Sziasztok!:)
Újabb rész, és 25.-ére is terveztem volna posztolni, de az időm nem engedte, ez a fejezet is telefonról lett publikálva - félreértés ne essék, az egész történetet még augusztusban befejeztem, de őszintén szólva kellett néhány változtatás, és mindig átírok egy-két részletet, ezért kell az az egy hét a fejezetek között. :)
Valamint, visszaállok most már a jól megszokott rendszerbe, ami azt jelenti: szombatonként új rész lesz, amit mindenképpen hozni fogok! ;)
Ölelés, Chloe
zene |
– De komolyan,
annyira imádom a hangját... - ismételte már vagy századjára, én
pedig monoton bólogatással jeleztem, hogy „oké, biztos”, ami
fel is tűnt neki. - Na, mi a baj?
– Semmi extra,
csak nem akarom, hogy vége legyen a szünetemnek.
– Mint mindenki –
egészítette ki nevetve. - Na, de ez a világfájdalmad gondja?
– Igen, mert
tudod... - kezdtem bele, de értetlen tekintete miatt rávágtam a
választ: - Tudod, ez csak egy nyaralás.
– Tényleg –
döbbent le. - Nem maradsz itt...
– Ja.
– De mi lesz
akkor veled és...
– Na, látod,
igazából ez a baj – vágtam közbe, és idegesen kezdtem
járkálni, és a helyzet egyre jobban hasonlított egy amerikai
drámafilmre. Illetve egy ausztrál változatra. Legalább akkor
lenne egy Australian Love Story az American Love Story mellett. Haha.
– Figyelj, mi
lenne, ha nem hoznál rám is depresszív hangulatot, hanem most
felhívnád, és elmennétek valahová? Na? - állt optimistán a
dologhoz, ami őszintén segített. Na igen, híres vagyok ezekről a
pillanatnyi hangulat-ingadozásaimról. Bár vannak olyanok, akiknél
ezt nem merem eljátszani. Mint például Chelsea Morgan-nel. Egy
igazi hárpia.
– Izé, mi lenne,
ha elmennénk mozizni? Úgy hallottam, még mindig adják a Ha maradnék-ot – mosolyodott el.
– Az a film már
vagy két hónapos – nevettem fel.
– Ja, de tudod,
nagy bevételt hoz, meg minden. Gwen már háromszor volt.
– Jesszus –
kuncogtam.
– Nagyjából.
Vagy maradhatunk itthon is, és nézhetünk ősrégi
Olsen-filmeket...
– Esetleg itt
mindkettőt? - vontam fel a szemöldököm, fél óra múlva pedig
már egy tál pop-corn társaságában néztük az előbb említett
filmet, természetesen két százas zsepivel együtt.
– Kell egy
Adam Wilde – mondta Lena, és egy újabb zsepiért nyúlt.
Öhm... rossz szokása a lányoknak, hogy bőgni akarnak egy filmen,
még akkor is, ha alapvetően vígjátékról van szó. Úgy látszik
ez az ausztráloknál jobban előjön – bár az angliaiak sem
panaszkodhatnak ezek szerint. - Neked nem?
– Én tökéletesen
elégedett vagyok jelenleg – jelentettem ki. - Viszont nézzünk
légyszi egy vígjátékot, mert rohadtul bőghetnékem van!
– Akkor nem sírós
filmet kéne néznünk? - kapta fel a fejét Lena.
– Nem, mert nem
akarok sírni! - vágtam rá, és egyszerre nevettünk fel.
– Tehát akkor...
melyiket nézzük? - emelt fel három különböző filmet Lena, én
pedig ráböktem az egyikre, aminek szimpatikus volt a borítója.
Már végeztünk a Csillagainkban a hibá-val, és az
Olsen-ikreknek azzal a filmjével, ami itt, Ausztráliában
játszódik. Már akkor is ide vágytam, amikor először láttam. - Juj, ez jó!
– Mi is ez?
– She's The
Man – vigyorgott, és betette a filmet.
Mondanom sem kell,
az egészet végigröhögtük. Tehát nekem bőven elég volt tíz
perc, és már nem a romantikus részek miatt sírtam, hanem a vicces
jelenetek végett. Mert ugye mi szeretjük Viola-t, és az őrült
ötleteit. Az elvégre oké, hogy szeret focizni, na de ki „változna”
miatta sráccá?
