatták anyáék holnapra a jegyet, egyébként.
Igazából
örültem neki, mert bár hülyeség lesz, de legalább még azt a
kicsi időt is itt tölthetem. A lányoktól már elbúcsúztam, Lena
még átjön holnap reggel indulás előtt
– És
mit is csinálunk a továbbiakban?
Kérdésemre
Luke elmosolyodott, és elém állva rámnézett.
– Nos,
mivel egy szörnyű tanácsot fogadtam meg az első randinkkal
kapcsolatban, gondoltam, most lehetne egy második első randink.
Csak most én döntöm el, hogy hova megyünk, nem pedig Michael.
– Miért?
- nevettem fel. - Meg voltam elégedve a gyorskajával, egy szavad
sem lehet.
– De
van, és különben is, valld be, hogy a „lányosan romantikus”
éned értékelni fogja, amit mára szerveztem.
– És
mi is lenne az?
Oké,
tehát meg kellene újítani a „puccos étterem” kifejezést.
Az
addig okés, hogy minden tiszta, de az a rend és rendezettség, ami
várt minket, hát... szóal wow.
Egyébként
nem olyan tipikusan-puccos volt, nekem tetszett, az egész olyan
kedves ábrázattal lett megoldva. Erkélyes és beltéri asztalok,
virágok mindenhol, az egész beleillett volna egy filmbe.
És
igen, sokkal jobb, mint mozizni!
(Bár
nekem az is elsőosztályúnak tűnt Luke mellett.)
Kerestünk
egy eldugottabb helyet, ahol nem vesznek könnyen észre minket, és
zavartam megindultam volna a helyem felé, amikor Luke beelőzött,
és egy vigyorral az arcán húzta ki nekem a széket.
– Ha
már csináljuk, akkor stílusosan.
Két
másodperc sem telt bele, mire nemcsak nekem, de Lukenak is feltűnt
az igencsak félreérthető mondat, úgyhogy a pár másodpercig
próbáltam visszatartani a nevetést, mert féltem, hogy felhívjuk
magunkra a figyelmet.
– És
akkor Calum a perverz, ugye?
– Hát
igen, valakitől el kellett tanulnom.
Az
est további részében valamiért mintha mindkettőnk félénkebb
énje jött volna elő, nem nagyon beszéltünk, csak mosolyogtunk,
nem is gazán tudtuk, hogy mit kellene mondanunk. Nekem amúgy is
szokatlan volt a szituáció, főleg ez így, hogy eléggé meg volt
kavarva ez a szerelmes-dolog.
Valljuk
be, az ember nem pont ilyen románcot vár elsőnek, de nem hinném,
hogy különösebben ellenére van, ha szeretik egymást.
Oké,
én kicsit ellenére vagyok, de csak az utazásos része miatt. De
legyünk pozitívak – láthatom még, jönni fog, én is jövök
vissza, és egyikünknek sincs olyan szörnyű anyagi helyzete, hogy
ne tudnánk beiktatni egy-egy magányosabb időszakunkba egy
látogatást.
Esetleg
én is elmehetnék a turnéjuk néhány állomására!
Az
igazán klassz lenne.
– Egyébként,
ha belegondolsz, nem is tudunk egymásról sok mindent – mondtam. -
Mármint amiket én tudok rólad, azokat a rajongóid is tudják. A
legtöbbet.
– Mit
akarsz tudni? - pillantott rám mosolyogva az italáról. Mindketten
kólát rendeltünk.
– Nem
tudom. Mit tartasz magadról jelentéktelennek, ami nem kell
mindenkinek tudnia, de amúgy érdekes?
– Na,
látod, ezt még én sem tudom.
– Oké,
akkor... - gondolkoztam el egy pillanatra – mi a fenéért vagy
annyira oda a pingvinekért? Mármint oké, cukik, meg minden, de mi
a jó eget csináltak, hogy ennyire szereted azokat?
Első
reakcióként felnevetett, gondolom az emlékkép hatására arcához
kapott, és kicsit takarta a szemeit.
– Mikor
kicsi voltam, voltunk a szüleimmel az állatkertben, és sikeresen
„elhagytam” őket, és próbáltam megtalálni őket – mesélte
lelkesen –, és valahogy kilyukadtam a pingvineknél. Amikor ott
voltam, akkor találtak meg anyáék, szóval valahogy így történt.