– Oké, kérlek
egy pillanatra állítsd le! - szólt oda nekem Lena, aki már
annyira nevetett, hogy a hasát fogta. Jó, nem csak a filmen
nevettünk, hanem közbe annyi őrültséget csináltunk, hogy ha
visszagondolok rá, akkor is elkezdek elvetemült módjára vihogni.
Teljesítettem a kérését, és végignéztem (illetve röhögtem),
ahogy a földön vergődik, és ezt így, negyed órán keresztül. –
Basszus, belehalok, annyira háj a hasam!
A film végeztével
már indultam is haza. Mert ugye este nyolc fele már illene.
– Megjöttem! -
nyitottam ki az ajtót, levettem a cipőm, és felsiettem az
emeletre, ahol egy gyors tusolás után bedőltem az ágyba, és a
normál emberek elvét nem követve, kezdtem internetezni.
Igazándiból a
Wattpad oldalamon kívül mást nem néztem meg. Ott fent van négy
történetem, ebből kettő befejezett, és azokon néztem a
kommenteket. Mondanom sem kell, az elmúlt két hónapban nem is
frissítettem. Így történt az, hogy én éjfélkor még nagyban
dolgoztam a Better in Stereo-on, illetve a másik
történetemen, a One Year-en.
Nem szokásom élő
karakterekről (mármint személyekről) írni, de mostanában van,
hogy elgondolkozok rajta. Mert ugye nem sokmindenkinek jutna eszébe
egy Ramones, vagy épp Nirvana fanfiction, csak olyan
elvetemülteknek, mint nekem. Jó, biztos van, de azért az nyílt
titok, hogy azt nem lehet felülmúlni, mint amennyi One Direction
blog van.
Végül is... az
éjjel alig aludtam, de megérte. Végigolvastam két teljes Wattpad
sztorit, illetve egy könyvet. Már a feléért is megérte volna
éjszakázni. (Azon kívül, hogy megírtam két-két részt a
történeteimben. Talán kicsit gyorsabban gépelek az átlagnál...)
Délben felkeltem,
azt sem szándékosan, persze, hanem Lena drága hívott, hogy menjek
el vele ruhát vásárolni. Most.
Szóval fél óra
múlva ott kergettem az egyik ruhaboltban a mi drága, hőn szeretett
Lena-nkat, aki most kitalálta, hogy ő... nem is tudom mit. Olyan
érzés volt, mintha én lennék a felelőtlen felnőtt, ő pedig a
szeleburdi lányom. Oké, ez sehogy sem hangzik jól. Sőt, inkább
nagyon gázul hangzik.
Lena talált
magának egy lenge, barack színű ruhát, amit azonnal fel is
próbált, és elmondhatom, hogy valami eszméletlenül festett!
– Te észrevetted?
- hajolt közelebb Lena, de nem nagyon tudtam, mire céloz.
– Mit? - vontam
fel a szemöldököm elgondolkodva.
– Hogy az a három
csaj félpercenként idenéz, és rosszallóan vizslat minket.
– Mi? Hol? -
kaptam fel a fejem, és hirtelen körbenéztem.
Alig tíz méterre
tőlünk állt a három szóban forgó lány, akik észrevették,
hogy észrevettem őket, de nem reagáltak különösképpen. Az
egyik lány mondjuk rám mosolygott.
– Aida, mondom a
tervet! - nézett rám Lena, mire elnevettem magam. Ez most jót
érez? - Én felkiáltok, hogy „Luke Hemmings”, lebukunk, és ha
idenéznek, akkor fanok – ismertette a „zseniális” tervet,
mire összevontam a szemöldököm, és úgy néztem rá, mint egy
félőrültre.
– Te beteg vagy –
közöltem vele végül. - Mi lenne, ha szimplán hagynánk őket?
– Mi van akkor,
ha ők az első számú utálóid?
– Mi van? -
kérdeztem vissza. - Nem is ismernek, miért utálnának?
– Mert te meg
ismered őket személyesen, és egyikükkel... hogy szolidan
fogalmazzak: „jó kapcsolatot ápolsz”.
– Van egy olyan
érzésem, hogy te jobban ismered ezt a témát – hagytam annyiban,
és megfordulva szemügyre vettem egy kék ruhát, ami ott sorakozott
a többi között.
– Mármint
melyiket? - lépett mellém, miután átöltözött.
– A „híresség
barátnője vagyok”-félét – feleltem, majd előszedtem a kék
ruhát. - Milyen?
– Jó, de inkább
vedd ezt – emelt ki egy zöldes darabot, amit fel is próbáltam.
Eléggé megtetszett, szóval mehetett is a kosárba, a többi mellé.
– És akkor most
mehetünk is a kasszához – kapta ki a kezemből Lena, és a másik
kezével megfogott, és elrángatott a kasszához. Míg ő kipakolta
a dolgainkat, addig én megnéztem a telefonom, mert jött egy
SMS-em, mint később kiderült, Luke-tól.
Átjössz, vagy én menjek?
Elmosolyodtam az
üzeneten, és gyors elkezdtem gépelni a választ:
Ahogy gondolod, de most épp
Lena-val vagyok, vásárolunk. :) Mi lenne, ha egy óra múlva
találkoznánk a helyi pláza előtt, és onnan mennénk valahova?
Alig küldtem el az
üzenetet, máris jött a válasz:
Rendben. Én leszek a kapucnis :D
Mást sem keresnék :D – pötyögtem
be az utolsó üzenetet.
– Jössz
már, Aid? - kérdezte Lena, mire bólintottam, és mellé lépve
indultunk át egy másik üzletbe.
– Mit
veszünk? - néztem szét a cipőboltban. Oké, egy újabb ostoba
kérdés tőlem. - És ne mondd, hogy cipőt.
– Akkor
lábelit – vágta rá. Köszönjük, Lena.
– De
milyen cipőt?
– Nem
tudom... olyan... lábra valót? - kérdezett vissza, és elröhögte
magát.
– Látom
ma formában vagy – forgattam meg a szemem, majd
egy félmosollyal az arcomon átmentem egy másik sorba nézelődni.
Tíz perc alatt
Lena a fél boltnyi cipőt felvásárolta, miközben én csak
nézegettem a különböző árcédulákat, illetve azon
gondolkoztam, hogy mekkora kamu dolgok ezek a leértékelések.
Angliában, pontosabban a mi kisvárosunkban milliószor volt
leértékelés, de az egyetlen ami változott olyankor, az a cipő
eredeti ára. Akciókor mindig felvitték az árát, hogy annyi
legyen az értéke, mint eredetileg. Jó kis dolog ez.
– Mehetünk
– emelt fel egy dobozt Lena, majd miután azt kifizette, kimentünk
a pláza elé, hiszen már letelt az egy óra az elküldött SMS-em
óta, szóval már biztos
volt, hogy megérkezett Luke.
Nem tévedtem, már
ott várt minket a parkolóban, a kocsijának támaszkodva.
A zajból, és
egyéb beszélgetésfoszlányokból ki tudtam következtetni, hogy
Mike és Calum is jött.
– Be
fog férni, szerinted? - mutattam a szatyrokra, mire Lena megvonta a
vállát.
– Nem
tudom, kiderül – mondta végül.
A kocsihoz lépve
észrevett minket Luke, aki eddig a telefonjával volt elfoglalva, és
ahogy a képernyőn láttam, twitterezett.
– Szia
– mosolyodtam el.
– Szia
– mondta, majd adott egy puszit a homlokomra. Sokszor elcsodálkozok
rajta egyébként, hogy Luke milyen magas, elvégre én mellette a
168 centimmel semmi vagyok. Tehát én augusztus végéig meg voltam róla
győződve, hogy egy magas lány vagyok, sőt, szinte égimeszelőnek
számítok. Úgy néz ki, hogy
tévhitben éltem. Nagyon is
alacsony vagyok – Luke-hoz képest.
– Berakhatjuk
a csomagtartóba a cuccunk? -
intettem a fejemmel a szóba forgó holmikra, amik az én kezemben,
és a Lena-éban „várakoztak”.
– Aha,
várj, kinyitom – nevette el magát, és előkapta a kocsikulcsot,
amivel ki is nyitotta. - Egyébként még mindig a Disconnected
a kedvenced?