Igazából ennyi – fejezte be a történetet. Elképzelve a
jelenetet az egész olyan aranyosnak tűnt.
– Ez
tök aranyos! - jelentettem ki vigyorogva.
– Ja,
olyasmi. Azért elég para volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi
lesz akkor, ha nem találom meg őket, akkor ott maradok.
– Hát,
úgy néz ki, kijutottál.
– Ja,
bár nem hiszem, hogy az évek alatt nem találtam volna ki onnan –
nevetett fel.
Felnevettem,
és éreztem, hogy a negyed órája még fennállt csend már
igencsak eltűnt.
– Oké,
akkor most egy tény rólad, aztán egy rólam.
– Mi
a fene, ez olyan, mintha vakrandiznánk, és még nem hallottunk
volna a másikról – feleltem. - legyen. Kezdj.
– Én?
– Te!
– Jó...
um, bírom a romkomokat.
– Tényleg?
- nevettem fel.
– Ja,
miért? Oké, a legtöbb nyálas, de vannak jók. Te jössz!
– Két-három
éve volt ilyen mániánk a csajokkal – tudod, Regan-ékkel –,
hogy leutánozunk egy csomó sorozatot, és megírtuk a Tesó Kódex
lány változatát.
– Mi
van? Ezt látnom kell majd!
– Dehogy
is! Benne van a szabályzatban, hogy nem mutatjuk meg senkinek,
szóval nem. - Próbáltam komolyságot mutatni, de nem nagyon ment.
– Nem
régóta vagyok Yellowcard fan.
– Lol
én még nem is hallottam róluk.
– Ezt
sértésnek veszem! - tátotta el a száját.
– Megveszek
a The Neighbourhood-ért. Talán első CD-m is az övék volt. Nem
is, az első egy PWT volt.
– PWT
rajongó vagy? - kérdezte csodálkozva.
– Ja,
egy időben megvesztem a zenéjükért. Vannak ilyen időszakok,
amikor csak egy zenekarra koncentrálok, és a rekordot... várj,
nem, ez lesz a következő tényem! Te jössz.
– Ha
már zene, akkor... én írtam a Long Way Home-ot.
– Uh,
imádom azt a zenét tőletek! Az az egyik kedvencem. Meg az End Up
Here, meg még jó pár. Szóval, nagyjából egy évig Fall Out Boy
fan voltam, de tudod, az a tipikus „hardcore” fan. Meg majdnem
egy évig Arctic Monkeys-szel volt ilyen. Képzelheted, mindenhova AM
jelöléses cuccban mentem, volt, hogy egy hétig ugyanabban a
pólóban voltam, meg ilyenek – magyaráztam. - Mentségemre
szóljon, nyáron volt az antiszoc időkben.
– Ilyen
velem is volt, bár az a lustaság miatt. Szóval... amikor gimis
voltam, volt ilyen sulis-fellépős cucc, és én is neveztem.
Korábban nagy álmom volt, hogy szerepeljek a Broadway-en, szóval
jó kezdő lépésnek indult az egész.
– Big
Time Rush-os befolyásoltság, vagy mi? - nevettem fel.
– Ja,
kábé – nevetett fel. - És egy dalt adtunk elő a Dirty
Dancing-ből, de az egész valami szörnyű volt! Persze, tudtam,
hogy nem lesz jó, na de nem számítottam rá, hogy olyan béna lesz
az egész!
– Ne
is mondd, én nem egyszer égtem már le így, vagy hasonlóképp. -
Még visszagondolni is szörnyű volt az ilyenekre.
Az
este további részében ilyen jelentéktelen dolgokat osztottunk meg
egymással, és azt hiszem ilyen estém még sosem volt, és, nem
hiszem, hogy lesz még ilyen jó bármikor is.
Este,
tíz után elmentünk sétálni, és kilyukadtunk a parknál, ahol
már ugyan a nap folyamán jártunk, nem nagyon zavart bennünket ez
a tény.