– Még
emlékszel rá, amikor mondtam? - nevettem fel, majd elkezdtem
berakosgatni a vásárolt ruhákat.
– Ja,
elvégre nem rólam szól az Amnesia
– vágta rá, én pedig elnevettem magam.
– Egyébként
ez a kettő tetszik a legjobban. Az Amnesia,
és a Disconnected... meg
még a Kiss Me Kiss Me
is nagyon jó – feleltem,
majd az utolsó szatyrot is
bevágtam a többi közé. -
De ezek közül talán a legjobb az Amnesia
– mondtam némi töprengés után.
Luke bólintott,
majd láttam, ahogy az ajkain levő karikát piszkálja, ami egy jele
nála, hogy valamit nem mond el. Ezt azért megfigyeltem az utóbbi
hetekben.
– Elöl
ülsz – nevetett ki, amikor látta, hogy hátra akarok beülni.
Kuncogva megforgattam a
szemem, majd bepattantam az első ülésre, és becsatoltam magam, és
hátranézve láttam, hogy Lena a két fiú közt ül. Csak azt nem
tudom, hogy jutott közéjük.
– Hali
srácok – néztem hátra,
Calum-ék pedig szó szerint egyszerre köszöntek vissza. Még
mindig ijesztő az ilyen.
– Amúgy
ti mennyi mindent vettetek? - kérdezte Michael, gondolom arra
célozva, hogy beletelt pár percbe, mire elraktuk a holmijainkat.
– Képzelj
el egy naaagy Zara üzletet – kezdte Lena. - Na, nagyjából
annyit.
– Lena,
még én sem tudom, mit rövidít a „Zara”, szerinted Michael
megérti? - nevettem el magam.
– És
te lánynak mered magad nevezni? - röhögött Lena.
– Nem
tudom te hogy vagy vele, de szerintem nem úgy nézek ki, mint egy
srác. Vagy ha mégis, az nem csak nekem ciki – vontam meg a
vállam. - Elvégre nem hiszem, hogy Luke a srácokat szereti.
– Hát
nem – vágta rá, mire elnevettük magunkat.
– Látod,
tudtam én – bólintottam mindent-tudóan, ezzel
lezárva a „Aida vajon lány-e?” témát.
Útközben
ledobtuk Lena-ékat, így a végén csak mi maradtunk Luke-al a
kocsiban. Végül
eldöntöttük, hogy majd hozzájuk megyünk, elvégre ott talán
egyszer voltam, akkor is csak Luke anyukájával találkoztam,
Liz-zel, aki nagyon kedves volt mellesleg. Egyáltalán nem volt
olyan, mint mondjuk az én anyám, aki szerintem kész kihallgatást
szervezett volna, ha egy fiúval mentem volna haza. Úgy éreztem
Mrs. Hemmings, avagy Liz (miután Mrs. Hemmings-nek hívtam, közölte,
hogy nyugodtam szólítsam Liz-nek) megkedvelt, érdekelte, hogy
milyen az angliai oktatás, illetve, hogy mikor jöttem, meg ilyenek.
És szülőhöz híven az is érdekelte, hogy (1) szeretem-e a
5SOS-t, (2) ismertem-e a bandát, mielőtt megismertem Luke-ot. Igen,
ez mondjuk engem is érdekelt volna a helyében, és mintha meg is
nyugodt volna, amikor mondtam, hogy nem.
– Egyébként
nem baj, hogy átjövök? - kérdeztem Luke-tól,
akitől válaszul csak egy röhögést kaptam (kösz).
– Miért
lenne baj? Én hívtalak, hozzám jössz – mondta végül vállát
rángatva, majd megfogta a
kezem, és úgy mentünk be a házukba.
Már elsőre is
imádtam ezt a házat, elvégre keresztanyám lakberendező, szóval
ha úgy vesszük, az ilyesmihez egy kicsit konyítottam is.
A házban csend
uralkodott, tehát nem volt senki sem otthon.
Levettem a Vans-om,
és a bokazoknimban (igen, mert Aida van olyan hülye, hogy zoknit
vegyen fel iolyen nyárias időben, és E/3-ban beszéljen magáról) mentem Luke
után az emeletre, fel a szobájába.
Én felültem az
ágyra, ő pedig asztalához ült le, és pár perc alatt
megbeszéltük, hogy filmezzünk, csak azt nem tudtuk még, hogy mit
nézzünk.
Végül
a '99-es 10 dolog, amit utálok benned-et
választottuk, miután mondtam, hogy nekem maga a sorozat nagyon
tetszett.
Körülbelül fél
óráig néztük, amikor valakit hallottam, ahogy bejön a házba.
– Várj,
biztos csak valamelyik idióta az – forgatta meg a szemét Luke,
majd feltápászkodott, és megvárva engem, lementünk a
földszintre, ahol egy nálam pár évvel idősebb srác pakolászott,
aki gondolom Luke bátyja lehetett.
– Te
vagy az, Luke? - kérdezte, majd hátranézve megpillantott minket. -
Nem mondtad, hogy jön valaki más is.
– Kellett
volna? - kérdezett vissza reflexből. - Aida, ő a bátyám, Jack,
Jack, ő a barátnőm, Aida.
– Szia
– nyújtottam a kezem felé, amit bár kicsit furcsállva, de
elfogadott.
– Ne
nézz így, feminista – vonta meg a vállát Luke, mire Jack
elnevette magát.
– Komolyan?
– Aha
– kezdtem rá egy visszafogottabb nevetésre.
– Mikor
jött rá? - kérdezte Luke-ra utalva, és szerintem teljesen
elfelejtette a tényt, hogy az öccse is itt van.
– Amikor
meghívtak fagyizni – vontam meg a vállam, mintha nem is lenne
olyan fontos. Márpedig az volt. És már akkor is tarolt a feminista
énem. Nem mellesleg ha pontos dátumot mondtam volna, az elég
gyanús lett volna, ami azt illeti.
Jack
elnevette magát, és közölte, hogy „mást sem vártam tőled,
Luke”, amin a szóban forgó személy elnevette magát.
Amint
végeztünk a filmmel, lényegében csak beszélgettünk. Először a
zenéről volt szó, majd a „mikor is tanulok meg gitározni?”
témát boncolgattuk.
– Egyébként
lesz egy koncertünk holnapután – kezdte, mire ránéztem,
jelezve, hogy figyelem. - Nem lenne kedved eljönni? A múltkorira amúgy sem tudtál...
– Persze
– mondtam végül pár másodpercnyi csönd után, nagyokat
bólogatva. - Szívesen megnézném egy fellépéseteket.
Mosolyogva
nézett rám, majd adott a számra egy puszit.
– Na
– néztem rá szúrósan, mire elnevetve magát megcsókolt.
Reggel
arra keltem, ahogy a telefonom csörög, és rá kellett jönnöm,
hogy anya hív.
– Szia
anyu – motyogtam a telefonba, teljesen megfeledkezve magáról a
tényről, hogy anya valamit akarhat, ha hívott.
– Aida,
Regan átjött tegnap... - kezdett bele a gyors köszönés után.
– Igen?
– Valami
fiúról kérdezgetett.
Igen, talán el kellett
volna mondanom anyának.
– És...?
– Miután
rájött, hogy nem tudok semmiről, elment.
- Oké, rájött. - Aztán kitaláltam, hogy valószínűleg az egyik
osztálytársadról van szó – mondta.
– Igen!
- vágtam rá. - Chace-ről volt szó, mert nem ment el a suliba, meg minden, tudod milyen, elég sokat lóg, meg ilyesmi, bár nem annyira az ő szokása – bólogattam hadarva, ámbár
tudtam, nem látja.
– Rendben.
Milyen Sydney?
– Tömören?
Nagy, zajos, mégis nyugis, és nagyon jófej mindenki, még mindig –
hadartam el.
Pár
percet még áldoztam rá (de nagylelkűen hangzik így), majd az
élménybeszámolóm után újból megszólaltam:
– Teszem
anya, mennem kell.
– Tudom,
hogy nem kell menned – mondta válaszképp, mire elnevettem magam.
- Szia Kincsem!
– Szia,
anyu – köszöntem el, és kinyomtam a mobilt.
Kikászkálódtam
az ágyból, majd lassan a szekrényemhez léptem, ahol próbáltam
szemügyre venni, hogy ma vajon mit kéne felvennem. Végül a
szimpla „szmájlis” pólóm mellett döntöttem, fekete
nadrággal, amit még Regan-nel vettem Londonban, amikor
osztálykiránduláson voltunk.