Az
egész olyan... hangulatos volt. A pár métereként megjelenő
kisebb fényforrásokon kívül nem volt más, ami utat mutathatott
volna, de idővel azt is elhagytuk, és letérve az útról,
kisétáltunk a mezőbe, és ott halkan beszélgetni kezdtünk.
– Izgulsz?
– Nagyon
– bólintottam.
– Nem
lesz semmi baj, ha kell, rögtön ott leszek, oké?
Válaszképp
ismét bólintottam, és tovább sétáltunk, a St. James Road
mellett alig pár méterre. Nem messze volt a szökőkút, én pedig
hirtelen jött kíváncsisággal szerettem volna utoljára megnézni.
– Gondoltál
már arra – kezdtem bele halkan –, hogy mi van akkor, ha nem
jövünk össze? Vagy szakítottunk volna, mielőtt elmegyek?
– Néha
– felelte pár másodperces csönd után. - De tudnod kell, hogy
egyiket sem engedtem volna, hogy megtörténjen. Tény, hogy egyik
sem csak rajtam múlott/múlik, de nem akarom magamnak egyiket sem.
Az utóbbit főleg nem.
– Miért
nem? Mármint – szóltam –, ne érts félre. Ha a szakításunk
rajtad múlna, nem engednéd,hogy megtörténne? Miért nem?
– Egyszerű
– egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy szakítottam
valakivel a távolság miatt. Most nem fogom.
– Ezt
hogy érted? - Hirtelen azt sem tudtam, hogy értelmezzem. Hirtelen
gondoltam mindenre, ami szürreális, mégis az elmémben egyértelmű
volt: talán a múltbéli hibáját akarja rajtam kijavítani, vagy
tudni akarja, hogy történt volna...
– Úgy,
hogy akkor nem az voltam, aki ma. Tudom, hogy ha ezt most veled
tenném meg, az nem ugyanaz lenne, mint ami akkor volt. A két érzés
teljesen más.
– Ugye
tudod, hogy ez egy eszméletlen cuki gondolatmenet volt?
– Ugye
tudod, hogy ezt csak azért mondtam, mert tudtam, hogy értékelni
fogod, és nem nézel hülyének miatta? - válaszolta vigyorogva.
Egy
újabb csókot nyomtam a szájára, az este folyamán már vagy
milliomodjára, amit, véleményem szerint egyikünk sem bánt.
– Egyébként,
belegondoltál már abba, hogy hány helyen elszúrhattuk volna, de
mégsem így lett?
Luke
kérdésére végiggondoltam az egészet.
Az
egész plusz szünetemet, és igaza volt.
– Ha
azokat nem tudtuk tönkretenni, akkor most se hagyjuk, hogy vége
legyen.
– Tudod
mit? Igazad van – öleltem meg, ezzel félbeszakítva a sétánkat.
Két
percig úgy szorítottam Lukeot, ölelésnek álcázva, mintha csak
egy szeretethiányos kis csaj lennék. Részben igaz is – elvégre
szeretetre vágyom. Az övére.
Miután
elhúzódtunk, észrevettem a szökőkutat, és egy hangosabb
kiáltással elindultam (futottam) az irányába, amit Luke nevetve
tolerált.
– Annyira
akarok egy háttérzenét ehhez a jelenethez – suttogtam, és félig
hátrafordultam Lukehoz, aki épp a derekam ölelte át.
Ó,
hogy milyen jó érzés szerelmesnek lenni!
– Nos,
mit szeretnél?
– Egy
utolsó Sweater Weather? Naaa – nyafogtam.
Szinte
éreztem mosolyát, anélkül, hogy ránéztem volna. Így indult el
a kért dalom, és egészen a szám végéig egy helyben álltunk.
Nem csináltunk semmit, minden szó nélkül néztük a szökőkutat,
aminek vize tizenegy körül elhalt, és ezzel teljes csöndet
teremtett a park ezen területén.
– Oké,
ha már ilyen őszinte estét tartunk – kezdtem bele, újra
megszakítva a csöndet, miközben egy pad felé igyekeztünk –,
mit szeretsz bennem? Mármint, mi volt az oka annak, hogy
megszerettél? Vagy, ilyesmi... - motyogtam elpirulva.
– Ha
tudom, hogy erre rákérdezel, talán megtanultam volna egy részletet
a kedvenc regényedből. - Tekintetét végigvezette a parkon, majd
összekulcsolt kezeinkre nézett. - Nem tudom. Tetszett, hogy milyen
lazán kezeltek a mosdós ügyet, hogy nem kezdtél el sikongatni,
hogy „uramisten, perverz állatok”, hanem csak közölted, hogy
rossz ajtón jöttünk be. Tetszett, hogy amikor rájöttél az
ismertségünkre, nem akartál kihasználni minket, és hogy nem
tekintesz ránk úgy. Tudod, ahogy mások. Tetszett, hogy nem
olyan vagy, mint a többi lány – visszahúzódónak tűntél, és
megbízhatónak. Bírtam az elveid, az ízlésed, meg úgy általában
téged. Mindent, ami leír téged. És ahogy egyre jobban ismerlek,
egyre nehezebb minden okot felsorolni, ami miatt szeretlek.
– Wow.
Igen,
Aida, épp egy vallomást hallottál, és megint a tiéd a
leglehetetlenebb reakció!
– Nem
pont ilyesmire számítottál, ugye?
– Hát
nem – nevettem fel zavartan. - Köszönöm.
Hajnal
kettőkor elköszöntünk egymástól a nagyiék háza előtt, ami
legalább fél órát vett igénybe. Szerintem nem kell említenem,
hogy nem sok választott el a sírógörcstől.
Hétkor
keltem, és az egykor induló járat örömére (este kiderült, hogy
csúszás lett – mintha csak kínozni akartak volna) lustán
készülhettem el, ami annyit jelentett, hogy a gyorsan elkészült
reggeli után visszasomfordáltam a szobámba. Nos, a reggelikészítés
nem volt hosszú folyamat, anyáék tegnap pizzát rendeltek, szóval
két szelettel tértem vissza a birodalmamba.
Törökülésben
ültem az ágyamon, miközben szótlanul bámultam a tévét, nulla
életkedvvel.
Mégis
hogy lenne életkedve bárkinek is, amikor kiszakítják egy olyan
helyből, ahol végre nem kell a kritikáktól tartania?
Nyolc
körül jobbnak láttam, ha összeállítom az aznapi szettem, mivel
anyáék is ébredezni kezdtek, és fél tíz körül pedig indulnunk
kell a repülőtérre, ha nem akarunk késni.
Regan
kifejezetten felhívta a figyelmem néhány dologra, amikre ügyelni
kell a sztárbarátnős idők alatt, és ezek a következők voltak:
öltözködés, öltözködés, és ÖLTÖZKÖDÉS.
Hát
nem cuki?
Így
aztán, hogy kicsit magaméra formáljam a stílusosságot, amit
Regan javasolt (javasolt? Konkrétan kijelentette, hogyha nem jelenek
meg normális ruhában, letépi a fejem!), próbáltam figyelembe
venni az angliai időjárást is - hideg lesz, efelől kétségem
sincs.
Végül
a következő összeállítást sikerült összehoznom: fekete,
feszülős nadrág, hozzá teljesen fekete Vans stílusú, nem Vans
cipőt. Egy fekete-fehér inget szerettem volna felvenni, de a
biztonság kedvéért még magamra kaptam egy pasztellrózsaszín
szvettert, és kivételesen hagytam a bandás kiegészítőket. Lány
vagyok, kicsit lehetek csajos, nemde?
Persze
nem a divatmajom-féle, a miheztartás végett.
A
hajam kiengedve hagytam, ahogy mostanában az szokásommá vált.
– Akkor
csináljuk! - suttogtam biztatóan a tükör elé, magamnak, és egy
utolsó pillantást vetve magamra, elindultam a földszintre.
Fél
tíz múltával indultunk el, természetesen egy hosszas elköszönést
követően.
A
kocsiban végig All Time Low-ot hallgattam, és az ablaknak döntve a
fejem, néztem a távolba. A mozgalmas úton kívül mondjuk semmi
érdekes nem volt, csak szimplán emlékeztetett arra, amikor a
nulladik-első-nemistudommilyen randira mentünk Lukeal. Nos, a
tegnap este után nem tudom, hogy nevezzem azt a randit, amire
gondolok, de biztos sikerül majd összehoznom neki egy kreatív
nevet.