A hajam
szimplán felkötöttem, meg voltam elégedve azzal, elvégre még
mindig nem tartozom a Chelsea-félékhez, megmaradtam a néha
őrjöngő, néha visszahúzódó, sokkalta inkább fiús, mint
lányos Aida-nak.
Mivel
Regan-nal igaz, hogy pár napja beszéltem, de mivel le kellett adni
neki egy újabb helyzetjelentést, írtam neki egy SMS-t, remélve,
hogy még nem alszik.
Szerencsém
volt, hiszen náluk akkor olyan éjfél körül volt, Regan ilyenkor
meg még javában fent van, és Nickelodeon-t néz, miközben a Big
Time Rush tagjait képzeli el legjobb barátainak, esetleg egyiküket
a pasijának. Nem véletlen vagyunk legjobb barátok, az ilyeneket
már tudom róla.
Az
üzenet elküldése után alig pár perccel online is lett Regi,
szóval ő egyből elkezdett kérdezgetni, hogy mi történt az
elmúlt napokban, hiszen sejti, hogy egy sztár mellett nem lehet
nyugis még egy óra sem. Ami azt illeti, igaza is van.
– És
mit veszel fel? - kérdezte izgatottan, miután közöltem, hogy
holnapra „hivatalos vagyok” egy 5SOS koncertre.
– Nem
tudom, még nem gondolkoztam rajta – feleltem egyszer
megvonva a vállam, amit Regi egy „hogy gondoltad te ezt?”
kérdéssel reagált le, fél perccel később meg már az angliai
dolgainkról beszéltünk.
Délben
többnyire azzal foglalkoztam, hogy a Vans-om, vagy a Converse-m
vegyem fel, hiszen Gwen elhívott, hogy vele menjek a hangszerboltba,
hiszen ha már múltkor nem tudta megvenni a gitárját, akkor majd
most megteszi.
Lena ma
nem ért rá, Adelaide-ben volt, a nagyszüleinél, úgyhogy azt
hittem, csak mi ketten megyünk majd a boltba. Tévedtem.
Mariana,
Vivian, és Isobell is elkísérte a vöröskét a boltba, ahol is
jobban megismertem a lányokat. Mariana egy festett vörös hajú
lány, akit ha meg kellen „határoznom” egy hírességhez
hasonlítással, akkor egy Ariana Grande-Dove Cameron középutat
mondanék. Vivian egy szimpla szőke hajú lány, kék szemekkel,
kissé duci alkattal, pufi arccal, ami egyébként sokkal jobban áll
neki, mintha csontsovány lenne. Isobell a rend kedvéért egy barna
hajú lány, zöld szemekkel, a haja pedig kicsit ombre-s, egészen a
válla aláig ér.
Én
elvoltam a boltban, megint a gitároknál kötöttem ki, és azt
tanulmányoztam, hogy melyikkel lehet könnyebben tanulni. Nos, ebből
a mondatból le lehet szűrni, hogy muzikalitásom nem épp a
fellegekben van.
Gwen
robogott el mellettem a basszusgitárjával, amikor meglátott a
tipikus „Aida-s töprengős” fejemmel.
– Min
töpreng, Laughen? - bökött meg viccelődve.
– Semmi
extra, a gitárokon gondolkozok, Both
– tettem hozzá a végére komolyra véve a hangom stílusát.
– Szerintem
egy ilyet válassz – bökött egy egyszerűbb darabra. - A kezdők
általában ezt vesznek, neked pont elég egy ilyen, kivéve ha
Hemmings nem tanított még profira – fejezte be. - Mármint ami a
gitározást jelenti -
tette hozzá cinkos vigyorral, természetesen totálisan perverzen.
Délutánra
megbeszéltük, hogy átjön Luke, ő pedig közölte, hogy hozza az
egyik gitárját, elvégre már egy ideje megígérte, de még nem is
volt alkalma áthoznia.
– Nyitom
– trappoltam le a lépcsőn, amikor meghallottam a csengőt, nem is
hagyva időt arra, hogy bárki ellenkezzen (na, nem mintha ez
megtörtént volna).