A
reptérre kiérve még elbúcsúztunk a nagypapától, aki kihozott
bennünket, majd indult is haza, míg mi a csomagjainkat cipelve
indultunk befele csomagjainkat.
– Milyen
érzés? - állt mellém anya, halványan mosolyogva.
– Fura
– feleltem a nagy kivetítős kijelzőt vizslatva. - Végre otthon
érezte magam, és ez történik.
– Megegyeztünk,
jöhetsz, de csak módjával. Nincs heti utazgatás, de ha spórolsz,
sokkal hamarabb kigyűlik a jegyre a pénz, nem igaz?
– Ja,
persze – suttogtam magam elé.
Ledöntöttem
a csomagom, és ráültem. Anya szólt, hogy ne rakjam be a fülest,
hiszen ha szólnak, halljam legalább. Igent bólintottam, és a
továbbiakban a körmöm piszkáltam, és a kissé lekopott, halvány
rózsaszín lakott csodáltam.
Ó,
még Lenaval tartottunk csajos napot, amikor kifestettük egymás
körmeit!
Már
hiányzott az egész, jesszus, mi lesz egy hét múlva, már
Angliában?
Anyáék
szóltak, hogy elmennek a mosdóba, vigyázzak a cuccokra, mire
bólintottam, és erőltetett mosollyal tovább folytattam az
igencsak izgalmas – irónia – tevékenységem, ami ugyebár a
kezem vizslatása volt.
A
hangazavar már kezdett elég idegesítő lenni, ezért eléggé
átkoztam is kábé mindent, ami és aki hangot adott ki magából.
Felnézve
egy újabb elfoglaltságot próbáltam kitalálni magamnak: egy-egy
utazni készülő embernek történetet adni.
Nem
ment valami jól, de anyáék még mindig a mosdóban voltak, én
pedig meglehetősen untam az egész egyedül-várakozásosdit.
Amikor
felnéztem, mintha csak káprázott volna a szemem, megláttam egy
szőke magas srácot. Ugye, nem kevés ilyen leírással rendelkező
ember van, ez tény, úgyhogy hivatalos – Luke mániában
szenvedek!
Na
de az, amikor már a szivárványhajú Michael feje bukkan fel a
tömegben jelent valamit!
(Egyrészt
azt, hogy nem vagyok őrült.)
– Ti
meg mit kerestek itt? - néztem a hirtelen felbukkanó három alakra,
akik Luke, Calum, és Michael volt. Ashton körülbelül két
másodperccel maradt le tőlük.
– Rómeó
a romantikáról híres – szuszogott nagyokat Calum, Lukera intve.
– Látni
akartalak, még, utoljára – mondta, mire legszívesebben lányosan
a szám elé kaptam volna a kezem, hogy sírhassak egy sort.
– Jesszus
– suttogtam, és olyan hirtelen öleltem meg a szőkeséget, hogy
ha nem állt volna ennyire magabiztosan, tuti fellököm.
–
Nem hagyhattam,
hogy úgy menjen el a barátnőm, hogy még nem látom utoljára –
mondta.
– Istenem,
de imádlak – motyogtam az ölelés közben.
– Aida,
látnod kellett volna azt a rohanást, amit leműveltünk –
lihegett Ashton, miután nekik is adtam egy-egy ölelést. - Először
Calumék hajtottunk, aztán Michaelékhez, felszedtük a többieket.
– Aztán,
oda hozzátok – folytatta Mikey.
– Majd
ide – fejezte be Calum.
– Csak
mert ez az idióta a kanapén ülve tévézett, minthogy időben
elindult volna.
Anyáék
megérkeztek, és míg a szüleim mosolyogva néztek minket, Ashlyn
letámadta a srácokat, hogy fotózkodjanak.
– Ez
nagyon sokat jelent nekem, ugye tudod?
– Persze,
hogy tudom – ránézett a kijelzőre, amikor feljebb ugrott az első
helyre a járatunk.
– Mennem
kell – mondtam halkan, a reptéri zaj ellenére.
– Tudom.
Szeretlek.
– Én
is szeretlek.