Ahogy
vártam, tényleg Luke jött, aki maga előtt tartotta a gitárt, és
egy puszit nyomott a számra.
– Te
most csak szórakozol, ugye? - nevettem fel, amikor félrerakta a
gitárt, és megláttam a pólóját.
– Nem,
te szórakozol – vágta rá, amikor neki is feltűnt. Rajta
is egy ugyanolyan póló volt, mint rajtam, amin egyszerűen nem
tudtam nem nevetni. És még csak nem is beszéltünk össze.
Elvettem
tőle a gitártokot (merthogy abban hozta), majd beljebb mentünk,
egészen a nappaliig, ahol a nagyiék voltak.
– Fent
leszünk a szobámban – intettem az emelet irányába.
– Most
pedig itt... - mutogatta Luke a húrokat, amikkel szórakoztam.
Miután kiváltottunk egy dalt, ami történetesen az I
Miss You lett (Blink 182 szám,
régi kedvencem) elkezdte megtanítani, és hát őszintén mondva
nem sokat haladtunk vele.
– Rendben
– feleltem, és úgy csináltam, ahogy mondta. Luke egyébként
fejből tudta ennek a számnak a gitáros változatát, elvégre ők
már ezt játszották egyszer, szóval ő onnan tudja.
Fél
óra alatt sikeresen megtanultam a dal felét, úgyhogy büszke
voltam magamra. Az már részletkérdés, hogy olyan lassan ment a
gitárral, hogy azalatt lement volna a rendesen a dal.
– Na,
milyen? - kérdeztem, amikor már nagyjából ment az egész dal.
– Kezdetnek
jó – mondta.
– Majd
a végén világhírű gitáros leszek – hülyültem, mire Luke
elnevette magát. - Mellesleg ma voltam pár lánnyal a
hangszerboltban, Gwen ajánlott egyet. Egész jól ért ezekhez a
dolgokhoz – meséltem hátrafordulva hozzá, ugyanis pont olyan
helyzetben voltunk, mint amikor egy filmben van egy ilyen jelenet,
avagy mögöttem ült Luke, és úgy mutogatta a különböző
akkordokat.
– De
nem muszáj most rögtön
megvenned, ugye tudod? Itt az enyém.
– Hogy
leszek akkor önálló? - tettem fel a költői kérdést.
– Mert
az önállóság azt jelenti, hogy a nagyszüleiddel megveteted
magadnak? - vonta le a következtetést, amin mindketten jót
röhögtünk.
– Most
nem? - vihogtam, és lehajtott fejjel újra kezdtem bele újra a
gitározásba.
A koncert egy óra, húsz perc múlva kezdődik, én pedig még otthon
voltam, azon töprengve, hogy vajon mit vegyek fel, elvégre hiába
vagyok rock rajongó, egy-vagy két koncerten voltam még, de azok se
ilyenek voltak. Elvégre lássuk be, fiatal tagokból álló
zenekarnak koncertjére azért máshogy is kell öltözni.
Végül
fogtam a fekete Ramones pólómat, amit még múlthéten vettem,
szóval ahhoz választottam
egy sötétebb színű harisnyát, amire ugye vettem egy rövid,
kék farmert. Cipőnek a bakancsomat akartam választani, de aztán
még szóba jött a Vans-om, és a Converse-m, tehát ezzel
vacakoltam kicsit.
Tegnap
Luke ideadta nekem a VIP jegyet, mert nem tudnak értem jönni,
hiszen nekik a koncert előtt már két órával ott kellett lenniük,
amit ugye tökéletesen megértek. Egyrészt, mert hangszerpróba,
meg tudja még mi az Isten, úgyhogy megbeszéltük, hogy a koncert
előtt még megérkezek, és akkor nagyjából meg tudják mutatni,
hogy mi hol van.
Amint
elkészültem azonnal indultam is a koncert helyszínére, avagy a
belvárosba.
Láthatom
most először (korábban is volt lehetőség mondjuk, ez
részletkérdés) a barátomat koncert közben, ami már egy hatalmas
dolog. Ilyenkor azért el tudok gondolkozni, hogy miért pont én
vagyok a barátnője, de most annyira izgatott voltam, hogy nem
tudott foglalkoztatni a kérdés.
Úgy
néz ki, hogy ez egy tökéletes nap lesz.